Megéri-e bennmaradnunk a NATO-ban, mikor bőven lenne mire költeni az oda fizetett tagdíjat?

Vajon tényleg a közjót szolgálja a NATO-tagságunkból fakadó légből kapott kötelezettség teljesítése, vagy csak a globális hadiipar támogatta neokonzervatív áramlat és az Orbán-éra bimbózó barátságát alapozza meg?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A magyar kormányzat közel 150 milliárd forintért vásárol – leginkább támadó műveletekhez használható – rakétákat az Amerikai Egyesült Államoktól. Minden jel szerint e tranzakció (a nem sokkal korábban bejelentett németországi harckocsi-beszerzéssel egyetemben) fogja megnyitni a Zrínyiről elnevezett magyarországi fegyverkezési programot. Könnyen lehet, hogy Angela Merkel legutóbbi soproni előadása, melyben szokatlanul baráti hangnemben nyilatkozott meg az Orbán-kormány gazdaságpolitikájáról, e zsíros haditechnikai közbeszerzéseknek tudható be. Vajon tényleg a közjót szolgálja a NATO-tagságunkból fakadó légbőlkapott kötelezettség teljesítése, vagy netán kizárólag a globális hadiipar támogatta neokonzervatív áramlat és az Orbán-éra bimbózó barátságát alapozza meg?

A továbbra is bőkezű uniós fejlesztési támogatásoknak és a külhonban robotoló magyar állampolgárok azzal összemérhető volumenű deviza-hazautalásának hála egyelőre dinamikusan növekvő (tavaly 5 százalékot meghaladó ütemben bővülő) nemzeti össztermékünk nagyságrendje 2022-re hozzávetőlegesen el fogja érni az 50 ezer milliárd forintot.

Lenne mire költeni a pénzt

A Magyarország területén tevékenykedő – és az export túlnyomó részét előállító – pártucatnyi multinacionális érdekkör éves nyereségének e vállalatcsoportok székhelyére történő kiutalási gyakorlata miatt a nemzeti össztermékünkből végül hazánkban maradó jövedelem alig haladja meg a rendszerváltozást megelőző szintet. Ráadásul e félperifériális kapitalizmus keretei között az államszocialista évtizedekhez képest még a helyben maradó jövedelemhányad is szélsőségesen egyenlőtlenül oszlik meg.

Vagyis túlzás nélkül kijelenthető: a magyar nép e GDP-lufiból alig részesül. Ugyanis a hazai munkavállalók háromnegyede a statisztikai átlagbérből, vagy annál kevesebb jövedelemből kénytelen tartalékok nélkül hónapról-hónapra megélni (ami megyénként eltérő módon valahol nagyjából a 150 és 220 ezer forint közötti sávban tanyázik). Ráadásul a bérviszonyokat felmérő KSH-statisztikákból gyakorlatilag hiányzik a hazai magángazdaságban foglalkoztatott legtöbb munkavállalót alkalmazó (5 fő alatti létszámú) kisvállalkozások adatsora.

Ezen kívül az álláskínálat zömét kínáló fővárosi kerületek és vidéki nagyvárosok mindegyikében mély lakhatási krízissel kénytelen szembesülni a munkavállalók derékhada (egy garzon bérlése immár egy teljes havi átlagjövedelmet felemészt), valamint e trenddel egyidőben az EU-ban a leginkább alulfinanszírozottak között számon tartott magyar felsőoktatási és egészségügyi szféra is részlegesen térítéskötelessé vált (a hálapénz-fizetési gyakorlat általánossá válása és a hosszú várólisták következtében virágzó privát egészségügyi piac dinamikus terjeszkedése miatt). Azaz napjainkra mindkét ellátórendszer megszűnt államilag fenntartott közszolgáltatásnak lenni.

Továbbá ritkán hangoztatott adat, miszerint a 25 év munkaviszonyt követően igényelhető legalacsonyabb magyar nyugdíj 28.500 forint havonta, ami a pusztán 15 év munkaviszonyt követően elérhető hasonló jellegű osztrák juttatás (270 ezer forint) nagyjából tizede (!), miközben a sógorok GDP-je pusztán háromszorosa a hazainak. Tovább sötétíti az összképet, hogy Ausztriában mindemellett évente 14 havi nyugdíjat utal a nyugdíjfolyósító az öregségi elszegényedés megelőzése végett.

Minderre nincs pénz, a NATO-ra meg igen?

Vajon bármilyen aspektusból szemlélve a főbb viszonyait tekintve fentebb részletezett hazai rögvalóságnak van-e köze a NATO-tagságunkhoz? Nos, ha mindeddig nem is volt, de hamarosan egyre inkább lesz. Nem kell akadémikusnak lenni ahhoz, hogy megértsük:

Az amerikai, brazil, izraeli és lengyel militarista-félautoriter érával fémjelzett neokon hullám veleje a hidegháború óta nem látott mértékű globális fegyverkezési verseny generálása, melynek immár sajnos hazánk is részesévé vált.

Még az előző amerikai választási kampány során vetette fel Donald Trump, hogy amennyiben megválasztják elnöknek, onnantól az USA csak azon tagállamok számára biztosít hadászati védelmet, melyek nemzeti össztermékük legalább 2 százalékát fegyverkezésre fordítják minden évben. Az Orbán-kabinet a Trump-adminisztráció nyomására a nemzeti össztermék 2 százalékát védelmi kiadásokra fordító térségi (lengyel, román és baltikumi) kormányzati trendhez igazodva szintén úgy határozott, 2024-től teljes mértékben eleget tesz a tagállamok mindegyikére vonatkozó költségvetési kötelezettségnek; mindezt Orbán Viktor hivatalos formában is deklarálta a 2017 májusi brüsszeli NATO-csúcson.

Hazánk 1997-ben népszavazás keretében elsöprő többséggel határozott a NATO-tagság mellett. Azonban az észak-atlanti szervezet alapító dokumentumában lefektetett – kimagasló védelmi garanciát szavatoló – híres ötödik cikkely alkalmazásának feltételekhez kötésének lehetőségéről sem akkortájt, sem pedig a csatlakozási szerződés országgyűlési ratifikálásakor nem tájékoztatták a hazai nyilvánosságot. Az ötös cikkely hadászati védelmi garanciája automatikusan hatályba lép minden olyan esetben, amikor egy NATO-tagállammal szemben valamely ország agresszorként lép fel.

Ennek tudható be, hogy korábban a NATO a tagállamaival szemben legfeljebb ajánlásként fogalmazta meg a GDP 2 százalékával azonos honvédelmi kiadási szint távlati elérését (amit 2016 folyamán még csak Észtország és Görögország teljesített). Az ajánlás Trump követelésére lett előírásként értelmezve.

A NATO-t azok tartják fenn, akik közben jól keresnek a fegyverbiznisszel

A fentiek fényében joggal vetődik fel a kérdés: vajon miért is van szükségük a tagállamoknak az eredetileg a szovjet expanzió feltartóztatására létrehozott észak-atlanti védelmi szervezet fenntartására?

Miután a Szovjetunió egy emberöltővel korábban kimúlt, egyre inkább a globális terrorizmusból fakadó állítólagos veszélyekkel magyarázták a NATO továbbélését az alapító hatalmak vezetői. Újabban pedig az ukrajnai orosz agresszióval is próbálják alátámasztani azt, hogy miért kell tartósan vállalniuk a tagállamoknak az egyre jelentősebb fegyverkezési költségek viselését. Viszont amennyiben objektíven próbáljuk szemlélni a globális geopolitikai viszonyokat, akkor könnyen belátható: ezen érvelés nem a tényekből fakad.

Ugyanis – Oroszország kivételével – a világgazdaság legjelentősebb fegyverexportőr országai számítanak a NATO derékhadának (USA, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország). A neokonok által – a globális rendet destabilizáló – „haramiaállamoknak” titulált rezsimek (pl. Irán és Észak-Korea) közvetlenül vagy áttételesen tőlük vásárolják meg a legkorszerűbb fegyverzetet, amiből kifolyólag e diktatúrák könnyűszerrel továbbadhatják a terroristaszervezeteknek is bármely haditechnikai innovációt. Ebből kifolyólag túlzás nélkül megállapítható:

A „fegyverkezés globális ördögi körét” magyar szemszögből elemezve még inkább megkérdőjeleződnek a NATO-tagság biztonságszavatoló hozadékai. Ugyanis hazánk minden szomszédjával konfliktusmentes viszonyt ápol, területi követelésekkel nem élünk egymással szemben. A szomszédságunkban fekvő államok túlnyomó többsége uniós tagállam (azon belül gyakorta V4-szövetséges), vagy tagjelölt.

A távolabb fekvő közel-külföldi (balti, balkáni) államalakulatok szintén nyugati orientációjúak, sőt még a közép-európai nagytérségben érdekelt középhatalmakkal is példás gazdasági kapcsolatokat ápol az Orbán-éra (pl. Oroszország, Törökország). A hazánk közelében fekvő uniós nagyhatalmakkal (pl. Németország, Olaszország) pedig egy kontinentális gazdasági-politikai konföderáció részét képezzük, így nyilván irányukból hódítási törekvések reálisan nem feltételezhetők.

Egyedül az ukrajnai konfliktus kapcsán azonosítható bárminemű – egyébként is mérsékelt – védelmi kockázat. Azonban még annak kibontakozása se egyértelműen Oroszország terhére róható fel, hiszen anno Gorbacsov számára szavatolta a Nyugat, hogy amennyiben hadosztályaival önként kivonul a szovjet utódállamokból, akkor azok semlegessége tartós garanciát élvez (e vállalás többször Jelcin számára is megerősítésre került). Ennek ellenére a nyugati hatalmak – negligálva a Szentpétervár földrajzi közelségéből fakadó érthető orosz aggályokat – a Baltikumot egy bő évtized múltán integrálták a NATO kötelékébe.

Mindennek ellenére a transzatlanti védelmi szervezet és Oroszország konfliktusa nem mélyült volna el, amennyiben az USA az előző ukrán oligarchaéra megdöntésében nem vett volna részt nyíltan. Ugyanis ennek elmaradása esetén az elmúlt években Oroszország nem aktivizálta volna magát ilyen expanzív jelleggel a pravoszláv kultúrkörben tradicionálisan Kis-Oroszországnak nevezett Ukrajna területén, illetve az egyébként is oroszajkú ukrajnai peremvidékeken (a Krímben és a kelet-ukrajnai két szakadár „népköztársaságban”).

A New York városának gazdasági össztermékét éppen elérő, a globális viszonyok között legfeljebb középsúlyú Oroszország expanziója az elemi érdekvédelmen túlmenően nem fenyegetett egyetlen közép-európai államot se. Vajon az USA milyen válaszreakciókkal élne, ha közvetlen szomszédságában zajlottak volna le hasonló hadászati cselekmények? A kubai rakétaválság eseményei, valamint számos latin-amerikai rezsim megdöntésének története élesen megrajzolja az iménti kérdésre reálisan adható válasz kontúrjait.

Pontosan mitől véd meg minket ma a NATO?

A fentiek fényében nem ördögtől való megkérdeznünk:

valamint a távolabb lévő Svédország vonatkozásában? Emellett az egyik legelmaradottabb uniós tagállamként miért is kellene az évtizedek óta vészesen alulfinanszírozott – pusztán az uniós segélyek köldökzsinórján vegetáló – egészségügy, tömegközlekedés, közoktatás, kultúra, tudomány finanszírozása helyett egy évtized múltán leselejtezendő nyugati fegyverrendszerek beszerzésére fordítani egyébként is szűkös közforrásainkat?

Ráadásul több szomszédunkkal ellentétben napjainkban hazánk még számottevő hadiiparral se rendelkezik, ugyanis csaknem minden más nemzeti iparággal együtt ezen alágazat termelőegységei is áldozataivá váltak a rendszerváltó sokkterápiának, így magyar munkavállalók és kisvállalkozók nem lehetnek kedvezményezettjei e fegyverkezési stratégiának.

Amennyiben valóban ez a közpénztékozlás volna az ára NATO-tagságunknak, akkor inkább célszerű volna talán megfontolnunk (e globálisan kirótt posztmodern hadisarc szolgai elfogadása helyett) a svédek, osztrákok, svájciak számára valamilyen különös okból kifolyólag könnyűszerrel vállalható – többnyire önkéntes alapon szerveződő nemzetőrséggel is megtámogatott – semlegesség gondolatát.

Egy esetleges magyar semlegesség sokak félelmével ellentétben természetesen nem járna automatikusan a sorkötelezettség visszaállításával, ugyanis a 21. században a tömeghadseregek ideje lejárt. A távoli külhoni missziók vállalásától tudatosan távol tartott – így egy NATO-tagállami hadseregnél nyilván kisebb létszámmal és olcsóbban fenntartható – professzionális semleges haderő megteremtéséhez pedig nem szükséges NATO tagság.

Egy semlegessége folytán szuverén ország saját teherbíró-képességéhez mérten fordítja közforrásait védelmi célokra, nem pedig nagyhatalmak gazdasági érdekeihez igazodva határozza meg védelmi kiadásainak mértékét.

A szerző politológus, közgazdász, az Antall József Alapítvány volt kutatási igazgatója, a Méltányosság Politikaelemző Központ volt vezető elemzője. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!

Érdekel, hogy mennyire versenyképes most a haderőnk? Ebben a sorozatban összeszedtük, mi lenne, ha megtámadna minket valamelyik szomszédunk.