Szeparatisták a Kárpátaljai magyarok, vagy csak Kijev nem hallja meg őket?

Az öt éve kitört kelet-ukrajnai háború hatására Ukrajnában kezdetét vette egy erőltetett ütemű ukránosítás, ami az orosz befolyással szembeni harcban teljesedett ki. A folyamat figyelmen kívül hagyta az ország félreeső szegletében élő magyar kisebbség érdekeit, akik ezért Magyarország felé fordultak segítségért. Ez viszont sok belső-ukrajnai szemében egyenlő a szeparatizmussal. Lehet-e valami igazság az aggodalmukban, és nem mindegy-e az egész, ha a magyarok úgyis elvándorolnak?

„A magyarságra, de nagyon sok nem magyar kárpátaljaira is jellemző az a meghatározás, hogy a »mi hazánk az Kárpátalja«. Jelen pillanatban még úgy vagyok vele, hogy akár a hágó felől, akár Záhony felől közelítem meg Kárpátalját, én amikor hazajövök, akkor azt mondom, hogy itthon vagyok. Tehát nekem Lemberg megye vagy Kijev ugyanolyan külföld, mint amikor átmegyek Záhonyba, vagy mit tudom én, Romániába, vagy akármelyik más országba. De ebben nem is vagyok egyedül.” (Részlet a Kőszeghy Elemérrel, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjével 2017 áprilisában készített interjúból.)

Az idősek maradnak, na de a fiatalok hol vannak?

„A sok legenda, rosszmájú sajtó, szinte azt híreszteli Magyarországon, hogy Kárpátalja kiürült, Ungvár is kiürült, már nincs itt magyar. Ugye most itt demonstráljuk, hogy mégis itt vagyunk” – hangzott el Dupka Györgynek, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatójának a nyitóbeszédében, amelyet az ungvári várban, az augusztus 20-i megemlékezés alkalmával mondott.

 

 

A megemlékezésen, amely egyben ökumenikus istentisztelet is volt, pár százan vettek részt, köztük a kárpátaljai magyarok ismertebb alakjai, újságírók, egyetemi tanárok. Az esemény szinte zárt ajtók mögött, a vár belső udvarán zajlott. A felszólalók, miközben áhítattal méltatták Szent Istvánt és a magyarok pozitív kvalitásait, az üzenet közös volt beszédeikben: megmaradás és megújulás.

 

 

Engem azonban rossz érzés fogott el a vendégek korának láttán. Az átlagéletkor ugyanis inkább a 40 volt, a 20-as éveikben járó fiatalokból, tehát a jövőből, alig akadt néhány. Persze augusztus vége volt, az egyetemista fiatalok többsége nyaralt, nyári táborozott, és érthető módon nem vonzotta őket az ökumenikus megemlékezés gondolata.

 

Mindenesetre megkérdeztem egy, az eseményen részt vevő fiatal testvérpárt, hogy szerintük mennyire szemléltető a kárpátaljai magyarság jövőjének tekintetében az, hogy főként idősek vettek részt a megemlékezésen.

Habár a testvérpár is kárpátaljai magyarként identifikálta magát, elvándorlási szándékuk érveivel nehezen lehet vitatkozni. Elmondásuk szerint nehéz olyan jól fizető munkát találni, amellyel hosszú távon lehet tervezni. „Ismeretség nélkül elvégzed az egyetemet, aztán mehetsz a boltba eladónak” – mondta a 25 éves srác, aki mellesleg fizikus végzettségű.

 

– tette hozzá a friss diplomás lány.

 

 

Fontos most megjegyezni, hogy a Kárpátalján élő magyar közösséget két csoportba lehet osztani: az egyik a határmenti, amely nagyrészt homogén tömbökben él, és általában csak magyarul beszél, és vannak azok, akik heterogén környezetben élnek, így többnyelvűek: ukránul és/vagy oroszul is beszélnek.  

 

Jön a pénz, az ember viszont megy el

Kárpátaljai utam alatt gyakran elhangzott a magyarok szájából, hogy magyarországi támogatás nélkül semmi sem lenne. A Külgazdasági és Külügyminisztérium és a Bethlen Gábor Alapkezelő számos pályázati lehetőséget biztosít a kárpátaljai magyaroknak, hogy anyagi támogatásban részesüljenek például a vállalkozásuk fejlesztéséhez.

 

 

– mesélték Beregszászon. 

 

 

A 45 év körüli beregszászi Sanyi, aki egy magyar ízeket ajánló bárocskát üzemeltet a város főtere mellett, ugyancsak amiatt elégedetlenkedett, hogy nincs ember, akit főállású felszolgálóként tudna alkalmazni. Ezért tizenéves lányok (a legidősebb is 19 volt) járnak be hozzá dolgozni úgy ahogy tudnak, napi 300 hrivnyáért (több mint 3 ezer forintért). A cikksorozat első részében írtam, hogy a minimál nyugdíj kb. 1500 hrivnya, Sanyinál pedig ezt az összeget 5 nap alatt meg lehet keresni. Mégsincs ember.

 

 

Sanyi nem rejtette véka alá azt sem, hogy ha a helyzet nem változik, eladja az ingatlanait és Magyarországra költözik. A gyerekeit is nyugati irányába tereli, mert ott jobb lehetőségek vannak. És hogy miért vándorolnak el?

 

 

– nevezte meg a milliárdos befektetőt a kárpátaljai magyarok elvándorlásának egyik okaként. Merthogy az üzletembernek szerinte az a terve, hogy a magyarokat elüldözzék Kárpátaljáról, a helyükre pedig mindenféle közel-keleti migránst telepítsenek.

 

Sanyi kijelentése rávilágított egy másik olyan tényezőre, ami miatt a kárpátaljai magyarság gyakorlatilag elszigeteltségben él Ukrajnában. A bár tévéje ugyanis az M1 adását sugározta, s később döbbentem rá, hogy a magyar többségű közösségek inkább magyarországi csatornákat néznek, hiszen az ukrán adók más műholdas frekvencián vannak.

 

 

Ez persze kölcsönös, a belső-ukránok sem tudnak sokkal többet magyar honfitársaikról.

Kárpátalja, Ukrajna messzi térsége

„Az ukrajnai többségnek egyfajta kuriózumnak számítunk. Azt mondják: hű, ez már Kárpátalja, ez már Európa. Pedig nagyon messze vagyunk mi Európától, és egyre messzebb kerülünk. A magánszféra nem, az szépen épül, úgy ahogy tud. Az állami intézmények, azok a dolgok, amelyeket állami pénzből kéne finanszírozni, viszont nagyon a béka hátsó fele alatt vannak.” (Részlet a Kőszeghy Elemérrel, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjével 2017 áprilisában készített interjúból.)

Ha csak azt nézzük, hogy a kárpátaljai terület székhelye, Ungvár mennyire van messze Ukrajna más nagyvárosaitól, nem is csoda, hogy a helyiek úgy érzik, egy távoli, leszakadt, kevésbé ismert térségként tekint rájuk az ország többsége.

 

 

de Prága is közelebb van, mint Kijev (kb. 700 kilométer), illetve Berlinbe is rövidebb út vezet (900 kilométer), mint Harkivba.

 

 

A legközelebbi ukrajnai nagyvárosokba, Lembergbe (Lvivbe) és Ivano-Frankivszkbe is 250-300 kilométernyi autóút megtétele után lehet csak eljutni Ungvárról. 

Zubánics László kárpátaljai egyetemi tanár és újságíró elmondása szerint

 

 

így nem is tudják, milyen lehetőségek rejlenek Belső-Ukrajnában, vannak-e pályázatok Kijevtől.

 

Kevesen vannak azok is, akik Belső-Ukrajnában élnek és dolgoznak, és esetleg ékes ukrán nyelven kommunikálni tudnák az országos médiában a magyarok aggodalmait. Emellett nincs olyan csoport sem, amely képviselné a magyarok érdekeit mondjuk Kijevben, és rövid időn belül értesítené a kárpátaljai, vagy éppen a budapesti döntéshozókat az ukrán folyamatokról. 

 

Meglehet, Kijev sem feltétlenül érdeklődik Kárpátalja iránt, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig eddig még csak oda sem hederített. Mindazonáltal az ukrán többségnek nem érdeke gondoskodni a magyar kisebbségről, mert van nekik így is elég bajuk. Pont ezért lehet, hogy az első baráti, békítő szándékú, együttműködést szorgalmazó lépéseket a magyaroknak kell megtenni.

A nagyhal és a kishal története

„Nekem egy kicsit a mostani ukrán helyzet a magyar helyzetet juttatja eszembe, csak a 19. század végén. A nemzeti kisebbségek megnyirbálása, az vezetett el Trianonhoz is. Tanulhatnának a magyar példából, mert ugye láttuk, hova vezet ez a nagy nacionalizmus. Tehát úgy ébrednek nemzeti öntudatra, hogy másnak nem adják meg ezt a lehetőséget, nem viszik magukkal. Pedig hát igazán akkor szeretné a nép ezt az országot, hogy ha valóban otthon érezné magát, és nem kell attól tartania, hogy holnaptól már nem tud a gyereke magyar iskolába járni, vagy esetleg leütik, mert magyarul szólal meg a tömegközlekedésen.” (Részlet a Kőszeghy Elemérrel, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjével 2017 áprilisában készített interjúból.)

A független Ukrajna politikai történetében mindig is volt egy megosztottság az ukránul beszélő nyugati, és az oroszul beszélő keleti területek között. Az oroszbarát Viktor Janukovics volt elnök hátországát például az oroszajkú kelet adta, így nem meglepő, hogy az ő kormányzása alatt fogadták el 2012-ben azt a törvényt, amelynek értelmében kisebbségi vagy regionális nyelvvé nyilvánították azokat a nyelveket, amelyeket a közigazgatási egységek területén a lakosság legalább tíz százaléka anyanyelvként beszélt. A kisebbségi nyelv az államnyelv mellett használhatóvá vált  a közigazgatásban. Ennek ugyebár örültek az oroszul beszélők, s nem kevésbé a magyarok.

Aztán jött a majdani forradalom, Janukovics elmenekült Ukrajnából, 2014. február 22-én pedig felállt az új, átmeneti parlament, amelyben számos, a Janukovics-párti parlamenti képviselő is bekerült. A majdani tüntetők általános követeléseit félreértelmezve másnap már jogszabályt fogadtak el a 2012-es nyelvtörvény eltörléséről. 

 

Bár az elnöki és a parlamenti házelnöki tisztséget ideiglenesen betöltő Olekszandr Turcsinov nem írta alá a jogszabályt, a törvény ürügyet szolgáltatott Oroszországnak a Krím elcsatolására és a kelet-ukrajnai bevatkozásra. Ugyebár az oroszajkúak védelmével indokolta Moszkva az agressziót. A szóban forgó jogszabályt egyébként Ukrajna alkotmánybírósága 2018. február 28-án megsemmisítette. 

 

Kőszeghy Elemér szavaival élve, amikor etetik a nagyhalat, a kishalnak is jut a morzsákból. Amikor szigonnyal lőnek a nagyhalra, az minden bizonnyal túléli, de a kishal belepusztul. A főszerkesztő elmondása szerint

 

A Majdan után felpörögtek az események. Elcsatolták a Krímet, a Donyec-medencében pedig fellázadtak az oroszbarát szeparatisták. Egyik pillanatról a másikra kitört egy háború, amelynek súlyos hatásai voltak a gazdaságra, a társadalomra és a politikára, egyszóval megváltoztatta Ukrajnát. Az ország nem volt felkészülve arra, hogy egy olyan ország intéz támadást ellene, amelyhez évszázadok óta szoros szálak fűzték. Ukrajnában nem is volt keleti katonai körzet, mert hát senki sem számított balhéra az Oroszországgal határos területeken.

Az identitás háborúja

A szembenálló felek közül azokat, akik önként vállalták a háború borzalmait, lényegében az identitás kérdése hajtotta a frontra. Az ukrán oldalról elmondhatjuk, hogy Ukrajna szuverén területének védelmére siettek a harcba, annak az országnak, amelyet hazájuknak tekintenek. Ki milyen nemzetiségű, vagy éppen milyen nyelven beszélt, senkinek sem számított. Mi több, a szovjet fegyverzettel harcoló ukránok gyakran orosz katonai zsargonnal beszéltek egymás között is, mert az volt a hatékony. 

 

 

Az orosz propaganda pedig elhitette az oroszbarát szeparatistákkal, hogy a „kijevi fasiszta junta” meg akarja őket fosztani identitásuktól, amely részben az orosz nyelv használatában nyilvánul meg.

 

A háború első másfél évében azonban annyi vér folyt, hogy a közvéleménynek nem lehetett beadni a kiegyezés gondolatát, s a konfliktus rövid időn belül ideológiák harcává vált. 

 

 

A háború ugyanakkor rengeteg embert összekovácsolt Ukrajnában, és zöld utat adott a nemzeti öntudatra ébredésnek. Lehetőség nyílt arra, hogy Ukrajna meghatározza önmagát,

 

 

A hatalom pedig beleállt a legszélsőségesebbek retorikájába, mi több, részben hozzá is járult, és egy hangos kisebbség gondolatpályáján mozogva hozta az orosz nyelv és kultúra kiszorítását célzó, univerzális korlátozásokat. Például meghatározták, mennyi ukrán nyelvű tartalomnak kell lennie a televízió és rádióadásokban, betiltottak több orosz könyvet, elintéztek egy egyházszakadást, a hagyományosan május 9-én ünnepelt győzelem napját pedig az európai integráció szellemében átrakták május 8-ra. 

 

 

Ennek egyik legobb példája, hogy dekommunizáció szellemében eltávolították (vagy éppen átalakították) az Ukrajna számos pontján álló Lenin-szobrokat. 

 

 

A valós problémákról, például a csillagos egekbe szökkenő rezsidíjakról, a fokozatosan romló életszínvonalról, vagy éppen a tömeges elvándorlásról szinte tudomást sem vettek, helyette töretlenül Oroszországra mutogattak, mint minden rossz gyökerére. El kell ismerni, hogy Petro Porosenko ilyen körülmények között képes volt tető alá hozni egy EU-Ukrajna szabadkereskedelmi megállapodást, illetve a 90 napos ukrán vízummentességet az unióban. Az előbbit viszont az indokolta, hogy elveszett az orosz piac. Utóbbit pedig annak lehetett betudni, hogy Ukrajna elindult az európai integráció útján. Meglehet, hogy a vízummentességgel a turisták mellett az ukrán vendégmunkások dolgát könnyítették meg. 

A populista, nacionalista retorika korszaka

Az ukrán média is felvette a nacionalista vonalat, nap mint nap ömlöttek a háborúról szóló, a valóságtól gyakran távol álló riportok a tévében. Ha pedig éppen nem a háború volt a főétel, megállás nélkül nyomták a Janukovics-korszakról szóló oknyomozásokat, miközben egy olyan képet alakítottak ki az emberek fejében, hogy a világ csak és kizárólag a függetlenségéért és Európa védelméért küzdő Ukrajnával törődik.

 

 

Nem is csoda, hogy

 

 

A háború valóban lehetőséget nyújtott arra, hogy Ukrajna megtalálja önmagát, és elkezdje felépíteni az az országot, amellyé válni akar. Csakhogy jövőt nem lehet úgy építeni, ha a múlthoz szelektíven visszanyúlunk az identitás megtalálása végett: miközben patyolattisztára mosunk vitatott megítélésű történelmi személyeket, ők voltak az utolsó nagy ukrán politikai alakok, aki a független Ukrajnáért harcoltak.

Ehhez jöttek még az olyan látványos reformintézkedések, amelyek tényleg csak arra voltak jók, hogy a kirakatba tegyék őket. Gondolok itt a rövid ideig Ogyessza kormányzójaként tevékenykedő Mihail Szakasvili volt georgiai elnökre, aki, miután korrupcióval vádolta meg Arszen Avakov belügyminisztert és Petro Porosenko elnököt, kegyvesztett lett, az ukrán állampolgárságtól is megfosztották. A kijevi járőrszolgálat vérfrissítése is egy olyan reformintézkedés volt, amely végül új egyenruhák bevezetésében és egy rakás Toyota hibrid vásárlásában merült ki.  

Óriási hazugság lenne azt állítani, hogy egész Ukrajna meggárgyult, mindenkiből egy habzó szájú ultranacionalista lett.

Sokkal inkább az a helyzet, hogy a Porosenko-kormányzat idején teret nyertek a szélsőségesek, amit a politikai elit gyakran a maga javára fordított, máskor pedig figyelmet sem tulajdonított neki. 

Akik pedig másként gondolkoznak, azok automatikusan szeparatisták.

A probléma csak az, hogy van egy idős korosztály, amely a szovjet időkben nőtt fel, és nem áll arra készen, hogy alkalmazkodjon az új szabályokhoz, ragaszkodik a régi hagyományokhoz. Ebből például a május 9-én gyakran probléma is szokott lenni. 

Mindez pedig még távolabbra lökte a kelet-ukrajnai békét, hiszen a szeparatistáknak olykor már propagandát sem kellett gyártani, csak rámutattak egy-egy nacionalista kijelentésre vagy intézkedésre, ami igazolta az „ukránosítástól” való félelmüket.

Pedig az ukránok többségénél a józan ész dominál, és egy mindenki számára élhető országot akarnak teremteni. A média azonban általában a leghangosabb hülyékre figyel fel. 

„Szeparatista magyarok”

A majdani, a krími és a Donyec-medencei eseményeket a kárpátaljai magyarság tisztes távolból figyelte, mondván, hogy a konfliktus az ukránok és az oroszok dolga, nem az övék. A mozgósítási hullámok azonban a Kárpátok felett is átcsaptak, és nem válogattak nemzetiségük alapján a behívható emberek között. Emlékezzünk vissza, hogy mennyien menekültek a határ magyar oldalára még 2014-ben, hogy még véletlenül se vegyék át a behívót. 2018-ban ismét felmerült egy újabb ilyen „szökési” hullámnak a lehetősége, miután Kijev hadiállapotot vezetett be UkraJna tíz megyéjében. A sorkötelezettség alól azonban nem csak magyarok próbáltak kibújni, az ukrán hatóságok pedig speciális egységeket hoztak létre a szolgálatot megtagadni akarók felkutatására. 

Ha abból indulunk ki, hogy a kelet-ukrajnai konfliktus az „identitások háborúja”, az, hogy a magyaroknak vajmi kedve sem volt az életükkel játszani, teljesen érthető.

A konfliktus által érintett, nemzeti érzelmű ukránok orra azonban a szeparatizmus bűzét vélte kiszagolni az évszázadok óta Kárpátalján élő magyarokon. Ha ukrán szempontból nézzük a dolgokat, nem is feltétlenül alaptalanul.

Van ugyebár egy térség, ahol egy kisebbség tagjai, bár ukrán állampolgárok, és részesülnek az ukrán állami szolgáltatásokban, nem tudnak, vagy nem hajlandóak ukránul beszélni. Szoros kapcsolatot ápolnak egy szomszédos országgal, amelynek a nyelvén beszélnek, ahova állandóan átjárkálnak és ahova rokoni szálak kötik őket. Ettől a szomszédos országtól pénzügyi támogatást kapnak a saját céljaikra. Ettől a szomszédos országtól állampolgárságot kapnak, méghozzá Ukrajna területén. Ennek a szomszédos országnak a médiáját fogyasztják, ennek a szomszédos országnak a kultúrájával azonosulnak, ennek a szomszédos országnak a vezetőjében bíznak, és sokan ehhez a szomszédos országhoz szeretnének tartozni.

Ja, és azt se felejtsük el, hogy Budapest mennyire jóban lett Moszkvával, Vlagyimir Putyin orosz elnök budapesti látogatásaival pedig földrajzilag közelebb került Ukrajnához, mint amikor Moszkvában tartózkodik.

A kelet-ukrajnaiakban és a magyarokban az is közös, hogy elegük van a létbizonytalanságból és a romló életszínvonalból, ezért fordultak a szomszéd irányába, mert úgy gondolják, ott jobb.

Elcsatolni Kárpátalját? Mivel?

Számos Kárpátaljai arra panaszkodott, hogy az utóbbi öt évben a „magyar” szinte szitokszóvá vált az ukrán országos médiában, egyet jelent a szeparatizmussal. 

A beregszászi konzulátuson készült rejtett kamerás felvétel is ennek a lejárató kampánynak a részét képezte, de nem is olyan rég jelent meg egy riport arról, hogy a határ menti cigicsempészet a magyar szeparatizmus egyik fő anyagi forrása. De hogyan is csatolja el Magyarország Kárpátalját? Milyen haderővel? A harcedzett ukrán hadsereggel szemben? Vagy gerillahadviselésbe fog a 1,2 millió lakosú térségben az elenyésző számú magyarság?

Az orosz-magyar barátság láttán persze furcsa gondolatok tudnak születni az ember fejében, pláne, ha az orosz duma képviselője, Vlagyimir Zsirinovszkij olyan megjegyzéseket tesz, amelyek Ukrajna Lengyelország, Oroszország és Magyarország közti felosztására utalnak. Nyilván az sem segített a magyarok megítélésén, hogy a magyar külügyminiszter Kárpátalján járt anélkül, hogy bejelentkezett volna ukrán kollégájánál. A diplomáciai protokoll kikerülése szálka Kijev szemében. 

Kényszerítéssel nem tanul senki nyelvet

Az orosz nyelv kiszorítása a médiából érthető abból a szempontból, hogy az orosz propaganda az orosz nyelvet használja csatornaként üzenetei célba juttatására. Mondjuk feltalálták már az internetet, és bár a kijevi kormányzat elrendelte több orosz internetes oldal blokkolását, a hozzáférés egy VPN-nel könnyen megoldható volt. Ha pedig orosz tévéről volt szó, egy műholddal el lehetett azokat is érni, pláne a keleti országrészeken.

A kárpátaljai magyarok közül sokan úgy látják, hogy nem valamiért küzdenek az ukránok, hanem valami ellen. Ugye mivel nyelvi kérdést faragtak a Krím elcsatolásából és a Donyec-medencei konfliktusból, meg is született az egyébként betarthatatlan nyelvtörvény és a jelenlegi formájában elérhetetlen ideákat kergető oktatási törvény. 

Na most hivatalosan az oktatási törvény egyik célja az, hogy az Ukrajna területén élő állampolgárok elsajátítsák az államnyelvet, hogy a jövőben boldogulni tudjanak az országban. Ezzel nincs is baj, de ha például azt nézzük, hogy az ország munkaerejéből mintegy 10 millióan dolgoznak külföldön, felmerül a kérdés, hogy mennyit is ér az a bizonyos ukrán nyelvtudás. 

Ettől függetlenül az elképzelés az, hogy a nem ukrán anyanyelvűek az elemi iskolában még saját nyelvükön tanulnak, de az ötödik osztálytól fokozatosan, százalékos arányban meghatározott számban lehet majd csak az anyanyelven tanulni, egyre több tantárgyat oktatnak majd ukrán nyelven. A középiskola végén pedig négy emelt szintű érettségi vizsgát kell ukrán nyelven letenni. 

Az ukrán nyelvvel hadilábon álló kárpátaljai magyarok azonban attól tartanak, hogy nem fogják tudni megtanulni a nyelvet, mivel egyelőre nincsenek meg ehhez a feltételek.

Meglehet, kicsit későn és erőltetett tempóban találták ki Kijevben az oktatási törvényt, amelynek bár számos modern és pozitív eleme van, jelenleg megvalósíthatatlannak tűnik. A jogszabály ugyanis olyan elképzeléseket is tartalmaz, mint a tanárok képzése és az azzal arányos fizetésemelés, vagy éppen az iskolatermek korszerűsítése, interaktívvá tétele.

Jogos így a kérdés: a független Ukrajna elmúlt 28 évében hol voltak azok a kezdeményezések, hogy az ország lakosságát rábírják (nem pedig rákényszerítsék) az államnyelv elsajátítására? Nemhogy korábban, de most is kevés az olyan irodalmi termék, amely megszerettetné, vonzóvá tenné az ukránt a nyelvet nem beszélők számára. Bár pont a háború óta beindult az ukrán nyelvű tartalmak készítése, íródnak a könyvek, készülnek a televíziósorozatok,

Ezt gyerekkorban kéne elkezdeni, mégsincs ukrán nyelvű mesekönyv, vagy bármi olyasmi, ami helyettesíthetné a magyart. 

Persze ludasak a magyarok is, hiszen mint az korábban említettem, nem nyitnak Ukrajna irányába. Magyar televíziót néznek, a magyar kultúrát őrzik és gyakorolják. Megvannak maguknak, köszönik szépen, de közben arra panaszkodnak, hogy Ukrajna nem ad nekik semmit. Pedig ez sem igaz, hiszen bármennyire is rossz tud lenni a helyzet, mégiscsak az ukrán állam nyújtja a szociális ellátást. 

Az Ukrajna iránti érdektelenséget fokozza Magyarország szerepe is Kárpátalján. Onnan jönnek a támogatások, és oda tervez jutni a fiatalság egy jelentős része. A magyar állampolgárság például rengeteg, eddig zárt ajtót nyitott meg a kárpátaljaiak előtt: már nem csak Magyarországon, de az Európai Unió bármely tagországában vállalhatnak munkát, letelepedhetnek. 

Magyarországra termelne a kárpátaljai oktatás?

Több kárpátaljai magyar megjegyezte, hogy a magyar szakirányú képzések lényegében a Magyarországról elvándorolt értelmiségiek pótlását szolgálják. Úgy hírlik, hogy a magyarországi finaszírozású II. Rákózci Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola végzősei is általában elvándorolnak, hiszen az oktatás magyar nyelven zajlik, amivel nem sok mindent lehet kezdeni Ukrajnában. Ismeretség nélkül meg ugye mehet az ember bolti eladónak. 

A beregszászi elbeszélésekből egy olyan benyomásom támadt, hogy a beregszászi főiskola lényegében egy magyarországi egyetemként működik, amelynek ugyanúgy célja az, hogy minél több hallgatója legyen. Kvóta van ott is, a magyar állam pedig az után is fizet.

Mindeddig az úgynevezett belső iskolai érettségivel is lehetett magyarországi felsőoktatási intézményekbe jelentkezni, így aki Magyarországon akart érvényesülni a nagybetűs életben, ezt is választotta. Értesüléseim szerint a főiskola végül arra kérte az illetékes magyar hatóságokat, hogy  jövőben csak a magyarországi felvételi feltételeknek eleget tevő jelentkezőket vegyék fel a felsőoktatásba, vélhetően azért, hogy csökkentse az oktatásügyi migrációból keletkező hiányt.

Mindeközben felhígult a beregszászi főiskola hallgatói állománya is, állítólag jelenleg a hallgatók 15-20 százaléka ukrán anyanyelvű. Nekik biztosítani kell az ukrán nyelvű tanórákat. Az ukrán előadók fizetését pedig a magyar állam állja. Ezen értesülések megerősítése vagy cáfolás végett megkerestük Orosz Ildikót, a főiskola rektorát, aki azonban a cikk elkészüléséig nem válaszolt. 

Szakembereket képeznek, csak nem biztos, maradnak is

A Beregszásztól mintegy 75 kilométer autóútnyi távolságra fekvő Ungváron lévő, Ungvári Nemzeti Egyetemen belül működő Ukrán-Magyar Oktatási-Tudományos Intézetben kicsit más a helyzet. Az ukrán állam által finanszírozott intézetbe járó magyar diákok java része már többnyelvű, de akadnak ukrán anyanyelvű hallgatók is, akik a magyar nyelvet tanulják. A nemzetközi karon történő képzés többnyelvű szakembereket termel, akikre például a magyar-ukrán kereskedelmi kapcsolatokban érdekelt magyar cégek le is szoktak csapni.

A gyanúm viszont az, hogy a végzős hallgatók nagy része nem Kárpátalján fogja kamatoztatni tudását. Az intézet honlapja szerint „az itt tanuló fiatalok anyanyelvükön sajátíthatják el választott szakmájukkal kapcsolatos ismereteiket, valamint a legmagasabb szintű államnyelvi oktatásban is részesülnek. A magyar nyelv és irodalom szakos hallgatók szemeszteres vagy 1-2 hónapos részképzésen vesznek részt a Debreceni Egyetemen, és egyhónapos diploma előtti gyakorlaton a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, illetve az Országos Széchényi Könyvtárban. Végzőseink továbbtanulási lehetőségek között válogathatnak idehaza és külföldön egyaránt.”

A cikk elején idézett testvérpárt is tán ebbe a kategóriába lehet sorolni, pláne ha abból indulunk ki, hogy elmondásuk szerint életük során egyszer jártak Kijevben. Magyarország pedig ugye jóval közelebb van.

Ha a nyelv az identitás része, meg kell őrizni

Az ukrán oktatási törvény támogatóinak végül is igazuk van abban, hogy meg kell tanulni az államnyelvet, mert nem lehet anélkül érvényesülni az országban. A kisebbségi anyanyelvű oktatás pártolóinak viszont abban van igazuk, hogy a nyelvismeret erodáláshoz vezethet az, ha bizonyos tantárgyakat nem tudnak a saját nyelvükön tanulni.

Pont ezért sok kárpátaljai magyar megfontolja, hova adja be a gyerekét iskolába. Állítólag több fiatal már kelet-magyarországi középiskolákba jár, hogy biztosítsa a jövőjét.

Jelenleg ugyanis félő, hogy egy kárpátaljai magyar diák a jövőben nem fogja tudni megtanulni az ukránt, hogy letegye az emelt szintű ukrán érettségit. Ha pedig nincs érettségi, akkor se Ukrajnában, se Magyarországon nem fog tudni érvényesülni. 

A nyelv elsajátítható, a közeg barátságos

Mint azt az első cikkben is írtam, Kárpátalján nyoma sincs a különböző kisebbségek közti feszültségnek. Ez egy többnyelvű, többnemzetiségű térség, ahol senkit sem zavar igazán az, hogy ki milyen nyelven beszél. A nagyvárosokban, ahol átjárás van, a magyarok is beszélnek ukránul/oroszul, és az sem ritka, hogy az ukránok beszélnek magyarul.

Amikor beugrottam a munkácsi katonai központba, hogy megérdeklődjem a sebesült katonáktól, mi újság mostanság a fronton, két idősebb úr válaszolgatott a kérdéseimre. Aztán amikor mondtam, hogy Budapestről érkeztem, mind a kettő magyarra váltott. Az egyik ukrán nemzetiségű úrnak magyar felesége van, ezért csodálatosan beszélt magyarul, a másik úr orosz nemzetiségű, de a határ mentén nőtt fel, és még gyerekkorában megtanulta a magyart.

Kirekesztésnek sem láttam nyomát Kárpátalján, augusztus végén és szeptember elején több olyan magyar kulturális esemény volt, amelynek célja a magyarság megismertetése az ukránnokkal. 

Az ukránok szimplán többen vannak, és a nyugati irányba történő migráció nem kedvez a magyar demográfiai helyzetnek. 

Az együttélés pedig lehetséges, különösen, ha nyitottak vagyunk egymás nyelvére és kultúrájára, és méginkább a párbeszédre.

Az ukrán nemzeti lobogó ünnepnapján, augusztus 23-án Munkácson tartott büszkeségfelvonulásán sem volt érezhető ellenségeskedés senkivel szemben. Az emberek egyszerűen kifejezték azt, hogy Ukrajna hűséges állampolgárai.

A demográfiai mutatóknak megfelelően képviselték magukat a magyarok is. A több száz, visivankában (ukrán nemzeti viseletben) megjelenő ember között ott volt egy kevés magyar is, magyar hímzésű kiszerelésben.

Hát, az 1,2 milliós Kárpátalján kábé így oszlik meg a százezres magyarság. A kérdés már csak az, milyen jövő vár rá.

FOTÓK: Kiss Dániel / Azonnali

 

Ha olvasnál még Kárpátaljáról, olvasd el a riportsorozat első két részét itt és itt!

 

FRISSÍTÉS (október 4.): Orosz Ildikónak, a Beregszászi Főiskola rektorának a válaszait cikkünk elkészülte után kaptuk meg. Mivel ragaszkodott hozzá, hogy terjedelmes válaszait szó szerint közöljük, erre a kész cikk megjelenését követően nem láttunk módot: szó szerinti interjúk közlése riportműfajban teljességgel stílusidegen. Orosz Ildikó ezután a kérdéseinket a válaszaival együtt több felületen publikálta, amely szerzői jogi kétségeket vet fel: az eset előtt értetlenül állunk.