Aki rendszerváltást akar, az most nem lehet boldog

Aki sikeres ellenzékváltásról beszél, az nem látja, hogy a magyar politikában nem a kereslet, hanem a pártirodák határozzák meg a kínálatot. Válasz Techet Péternek.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ha megkérdezném az elmúlt harminc év teljes politikai elitjének leváltását támogató társaimat arról, hogy boldogok-e a májusi EP- és az októberi önkormányzati választások eredményei után, akkor valószínűleg a Ponyvaregényből ismert Marsellus Wallace szavaival is válaszolhatnának: „Kibaszott cefetül vagyok, nem jól!”

Techet Péter szerint okunk van a boldogságra, az ellenzékváltás megtörtént. Bár megfogalmaz pár féligazságot, írásának egészét ez a furcsa naivitás és az elit mentegetése hatja át. Önámító módon a népre hárítja a felelősséget, mondván „az ellenzék az, amit a nép megszavaz annak”. Ezzel ellentétben én azt vettem észre, hogy

miközben voltak olyanok, ahol a Párbeszédnek és a Momentumnak még jelöltje sem volt. Ha nem így volna, akkor miképp fordulhatott elő az a helyzet, hogy a haldokló MSZP egyetlen képviselőt sem volt képes bejuttatni a Pest Megyei Közgyűlésbe, mégis ők adják Budapest ellenzéki kerületi polgármestereinek relatív többségét?

Azokat kell leváltani, akik szívük szerint leváltanák az ország másik felét

De nem is a naivitás az igazán felháborító, hanem az az állítás, amely szerint a Gyurcsány Ferenc fémjelezte oldalt támadni elitista, sőt mi több, „antidemokratikus tett”. Szerintem 2006-ban nem a Gyurcsány Ferenc elleni tüntetés volt antidemokratikus, hanem a magyar emberek átverése, a hatalom brutalitása. Nem árt ezt tisztázni akkor, amikor Gyurcsány Ferenc az Országgyűlésben védi az őszödi beszédet, Karácsony Gergely pedig díszpolgárrá avatná azt a Demszky Gábort, aki még a 2006-os rendőrterror után is kiállt Gergényi Péter kitüntetése mellett.

Majd így folytatja: „Aki ellenzékváltásról beszél, az nem az ellenzéki pártokat, de azok szavazóit se tiszteli. Legyen őszintébb: ne is csak a kormányt, az ellenzékét, de az egész népet is akarja akkor már leváltani.” Ezen állításait arra alapozza tehát, hogy

Mi, az elmúlt harminc év elitjét leváltani akarók viszont nem így állunk ehhez.

Nem azért támogatjuk a teljes rendszerváltást, mert már most ugyanakkora tömeg áll mögöttünk, hanem mert ez a helyes. Az országot szétszakító és megmérgező polarizáció nem kedvező körülmény, de mi nem rövidtávú hasznot, hanem hosszútávú eredményt akarunk.

Nem a népet akarjuk leváltani, hanem a polgárháborúból élő elitet. Ők azok, akik szívük szerint leváltanák az ország másik felét. Az egyik oldal Budapestet és a nagyvárosokat a vidékre, a másik oldal a vidéket Budapestre és a nagyvárosokra váltaná le.

Ám gúnyos megjegyzésének mégis van igazságtartalma. A magyar társadalom morális válságban van hosszú évek, évtizedek, évszázadok óta. Én hiszem, hogy a legszebb napjaink még előttünk állnak, és jobbak vagyunk ennél. Ehhez viszont szükség van a változásra, amely egyáltalán nem érdeke a rendszert fenntartó elitnek és kiszolgálóinak.

Nem fog menni Németh Szilárddal és Sneider Tamással. Nem fog menni Gajdics Ottóval és Homonnay Gergellyel.

Az igazi rendszerellenesség egyben elitellenesség is

Sőt, Puzsér Róbert stílusáról és politikai alkalmasságáról is kell vitázni, de nem érdemes azt sugallni, miszerint Puzsér inkább az elit része, mint Dobrev Klára. Puzsért és Dobrevet az alapján összehasonlítani a 2010 előtti világhoz való viszonyulás terén, hogy melyikük politizál régebb óta, nem olyan, mint az almát a körtével összehasonlítani, hanem mint az almát Dobrevvel. Gyurcsány fáján nem terem gyümölcs Magyarország számára. Hiszen ilyen alapon egy pár éve a Fidelitasba belépő karrierista is kevésbé számít a rendszer fenntartójának, mint az a Puzsér vagy bárki más, aki hosszú évek óta kritizálja azt, és annak lebontásáért küzd.

Nem a politikával való foglalkozás hossza határozza meg egy ember rendszerellenességét, hanem az elithez való viszonya. Évtizedeken át is tisztának lehet maradni, és egy nap alatt is be lehet mocskolódni. Márpedig nagyon egyértelmű, hogy

tűnjenek bármilyen újszerűnek vagy fiatalosnak.

Ami a boldogságot illeti: a választási győzelem magában nem ok a boldogságra, a választási győzelem egy lehetőség. A lehetőségekkel pedig lehet élni és visszaélni. Majd akkor lesz okunk a boldogságra, amikor az újfeudalizmus helyett jól működő oktatási rendszert építő, az oligarchák helyett a szegények kezét fogó, a soha véget nem érő fejlődést és soha nem elég hasznot áhító nagyvállalatok helyett a magyar emberek és a jövő generációinak érdekeit néző közösség fogja vezetni az országot. Ezeket lehet sikernek nevezni, nem a politikai pozíciókért folytatott zsákmányszerzést.  

Nagyon mást gondolunk a boldogságról. Nagyon mást gondolunk a demokráciáról. Nagyon mást gondolunk Magyarországról. A következő évek politikai csatáiban viszont már nem lehet figyelmen kívül hagyni az utóbbit sem, főként azok után, hogy az ellenzéki elit demokráciaféltése teljesen hiteltelenné vált, fegyvere végleg a porba hullott. Mert a Hadházy Ákos kezében lévő tábla nem fegyver, hanem a cselekvőképtelenség jelképe.

Szóval nem szabad foglalkozni a demokráciával? Dehogynem, éppen ellenkezőleg! Itt az ideje észrevenni, hogy

Ne hagyjuk feledésbe merülni Kossuth Lajos szavait: „Összesítsétek a kormány minden hatalmát testvérem kezeibe, összesítsétek legjobb barátom kezeiben, ellenzék leszek, ellenzék maradok halálomig; ellenzék, mely minden moccanását független lelkem éber szemével kísérendem; ellenzék, mely bűnét, tévedését, ügyetlenségét, gyáván tűrni sohasem fogom. – Jaj neked, oh hazám! midőn ily ellenzéked nem leszen. Amely napon az lenni megszűnnék, szolgaságod levelét írtad alá.”

A szerző politológushallgató, és Techet Péter ellenzékváltásról szóló cikkére reagált. Hozzászólnál te is? Írj nekünk!