Miért akad ki mindenki azon, ha valaki feketére festi az arcát?

Mi az, amit a jobb és baloldal egyaránt elítél Amerikában, politikusok, sztárok és világhírű divattervezők kénytelenek magyarázkodni miatta? Az úgynevezett „blackface”. De nem csak a polkorrektség bajnokai akadnak ki ezen, és azt is elmondjuk, miért!

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Közép-európai szemmel, rabszolga- és gyarmattartó múlt nélkül sokszor túlzásnak, vagy a „píszí-terror” eredményének titulálhatunk olyan, zömében a tengerentúlon kipattant botrányokat, amik esetében a mi szemszögünkből nem egyértelmű, miért problémás a kifogásolt gyakorlat. Ilyen volt nekem a „blackface” is – amíg utána nem néztem, mi is a probléma az arc feketére mázolásával.

A blackface szó eredetileg az arc és a csupasz bőrfelületek feketére mázolását jelentette, de később megjelent a brownface (arab vagy perzsa etnikum) és yellowface (ázsiai) kifejezés is. Ennek a gyakorlatnak a megítélése olyan rossz Észak-Amerikában, hogy amikor az egyik legnépszerűbb televíziós műsorvezető, Megyn Kelly 2018-ban egy NBC-s reggeli beszélgetős műsorban védelmébe vett egy blackfaces halloween-jelmezt, 48 órán belül már munkanélküli volt.  Idén februárban a Guccinak kellett szabadkoznia egy orrig érő pulcsija miatt, mert a száj kivágása körüli vastag vörös vonal blackface-re emlékeztetett (a pulcsit megnézve, lássuk be, jogosan) – az már más kérdés, hogy ez indokolta-e azt a gyűlöletáradatot és részvényár-visszaesést, ami az incidenst követte. 

A legfrissebb botrány pedig különösen pikáns, ugyanis nem másról kerültek elő blackfaces fotók, mint a kanadai miniszterelnök Justin Trudeauról, a politikai korrektség és a liberalizmus poszterfiújáról. Ő az, aki nagyon jóképű, vicces zoknijai vannak, és valahányszor mikrofont dugnak az orra alá, nem hagyja ki a lehetőséget, hogy ne mondja bele: ő bizony progresszív feminista. Mivel Kanadában október 21-én parlamenti választásokat tartanak, ez különösen érzékenyen érinti Trudeau kampányát, mert az előrejelzések szerint szoros eredmény várható.

Én is beöltöztem farsangkor, a bőrömet is összekentem mindennel. Mi ezzel a baj?

Ahhoz, hogy ezt megértsük, nagyon fontos, hogy megnézzük, honnan jön a blackface, kik csinálták először, miért, és hogyan. Az Egyesült Államokban az 1830-as években (ekkor még a polgárháború előtt vagyunk, a feketék rabszolgák, kvázi beszélő szerszámok) indultak el azok az utazó cirkuszok, amiknek a fő attrakciója az volt, hogy fehér színészek feketére mázolták az arcukat cipőpasztával, és túl nagy vagy túl kicsi, szakadt ruhában adtak elő komédiákat feketékről, finoman szólva sem törekedve a csoport hű reprezentálására.

Ezek a szkeccsek kiemelkedően népszerűek voltak az alsó-középosztály tagjai között északon és középnyugaton, ahol akkoriban még nem nagyon laktak afroamerikaiak, de az emberek anyagilag éppen, hogy a feketék fölött helyezkedtek el, ezért a „fehérségük” volt szinte az egyetlen határvonal, ami kifejezte a különállásukat a legszegényebb rétegektől. 

Ezekben a vígjátékokban egy dehumanizáló sztereotípia mentén ábrázolták a rabszolgákat, ahol

Mindez szociálpszichológiailag érthető reakció egy elnyomó társadalom részéről: ha az alávetetteket egyetlen negatív sztereotípiára redukáljuk, az napról-napra segít megindokolni, hogy úgy kezeljük őket, ahogyan, hiszen ők szinte nem is emberek, civilizálatlanok és barbárok, a status quo pedig megőrzésre érdemes.

Mivel a korabeli mainstream kultúrában a feketék nem jutottak szóhoz, egy olyan kép terjedt el róluk a fehérek között, a fehérek által, aminek a kialakulásához és alakításához semmi közük sem volt, de ez a kép mélyen beágyazódott a rasszista narratívákba, meghatározva, hogy mik a „fekete” és „fehér” vonások, személyes karakterisztikák. 

A tömegmédia és a széleskörű tájékoztatás leszámolt a bugyuta sztereotípiákkal?  

Nem, ehelyett a 19. század végén, 20. század elején az új médiumok bekísérték a színpadról ezeket a darabokat a rádióba, színházba, később a tévébe. Elterjedtek a mesekönyvek, amelyek főszereplője Jim Crow, a „lusta-semmirekellő néger” volt, akinek a csavargásai szolgáltatták a cselekményt, hollywood születésével pedig immár filmre kerültek azok a zenés-táncos produkciók, amelyekben kizárólag fehér színészek alakították a feketéket, illetve megszülettek az első önálló filmek is, amiben feketéket (vagy más, nem fehér etnikumú szereplőket) fehérek játszottak el. Ilyen volt az Egy nemzet születése (1915), az „Everybody Sing” Judy Garland főszereplésével 1938-ban, az Álom luxuskivitelben (1961, ebben Mickey Rooney alakít parodikusan egy japán öregembert) illetve a Feketék fehéren 2004-ben, aminek a rendezői azt hitték, vicces, ha ezúttal feketék öltöznek be fehér nőknek, és az összes negatív sztereotípiát elsütik róluk. Nem volt az.

elősegítve ezzel a status quo fennmaradását.

A blackface-n manapság felháborodók sem gondolják, hogy a korabeli kisemberek kárhoztathatóak lennének azért, mert a korszak gyermekei voltak, de elvárják, hogy miután egy jóérzésű illető megismeri a blackface eredetét, egy bizonyos kor fölött már ne mázolja az arcát feketére.

FOTÓ: National Museum of African American History and Culture