+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Fekő Ádám
2019. október 26. szombat, 17:59
Másfél hét a világ felé épp nyitó Üzbegisztánban egyszerre mutatja meg, milyen lehetett az 1980-as évek Magyarországa, miközben több dolgot is megnézhetünk az emberiség legnagyobb teljesítményei közül.

Amikor először újságoltam embereknek lelkesen, hogy tizenéves vágyam fog teljesülni, amikor ősszel végre tényleg elmegyek Üzbegisztánba, általában megdöbbenés vagy teljes értetlenkedés volt a válasz: az előbbi verzió úgy gondolta, hogy valami őrületesen veszélyes és durva dologba vágok, a második pedig egyszerűen csak el se tudta képzelni, mi van egy közép-ázsiai posztszovjet országban, ami miatt érdemes bevállalni több, külön-külön is kilátástalanul hosszú utazást.

 

Generációm nagy részéhez hasonlóan a Khivától Keletre utazóblogról jöttem rá, hogy keletre tőlünk nemcsak nyomor van és pusztulat, hanem a kultúrsokk ígérete mellett az emberiség történetének csúcsteljesítménye is. Mivel már akkor is gyanúsan vonzódtam a szocreál építészethez és ahhoz a sokszor mókás prosztósághoz, amit a Szovjetunió hagyott maga után a világban, Üzbegisztán lett a tökéletes célpont: ott van Szamarkand, aminek főteréről elég egyetlen képet mutatni bárkinek, ott van a sivatag szélén Khiva, és persze Bukhara, ahol kis túlzással minden sarkon van egy gyönyörű medresze. És persze Taskent, a szovjet mintaváros, amit egy földrengés után az oroszok építettek újjá ajándékba, csak arról felejtettek el szólni az üzbégeknek, hogy az újjáépítés után ők ott is maradnának.

 

SZOCREÁL REMEKMŰVEK TASKENTBEN

 

Mondanám azt is, hogy itt van a muszlim világ minden egzotikuma is, de aki a széllel érkező egzotikus fűszerszagot várja a tevegelő derviseket bámulva Üzbegisztánban, az csalódni fog: nem csak a kommunisták, de a Szovjetunió felbomlása után egyből megjelent diktátor, Islom Karimov is tűzzel-vassal irtották a vallást. Az országban jelenleg is börtön jár azért, ha valaki nem valamelyik engedélyezett egyházért rajong, a vallási épületek többségét még ha fel is újították a turisták kedvéért, általában az itthon is ismert minőségű kínai termékekkel teletömött bazárok üzemelnek bennük. Csúnya dolog ez persze, de európaiként annyi előnyünk mindenképp származik belőle, hogy egyáltalán bemehetünk ezekbe az épületekbe, szemben például Marokkó legendás mecseteivel.

 

De akkor milyen hely is Üzbegisztán?

 

Aki volt már a Balkánon, az nagyjából el tudja képzelni a dolgot, de ez nyakon van öntve azzal, hogy itt az oroszok megjelenése előtt tényleg semmi nem volt, amit Európában alapnak tartunk. Ez a környék nem természetes folyamat eredményeként modernizálódott, hanem azért, mert az oroszok magukkal húzták őket valamennyire. Ezért még az 1800-as évek végén is nagyjából 30 évig élt egy átlagos férfi errefelé, és ezért nincsenek különösebben óvárosaik. Helyettük a belvárosokban széles sugárutak, egymástól indokolatlanul messze épült házak, és persze nagy lakótelepek vannak.

 

A messzeség amúgy is fontos része az országnak: két nagyobb város között a világ legtermészetesebb dolga 4-5 órát vonatozni olyan vonatokon, amiktől még a MÁV-on edzett lelkem is vizespohárból kezdte inni a vodkát (vannak amúgy gyorsabb és modern vonatok, ezekről maradtunk le nagyon következetesen), ráadásul az üzbég táj alapvetően a semmiről szól, amiből néha kitüremkedik pár lepusztult falu és árválkodó fűcsomó.

 

KELLEMES ESTE A KHIVA-BUKHARA VONATON

 

Mivel az üzbégek véleményét saját sorsukról soha a büdös életben nem kérdezte meg senki, ezért ez egy rettentő beletörődő nép:

 

egy teljesen indokolatlan rendőrségi gyalogostelterelést éppúgy leszegett fejjel vesznek tudomásul, mint amikor idegesítő európaiak elfoglalják véletlenül a helyüket a vonaton. A brutális diktatúra mintha a láthatatlanságra nevelte volna rá leginkább az üzbégeket: ahhoz képest, hogy a törökök kistestvéreiről van szó, pár kivételtől eltekintve nyomokban sincs meg az a rámenősség, amit ettől a kultúrkörtől elvár az ember.

 

Ez először jónak tűnik, de mikor kiderül, hogy ez a többdimenziós gondolkodás halálát is jelenti, akkor inkább csak viccessé válik: Üzbegisztánban nem lehet csak úgy beülni egy kávézóba, és rendelni egy kávét, mert pár kivételtől eltekintve senki nem képes kézzel elmutogatott számokat és az étlapra való ujjal választást értelmezni. Ami máshol a turisták pihenése, az itt egy megterhelő activityzéssé válik a társaság legkevesebb képzelőerővel rendelkező tagjával. Ehhez pedig egy idő után sok türelem kell, hiszen másfél hét után tényleg nehéz mit kezdeni azzal, hogy az amúgy nagyon kedves pultos néni felhívja rá a figyelmet, hogy a jeges kávé valószínűleg hideg lesz, és biztosan erre gondoltunk-e.

 

Szóval aki akarja látni, mit tesz az évtizedes diktatúra az emberekkel, az mindenképp nézze meg Üzbegisztánt,

 

bár az persze változó, mennyire van jelen a mindennapokban: a két és fél milliós Taskentben gyakorlatilag minden utcasarokra jut egy rendőr, és a tekintetüket elnézve őrületes mázli, hogy a világ felé nyitás jegyében jól láthatóan ki van nekik adva a turisták békén hagyása.

 

De mivel egy két és fél milliós város mégiscsak egy két és fél milliós város, ennek ellenére is látszik az emberek élni akarása: a lehangoló nagy terek mellett csak bele lehet futni egy-egy helyi söröket forgalmazó kocsmába, ahol mondjuk fel merték rakni a Metallica molinóit is. Valahogy így képzelem az 1980-as évek Magyarországát is, amit alátámaszt az is, hogy tippre már tényleg csak pár évük van az első Meki megjelenéséig (olyannyira, hogy a Budapesten kultikusnak számító Wendy’s étteremláncból már rendelkeznek is eggyel a gettó közepére felépített szuperplázájukban). És persze ahogy minden autoriter államban, itt is a metró számít az egyik legnagyobb büszkeségnek.

 

A SZOVJET ŰRKUTATÁS ELŐTT TISZTELGŐ METRÓMEGÁLLÓ TASKENTBEN

 

A nagyvárost elhagyva már változatosabb a helyzet: Khiva óvárosa például olyan, mintha kifejezetten a nyugdíjas turisták igényeire lett volna szabva rengeteg kiülős kávézójával, szépen újjáépített homoktéglás és vályogos épületeivel, ennek megfelelően arrafelé tényleg csak kalandvágyóbb őszhajú német turistacsoportok élvezik a Selyemút egzotikumát. Meggyőződésem, hogy az országban tippre egyedüliként müezzineket is itt lehet hallani a jólfizető nyugatiak teljes élménye érdekében, amit csak erősít, hogy az óvárosból kilépve pontosan ugyanazt a saslikozó-autószerelő-kisbolt hármast lehet találni, mint az ország nagyrészében.

 

KHIVA EGYIK JELKÉPE: A SOHA BE NEM FEJEZETT MINARET

 

Bukhara ehhez képest fejlődés, hiszen nem utólag építették újjá az egészet, másrészt van min elidőzni hosszabban is. Például a palotában, ahol nem csak az derült ki, hogy Üzbegisztában tényleg nagy névnek számít a magyar Vámbéry Ármin, aki saját termet is kapott a Bukhara történetét bemutató részlegben, de még egy kellemes ismerősre is bukkanhattunk: maga Kövér László írt alá egy magyar zászlót. Vámbéry volt az egyik első nyugati, aki vette a bátorságot, és felfedezte az akkoriban még vitán felül életveszélyes közép-ázsiai népeket az 1800-as években, és

 

ezért a világon tulajdonképpen mindenki elismerte, csak a magyarok nem, mivel Vámbéry zsidó volt.

 

NEM IS AZ A KÉRDÉS, HOGYAN KERÜLT IDE KÖVÉR LÁSZLÓ, HANEM AZ, MIÉRT EGY PERZSIÁRÓL SZÓLÓ KÖNYVVEL EMLÉKEZNEK VÁMBÉRY ÁRMINRÓL?

 

Üzbegisztán csúcsa Szamarkand. Félmilliós város, ahol már néha élet is van az utcákon, és ugye ott az 1600-as években felhúzott Registan, ami eddigi tapasztalataim szerint egyszerűen az egész világ leglenyűgözőbb tere. Olyan tér, amit szerintem hónapokig járnék ki minden nap megnézni, mert napszakoktól függően is máshogy gyönyörű. És akkor még nem is volt szó a Timur Lenk rokonait és feleségeit őrző temetőről, ahol egy utcányi részen vannak elhelyezve az egészen lenyűgöző formákat és színeket hozó emlékek. 

 

A REGISTAN

 

Ezek azok a dolgok, ami miatt megéri Üzbegisztánba menni még akkor is, ha pár nap után depressziós leszel az íztelen ételektől, a néha eltűnő meleg víztől, viszont ha hozzám hasonlóan te is mindig perverz vonzalmat éreztél a nagy büdös semmi felé, akkor nem csak turistalátványosságként lenyűgöző az ország, hanem bambulnivalóként is.

 

Kevés annyira érdekes dolog van, mint csak úgy nézni, hogy élnek az emberek ebben az országban:

 

akkor szomorúan érdekes, amikor rájössz, mennyi testi és szellemi sérült él az ország nyugatibb részein, akkor vidáman, amikor látod, milyen békében teázik reggel a tizensok órás vonatúton egy ránézésre 60 körüli házaspár, akkor pedig vegyesen, amikor kiderül, hogy a házaspár férfitagja akkora kártyafüggő, hogy egy pakli keverésének első hangjaira hagyja ott a feleségét, és próbál beszállni bámilyen játékba körülötte.

 

REGGELI A VONATON

 

Ennek a mélységeiben derülhet ki, hogy Üzbegisztán különösen vicces dolgokra büszke: ott van ugye Timur Lenk, aki nagyjából annyira volt üzbég, mint amennyire Hunyadi János román, és ott van az ország legnagyobb büszkesége, Szamarkand, ahol gyakorlatilag mindenki tádzsikul beszél, és tádzsiknak is vallja magát.

 

SZAMARKANDI TEMETŐ

 

Persze nem meglepő, hogy mégis inkább Szamarkand a bezzegváros, hiszen ahogy már említettem, a ténylegesen üzbég Taskent inkább azoknak okoz örömet, akik őszintén tudnak rajongani a szovjet építészetért. Így nekem például borsódzott a hátam, mikor megláthattam élőben a műfaj egyik csúcsát, a Hotel Uzbekistant, de azért azt jól tudom, hogy ez nem az a klasszikus szépség, amiért emberek nyakukba veszik a fél világot.

 

 

De hát Üzbegisztán sem klasszikusan az a hely, amiért az ember a nyakába veszi a fél világot: a múlt és a jelen közti átmenet nélküliség miatt a legtöbbször nem is igazán érteni, milyen terv szerint folynak a városfejlesztések, már ha létezik ilyen terv egyáltalán. A magyarosan szépre térkövezett járdarészek után bármelyik pillanatban léphetünk rá valami romhalmazra, de Bukhara kivilágítatlan óvárosa például tényleg csak azért nem félelmetes, mert az üzbégeknél még nem fejlődött ki ez az utcai bűnözősdi dolog.

 

PIAC BUKHARÁBAN

 

A piacgazdaság hagyományainak teljes hiányának tudom be az érthetetlen árszabást is: a költségek megértését már az is nehézzé teszi, hogy 10 ezer forint nagyjából 300 ezer üzbég somnak felel meg úgy, hogy a legnagyobb címlet 50 ezres (állítólag mielőtt az állam megunta a fekete pénzváltásból élő tömegeket, sokszor hátizsákban kellett cipelni a teljesen értéktelen készpénzt), de közben Taskentben például simán budapesti árakat kérnek el egy teljesen átlagos szállásért.

 

Az étel általában nagyon olcsó, kétezer forintból simán jól lehet lakni, az italárak viszont teljesen kiszámíthataltanok. A helyek minőségétől függetlenül éppúgy bele lehet futni 800 forintos sörbe, mint 200 forintos orosz minőségű vodkába, bár a kiigazodást az sem segítni, hogy általában csak számológépen mutatják a vendégnek a végösszeget. Az átverés is mindig benne van, hiszen nem minden étteremben szeretik feltüntetni az ételek melletti összeget, de ezen érdemes nem pampogni, és duruzsolni magunkban, hogy még a legvadabb helyeken is maximum párszáz forintnyi somot fogunk bukni.

 

JÓL LÁTHATÓAN VAN IGÉNY A NYUGATI TERMÉKEKRE

 

Ha valaki a cikk végére jutott, talán felmerülhet benne a kérdés, hogy végülis szerettem-e ezt a másfél hét Üzbegisztánt (és fél hét Kazahsztánt mellé, de azzal együtt tényleg kilátástalanul hosszú lett volna a cikk)? Az a helyzet, hogy én sem tudom eldönteni. Pihentető kirándulásnak semmiképp sem jó, legtöbbször nem is az a fajta szépség, amit a mindent elárasztó travelbloggerek utazásnak akarnak eladni, ráadásul az utazásaim nagy részével ellentétben abban már most biztos vagyok, hogy soha a büdös életben nem fogok visszatérni ebbe az országba.

 

Ugyanakkor mégis csupa jó emlékem van róla még akkor is, amikor rettentő koszosnak éreztem magam, még akkor is, amikor sokadjára ettem az egyenízű saslikot, és akkor akkor is, amikor szarszagban kellett töltenem egy khivai éjszaka nagyrészét.

 

IDE RAKOM A SZAMARKANDI TEMETŐ EGY RÉSZÉT, MERT KÖZELRŐL IS NAGYON JÓL NÉZ KI

 

Talán nem is csak azért, mert a maga módján nagyon tetszett ez az általam eddig ismeretlen szintű nihil, hanem azért, mert rettentő jó volt utána hazajönni a távollétemben még egy főpolgármestercserén is átesett Budapestre.

 

FOTÓK: Fekő Ádám / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Kövér László szerint az európai integráció tulajdonképpen olyan, mint a nácizmus, a sztálinizmus, és az amerikai imperializmus.

Behrouz Boochani korábban úgy nyert ausztrál irodalmi díjat, hogy egy ausztrál menekülttáborban tartották őrizetben, most Új-Zélandtól kapott ideiglenes vízumot.

Thierry Breton és Adina Vălean is átment a meghallgatáson, csak a magyar biztosjelölt fog kapni még plusz kérdéseket.

A magyar jelölt jó teljesítményt nyújtott, de nem tudta elhitetni, hogy biztosként le tudna szakadni az Orbán-kormányról.

Csak azért, hogy aztán pár hét múlva ki is lépjenek – már ha tényleg kilépnek. Von der Leyennek főhet a feje, ki tudja, mikor lép hivatalba a már most is késő új Európai Bizottság.

Bedőlni látszik a Le Pen-ellenes fal: egyre több baloldali szavazó választaná egy második fordulóban a szélsőjobboldali politikust a jelenlegi elnök ellenében. Te hogy döntenél?

A hét kérdése

„Támogasson téged a Momentum!” – hangozhatna a mondat azoktól, akiken megpróbáltak segíteni Fekete-Győrék az elmúlt napokban.

Azért ide elnéznénk

Jobbnál jobb európai filmeket vetítenek november 13-15. között, ráadásul még jegyet is lehet nyerni!

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Eljött a te időd! Ugyanis a szocialista párt szervezésében megnézhető Az ifjú Karl Marx című film november 14-én.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

Ezt is szerettétek

Miért nézik le egymást az értelmiségiek és a melósok? Három pályakezdő: egy büszke gázszerelő, egy egyetemista és egy self made man mondja el.

Romániának is valamiről illene szólnia. Most arról szól, hogy nagy, és még nagyobb akar lenni. Így nehéz lesz bármiféle autonómia, mert az nem mennyiségi, hanem inkább minőségi cél. Véleménycikk!

Az EU leendő éléskamrája lehetne a zöldségek tömegét termelő Észak-Macedónia, aminek az új nevét a lakói nagy része rühelli, de elviselik az olyannyira vágyott EU-tagság áraként. De lesz-e ebből valami?

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás