Orbán és Salvini nem EU-ellenesek – mondja az Azonnalinak az európai egység egyik fő szószólója

Szerző: Techet Péter
2019.09.09. 07:37

Ulrike Guérot a mai európai politikai viták egyik legizgalmasabb teoretikusa. Egyszerre szorgalmazza az alulról szerveződő egységes Európát, és bírálja a liberális status quot. Alpbachban adott az Azonnalinak nagyinterjút, amiben elmondja, miért van igaza Boris Johnsonnak, és miért kéne Európának köszönetet mondania a populistáknak ahelyett, hogy ujjal mutogat rájuk.

Orbán és Salvini nem EU-ellenesek – mondja az Azonnalinak az európai egység egyik fő szószólója

Tavaly novemberben az ön kezdeményezésére egyesek már kikiáltották az európai köztársaságot. Kéne valamit most érezniük már az európai polgároknak?

Az európai polgárok most leginkább azt érezhetik nyár óta, hogy az Európai Unió vezetői nem veszik komolyan őket mint választópolgárokat. Egyszerűen figyelmen kívül lett hagyva az európai parlamenti választások eredménye az új európai bizottsági elnök háttéralkukban kialakult megválasztásánál.

A Spitzenkandidat-rendszer bukására utal?

A Spitzenkandidat-rendszer csak egy szokásjog volt, tisztában vagyok én is vele, hogy Ursula von der Leyen megválasztása megfelel az európai jognak, a szerződéseknek. Csak közben

a politikusok elfelejtették: Európa nem csak róluk szól, hanem a választókról is.

Akik igen nagy arányban járultak az urnákhoz májusban.

Egy nagyon érdekes dialektikus fejlődést figyelhetünk meg. Az európai polgárok egyre inkább tudatában vannak annak, hogy ők Európának is polgárai, nem csak az egyes tagállamaiknak. De közben azt is most nagyon jól megtapasztalhatták, hogy az európai elitektől egy pofont kaptak. Azonban ez a dialektikus fejlődése a történelemnek: egyre inkább tudjuk, hogy európai polgárok vagyunk, egyre inkább látjuk, hogy nem vesznek minket ekként komolyan – és

ez a dialektikus feszültség elvezethet az európai köztársasághoz, amely nem a tagállamok, hanem a polgárok uniója lenne végre.

Most mit kéne látni ebből a köztársaságból?

Most még semmit, most még zajlik a kampány, a tudatosítás. November 10-én, a tavalyi szimbolikus kikiáltás idei évfordulójára egy olyan applikációval készülünk, ami számos európai város buszmegállójában lehetővé teszi, hogy az EU összes nyelvén az európai köztársaságot megismerhessük, maguk a buszmegállók fognak „megszólalni”. Mégpedig az EU összes nyelvén lehet majd hallani Julien Benda francia értelmiségi egy 1932-es híres beszédét, amiben az akkori válságok kapcsán fordul az európai nemzethez.

Ha már szóba került a történelem dialektikája. Az európai egységhez vezető út nacionalizmussal, sőt háborúkkal volt teli. Elképzelhető, hogy a mostani EU-ellenes populizmus – dialektikusan nézve – még használ is az egységesülés ügyének?

Teljesen egyértelmű, hogy ez a helyzet. Európában a bal-jobb ellentétet meghaladta Európa, mint új szintézis. Hegellel nézve szükségszerű volt, hogy erre megjelenjen egy antiliberális, EU-kritikus reakció, amely nem is baj, mert ezzel tud a vita továbblendülni – éppen egy magasabb szintézis felé.

Nem is olyan nagy baj a populisták megjelenése?

Eleve nem szeretem ezt a fogalmat, beszéljünk úgynevezett populistákról. Tény, hogy az úgynevezett populisták nagyon nagy szivességet tesznek nekünk, mert nagyon pontosan rámutatnak a jelenlegi európai politika problémáira. Èn mindig azok közé tartoztam, akik elutasították az olcsó jajongást a populistáktól. Álljunk csak meg egy percre, és nézzük a dolgokat nyugodtan:

Amikor Boris Johnson azt mondja, hogy ki akar lépni az EU-ból, mert az EU-ban nincs demokratikus kontroll, igaza van.

Teszem hozzá: sajnos, igaza van. Az nem megoldás, hogy minden vitát azonnal egyesek elnyomnának a populizmus vádjával. Mint rajnai katolikus, én csak azt tudom mondani: aki másra egy ujjal mutat, mutasson magára hárommal. Amíg az EU önmagában nem találja meg a hibákat, felesleges a populistákra mutogatnia, akik viszont nagyon sokszor pontosan látják, mi a baj a jelenlegi EU-val.

És mi a baj a jelenlegi EU-val?

Hogy nem tudjuk, hol a szuverenitás. Nem tudjuk, ki dönt, és nem látjuk, miként lennének a döntésekbe bevonva a polgárok. Max Weberrel kérdezem: tudjuk, hogy hol és kiknél van a hatalom az EU-ban? Ameddig az EU nem ad ezen kérdésekre válaszokat – mert például a posztokat háttérmegállapodásokban osztogatják ki –, a populistáknak igenis igazuk lesz, ha a demokratikus deficitre rámutatnak. Nem a populistákat kell ezért szidni, hanem az EU-n belül a demokráciát növelni, a polgároknak több és közvetlenebb beleszólási jogot biztosítani.

Jelenleg úgy néz ki, a status quo fennmaradása a szintézis. Ursula von der Leyenre rábólintottak a nagy frakciók, a nyugati és keleti tagállamok.

A felszín így néz ki. De a mélyben már ott van a változás. Gramscival szólva:

a régi már halott, az új még nem tud megszületni.

És a most májusi EP-választás volt az első voksolás, amikor az Európai Unió és az európai politikusok hirtelen észrevették a szavazókat, az európai polgárokat. Hirtelen senki sem tagállamokról, hanem európai polgárokról beszélt, még a nacionalisták is elkezdtek a tagállami határokon átnyúlóan szervezkedni. Az az Európa, amelyben csak a tagállamok voltak figyelembe véve, meghalt.

Most kell azért dolgozni, hogy az az Európa, amely már tényleg a polgárokról szól, megszülessék. Hartmut Kaelble berlini történész írt nemrég egy érdekes könyvet a Félreismert polgárok (Der verkannte Bürger) címmel, amiben az egész európai egységesülési folyamatot – ellentétben a szokásos történettel, amiben a szerződő tagállamok játsszák állandóan a főszerepet – az egymással ilyen-olyan módon kapcsolatba kerülő polgárok határozzák meg. És most az a feladat, hogy az Európai Unió a polgárokat egyre inkább egységes politikai alanyként ismerje el.

Az egyes tagállamok polgárai biztos, hogy önmagukra európai polgárokként tekintenek?

Éppen a mostani EP-választás mutatta ezt meg, és nem csak a Spitzenkandidat-rendszerre gondolok. Amint mondtam: még a nacionalisták is elkezdtek európai keretben szervezkedni, gondolkodni. Már nem az mondják, hogy nem akarnak európai egységet, hanem hogy ők másmilyent akarnak. De ez már annak a jele, hogy rajta vagyunk az egységesülés útján.

Ha jól értem, ön azzal szemben is szkeptikus, hogy az egység a tagállamok révén jöjjön el.

Pontosan.

El kell felejteni az Európai Egyesült Államokat.

Az még mindig a régi paradigma, ahol a tagállamok ilyen-olyan szerződésekkel felülről-lefelé egységesítenek. Másra van szükség: az európai polgárok uniójára. Éppen arról van szó, hogy az európai polgárok ma már egységesebbek akár, mint a tagállamok, és most jöhet el annak az ideje, hogy alulról kikényszerítsék az ennek megfelelő változásokat.

Ne is a tagállamok integrálódjanak?

Az Európai Egyesült Államokról szóló beszéd teljesen félrevisz, mert azt mondja: a tagállamoknak kell integrálódniuk. De ez egyrészről már eleve megtörtént, a tagállamok között már ma is nagyon nagy az integráció, erről szól az egész európai jog. Másrészről elvonja a figyelmet arról, hogy a polgárok szintjén kell megjelennie az integrációnak. Ma az Európai Unióban a polgárok integrációja nem valósult még meg, ami azon is látszik, hogy nincs tényleges jogegyenlőség köztük. Az áruk és szolgáltatátok között már jogegyenlőség van, de a polgárok között még nem.

Tehát van egységes piac, van egységes valuta, vannak egységes szabályok – de a politika szintjén még mindig csak németek, magyarok, finnek, stb. vannak. Egyszerűen le kell követni a piacon már megvalósult integrációt a polgárok vonatkozásában is, és akkor tud megszületni az az egységes politikai szubjektum, amelynek az európai köztársaság lehet a kerete.

Egy ismert ellenérv ezzel szemben az, amit a német alkotmánybíróság többször is kimondott: mivel nincs európai nép, nem is lehetséges európai demokrácia. Azaz a demokratikus hatalomgyakorlásnak a tagállami kereteken belül lehet csak értelme.

A német alkotmánybíróság is tévedhet! Már önmagában az kissé furcsa volt, amikor 2009-ben, a lisszaboni szerződés kapcsán az alkotmánybíróság Georg Jellinekkel akarta még mindig megérteni és leírni, mit jelent egy állam: egy állam, egy nép, egy terület, ja, és egy valuta. Talán a 19. század vége óta végbement pár változás, amit illene ismerni és tudomásul venni, és a jellineki kereteken túllépni.

Ez részben amúgy meg is történik. Nemrég jelent meg Udo di Fabio egykori alkotmánybírónak egy igen hosszú elemzése a Neue Zürcher Zeitungban, amiben egy európai szövetségi államot szorgalmaz. Igen, a konzervatív és eddig sokszor EU-szkeptikus Udo di Fabio a konzervatív és EU-szkeptikus NZZ-ben. Az idők változnak.

Az alkotmánybírák azonban azzal is érveltek – már 1992-ben is –, hogy nincs meg az a kulturális, nyelvi homogenitás Európában, amely egy európai népet és ezzel egy európai demokrácia lehetőségét előrevetíthetné.

Igen, csak éppen ez az európai köztársaság üzenete: Népről beszélünk, vagy polgárokról? Teljesen félrevisz, ha arról okoskodunk, van-e európai nép ethnos vagy demos értelemben, tehát van-e egy etnikailag vagy politikai akaratában homogén európai nép? Nem ez a lényeg. Ha ugyanis az európai polgárokat nézzük meg, akkor ott már rég végbement a társadalmiasulás folyamata. Gazdasági, társadalmi, kulturális értelemben egyre jobban összenőnek, hasonlítanak egymásra az európai polgárok. Persze sajnos a keleti és nyugati életszínvonal közötti különbségek még mindig megvannak. De éppen ezért mondom:

ha valami az európai demokrácia kialakulását hátráltatja, az nem a soknyelvűség, nem a multikulturalizmus, hanem a régi és az új tagállamok közötti, még mindig jelentős életszínvonalbeli különbség.

Gazdasági akadályai vannak tehát csak az európai demokráciának?

A nemzet az, amikor a polgárok felismerik a közös gazdasági függéseiket és érdekeiket – ahogy Marcel Mauss francia szociológus leírta. Ma Európában kialakultak ezek a függések: egységes piac, egységes valuta, egységes jogszabályi környezet, stb. A polgároknak most tudatára kell ébredniük a közös gazdasági érdekeiknek. És akkor a már most nagyon előrehaladott összeurópai társadalmiasulás folyamata, kiegészülve a felismert gazdasági függőségekkel és érdekekkel, elvezethet a polgárok által integrált Európához.

Hogy is mondta Max Weber 1912-ben a német szociológus kongresszuson? A nemzet nem más, mint emberek csoportja, amely egy közös érzet alapján elhatározza, hogy közös államot alapít. Szerintem mára megvan az a fokú tudatosság és érzület az emberekben, hogy készek legyenek erre az útra – az európai államá, nemzetté válás útjára – rálépni.

Hans Kelsennel még egyszerűbb lenne. Nála az állam maga a jogrendszer. És mivel ma van egy európai jogrendszer, kelseni értelemben kész is van már az európai államiság.

Ami a lényeg: a nemzet mindig egy pre-politikai akaratnyilvánítás. A nemzettel születik meg a politikai tér. Még Carl Schmitt se mond mást. Az alkotmány a politikai létállapotról – ezen létállapotot megelőző – szuverén döntés.

De megvannak a feltételek ehhez a szuverén akaratnyilvánításhoz?

Teljesen, erről beszéltem: mára elértük a társadalmiasulás olyan fokát az Európai Unión belül, hogy – kicsit leegyszerűsítve – már csak a végső politikai döntés, az egész politikai megkeretezése, azaz az európai köztársaság kikiáltása hiányzik. A társadalmi, gazdasági és – Weberrel szólva – érzelmi alapok adottak. Két irányból jönne tehát létre az európai állam: társadalmi, pre-politikai alapok (ezek adottak), és politikai akaratnyilvánítás (amire még várunk).

De milyen Európa legyen egységes? Beszéltük, hogy még a nacionalisták is már Európában gondolkodnak. A határokkal lezárt, fehér-keresztény Európa ugyanúgy európai gondolat, mint a nyitott, kozmopolita társadalom Európája. Nem lehet, hogy a viták alapvetően azért futnak sokszor mellékágra, mert eleve mindenki mást ért Európa alatt?

Az európai köztársaságon belül a polgárok eldönthetik, milyen Európát akarnak. Igen, sokféle van belőle.

Önnek mi Európa? A határokkal zárt kultúra? Vagy a kanti világköztársaság előszobája?

Ha engem kérdez, én a kanti világköztársaság híve vagyok, az én európai köztársaságom ennek előfeltétele. De e tekintetben mindegy, mit mondok, mert egy európai köztársaságon belül nekem is csak egy szavazatom van.

Határtalan Európát akar?

Egyáltalán nem. A nyílt társadalom és a határok léte egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt. Megint dialektikusan kell látni: a nyitást a zárás teszi lehetővé. Ha nyitott társadalmat akarok, akkor is kellenek határok, ahol ellenőrzöm, ki jöhet be, ki juthat be.

Egy felelőtlen, kontrollálatlan határnyitás minden értelemben csak a nyílt társadalomnak árt.

Sőt, a menekülőknek is azzal segítünk, ha a határok védelme révén egy biztonságos Európát teremtünk, ahová el tudnak menekülni. A menekülteknek se jó, ha mindenki kontrollálatlanul beáramolhat.

Megint tehát ott vagyunk, hogy dialektikusan nézve még igazuk is lehet a populistáknak.

Én sohase mondtam, hogy ne lehetne igazuk, kapok is ezért eleget liberális barátaimtól! Én Carl Schmitt-tel vagyok: az ellenséget meg kell érteni. Akik a populistákat EU-ellenesnek írják le, semmit se értettek meg belőlük.

Mi ön szerint ennek a populizmusnak az oka?

A populisták nem EU-ellenesek, hanem antiliberálisok. 

Orbán vagy Salvini nincs az Európai Unió ellen, ők a liberalizmus, a liberális demokrácia ellen vannak.

És ezt miért nem látja a mainstream közvélemény?

Mert egyszerűbb az EU-ellenességgel hadakozni. Ha Orbán vagy Salvini antiliberalizmusát nézzük, akkor rákényszerülünk, hogy számos ponton tényleg kétségbe vonjuk a liberalizmust. Kellemetlen kérdések jönnek elő. Kinek használ egyáltalán a liberalizmus? Kinek az érdekét képviseli a liberalizmus? Biztos, hogy a többség érdeke egy liberális gazdaság- és társadalompolitika? Ha az EU-ellenességgel harcolunk, nem kell konfrontálódnunk ilyen kérdésekkel.

Kinek az érdeke ma a liberalizmus?

Történelmi tény, hogy az európai egység eszméje nem liberális. Hanem republikánus! A republikanizmusból, amely a szabadság mellé mindig odahelyezi a szolidaritást is, született meg az európai egység eszméje. A liberalizmus nagyon sok vesztest eredményez: a mindenki harca mindenki ellen egy olyan társadalmi és gazdasági modell, amelyben csak kevesek tudnak túlélni, fennmaradni. Azaz a liberalizmussal szembeni ellenérzés nem csak csúnya populista dolog, hanem republikánus is.

Aki a populistákat támadja EU-ellenességgel, valójában a liberális status quot védi?

Igen, erről van szó. Aki a populizmust akarja csak legyőzni, nem veszi észre, hogy valóban

egy olyan liberális Európában élünk, amely több vesztest, mint nyertest termel. A négy szabadság elve nagyon szép liberális elv. De emiatt ürülnek ki a román, magyar kórházak.

Azaz nem szabad megijedni attól, hogy igenis kritizáljuk a liberalizmust. A liberalizmus kritikája még nem EU-ellenesség. A helyzet leírásában számos tekintetben ugyanazt gondolom objektíve, amit a populisták is mondanak. A válaszaink térnek el. De ahhoz, hogy eljuthassunk a válaszokig, túl kell lépni azon a jelenlegi bénító logikán, hogy az EU-kritikája, az antiliberalizmus eleve elutasítandó.

A populistáknak igazuk van az antiliberalizmusban?

Ha én megnézem ma Marine Le Pen programját, mit látok? Erősebb jóléti politika, protekcionista gazdaságpolitika, zártabb terület. Istenem, hát ez volt egykoron a német ordoliberalizmus! Vagy mit akar Kaczyński? 500 złoty gyerekenként! Mi ebben a baj? A gyerekemet egyedül nevelő anyaként Németországban örültem volna ennyi pénznek. Én nem látom, mi lenne akár Marine Le Pen protekcionista gazdaságpolitikájában, akár Kaczyński családpolitikájában EU-ellenes.

A jogállamiság szokott lenni velük szemben az érv.

Mire megyek a jogállamisággal, ha az szociális igazságtalanságot, egyenlőtlenséget teremt? Éppen ezért hatalmas probléma, hogy EU-ellenességet és antiliberalizmust összemosnak. A liberális gazdaság- és társadalompolitika kétségbevonása még se nem EU-ellenes, se nem jogállamellenes, hanem éppen a liberalizmus teremtette igazságtalanságokra reagál.

Elég baj, hogy számos országban csak a populisták teszik mindezt, és nem mondjuk a szociáldemokraták.

A liberalizmus a korlátlan szabadság híve. A republikanizmus azonban tudja: az én szabadságomnak a közjó a korlátja.

De a populistáknál ez a közjó nem csak szociális, hanem etnikai is.

Mivel a liberalizmus elárulta a közjót, számos ember a törzsi-etnikai közösségiségbe húzódna vissza. Az etnikai gondolkodás a szociális politika hiányának következménye. Ezt nagyon jól írta le Didier Eribon: miután a kommunista párt eltűnt, a szocialisták meg neoliberálisok lettek, az egykori munkásszavazók átmentek a szélsőjobboldalra. De

ha lenne ma is szociális alternatíva a liberalizmusra, akkor nem kéne a liberalizmus veszteseinek a populistákra szavazniuk.

Kelet-Európa illiberális fordulata is visszavezethető erre?

Pontosan. Nem sorsszerűség vagy – ahogy olyan igen kedves kollegák, mint a mindenhez értő Richard David Precht filozófus állítják – valamiféle keleti demokráciára való képtelenség, elmaradottság eredménye az, hogy ma ezen országokban sok helyen antiliberális pártok vannak hatalmon. Sokszor egyfajta nyugat-európai arrogancia nyilvánul meg ebben! Már arról is hallani, hogy jaj, túl korán lettek ezek a keletiek beengedve. Már elnézést,

de tényleg Dubček vagy a Solidarność Kelet-Európájától akarnánk komolyan megtagadni a demokráciára való képességet?

De valamiért mégiscsak ez az eredmény: a liberális demokrácia bedöglött Kelet-Európában.

De nem azért, mert az emberek nem akarnának szabadságban élni! Csak sokak számára a szabadság nem jelentett mást, mint elszegényedést, létbizonytalanságot. Ahogy az EU-ellenesség is érthető olyan országokban, ahol a csatlakozás óta százezrek mentek el. Gyakorlatilag a tanultabbak, a nyelveket beszélők számos országból, akár csak Magyarországból, leléptek. Maradtak azok, akiknek esetleg nincs eladható tudásuk, nem beszélnek nyelveket.

És az ő nagyon is jogos dühükre adnak a populisták egyszerű nacionalista válaszokat. Ha jólétet nem is adnak nekik, legalább zászlót nyomnak a kezükbe.

A mai illiberalizmust és populizmust az új tagállamokban a jelenlegi EU tette egyáltalán lehetővé.

Miért várjuk el egy bukaresti nagymamától, akinek a lánya Bécsben orvos, és az unokákat csak nagy ritkán láthatja, hogy lelkesedjen ezért a négyszabadságos Európáért?

Dehát ez a piacgazdaság logikája. Az emberek oda mennek dolgozni, ahol többet keresnek. És a keresetek ott magasabbak, ahol nagyobb a termelés. Mit tudna az EU itt csinálni?

Egy gazdasági unió se működhet szociális unió nélkül. Ma csak a munkaerőnek, a szolgáltatásoknak, az áruknak és a tőkének jó Európa, de a mögötte lévő embernek, az ő összetett szociális igényeivel egyáltalán nem használ ez a rendszer. Nagyon szép, hogy a munkaerő szabadon áramolhat, de akkor tessék az egész munkajogot és munkaerőpiacot egységesíteni: ne csak a tőkének legyenek azonos jogai mindenütt, de a munkavállalónak is. Vannak erre megoldások: közös európai munkanélküli-segély, egységes minimálbér, egységes munkajogi védelmi szabályok, stb. És ez az európai köztársaság.

Ma is azonosak a jogok mindenütt.

Ez csak formalitás. Jogegyenlőség nincs szociális biztonság nélkül. Ma csak kevesek élvezhetik igazán az európai szabadságot. Mindenki másnak marad a populizmus.

A legutóbbi könyvében európai polgárháborúról ír.

Állandó érv az EU mellett, hogy ha nincs, akkor jön a háború. Jaj, dehogy! Egyetlen európai nemzet se tudná magának megengedni, hogy háborúzzon a másikkal. Eléggé összenőttek már ahhoz a gazdasági érdekek. Ami azonban reális veszély, és senki se figyel rá, hogy az európai polgárok között alakul ki konfliktus, egyfajta polgárháború: szegények és gazdagok, nagyvárosiak és leszakadók, fiatalok és öregek között. Nőnek azok az EU-n belüli konfliktusok és szakadékok, amelyekkel nem foglalkoznak, mert állandóan a teljesen irreális európai, nemzetek közötti háborút akarjuk elkerülni.

Az államok közötti verseny átkerült a polgárok szintjére: ma már nem is az államok állnak egymással versenyben, hanem az egyes, kiszolgáltatott európai polgárok.

Mit látni Ausztriában? Román orvosok versenyeznek osztrák orvosokkal. A román kórházak kiürülnek, Ausztriában meg a román munkavállalók miatt nem kell az osztrákok bérét emelni. És ez a verseny – ez az európai polgárháború – még erősebb, minél inkább eltávolodunk az értelmiségi szakmáktól.

De erre megint lehet mondani: ez a kapitalizmus, mindenki mindenkinek versenytársa.

De, már elnézést, ugyanazon politikai közösségen belül nem szolgáltatjuk ki a polgárokat a teljesen korlátlan szabadságnak! Éppen ez a lényege a politikai közösségnek – ha tetszik: a nemzetnek –, hogy megvédjük egymást, korlátozzuk a versenyt, szolidaritást teremtünk. Európában ma van gazdasági unió, van társadalmiasulás – de nincs még meg a szolidaritás. Ez lenne az európai köztársaság!

Akik a populizmus ellen harcolnak, gyakorlatilag az európai köztársaság ellen harcolnak, mert nem akarják észrevenni a szociális egyenlőtlenségeket, megelégszenek azzal, amit a liberális Európa nyújt. Erről van szó?

Köszönöm, jól összefoglalta. És ha megtalálnánk a választ, miként lehet a populistákra szavazó tömegeket, illetve a populistáktól rettegő eliteket érdekeltté tenni egy szolidáris Európában, igen sok problémára kaphatnánk választ. De jó úton haladunk.

Merthogy?

A nemsokára megjelenő könyvemben több statisztikát, felmérést is hozok. Az egyik értelmében az EU lakosságának huszonnégy százaléka szerint minden rendben van az EU-val, és hetvenhat százalék szerint egyáltalán nincs minden rendben. Tehát a status quo elvesztette a többségét. Mit mondanak azonban a kritikusok, ez a hetvenhat százalék?

A nagy többség itt azt mondja: az EU és a saját nemzetállamuk is rossz. Csak tizenegy százalék mondja azt, hogy az EU rossz, a saját nemzetállama viszont mindent jól csinál.

Azaz mind az EU-n belüli, mind a nemzetállamokon belüli status quo elvesztette a társadalmi bázisát. A nagy többség szerint se az EU, se a tagállamok nem működnek jól: ami van, azaz a jelenlegi EU a jelenlegi tagállamokkal, a társadalom háromnegyedének nem élvezi a bizalmát. És megint Gramscinál vagyunk! A régi már meghalt, az új még nem tud megszületni. Ahogy Gramsci írta: szörnyek között élünk.

Erre mondanák mások: védjük azt, ami még maradt.

Nem, a régi már kiszolgált. Amit ma európai politikaként látunk magunk körül, már csak egy látszat. A status quo látszata, de ennek már vége, kész. A populistákat nem elhallgattatni kell, hanem meg kell köszönni a kritikájukat – elvégre egy demokrácia attól demokrácia, hogy a kritikusokat nem küldjük börtönbe –, de hozzá kell tenni: a problémákat jól látjátok, a megoldásokat azonban nem. A populista kritikáról le kell hántani az etnicista, rasszista csomagolást – és akkor még konstruktív is lehet, amit mondanak.

Ursula von der Leyen meg tudja ezt hallani?

Nem tudom, nagyon nem lennék a helyében. Egy biztos: a mostani európai bizottsági választás után lassan elkezdjük elveszteni a legeurópaibbakat is. Sajnos nem biztos, hogy öt év múlva is annyian mennek majd el a választásokra, mint idén.

A stabilitás már nem érték?

Merkel mondta egykoron: bukik az euró, bukik Európa. Ez a status quo jelszava. Szerintem meg az a helyzet, hogy: marad az euró úgy, ahogy van, bukik Európa. Én nem attól félek, hogy az euró bukik. A tőke hatalma ma már úgyis olyan erős, hogy nem is engednék az euró bukását, se valamely tagállam kilépését. Ma két lehetőség maradt.

Európa vagy demokratikus lesz, vagy autoriter. Nem az euró bukásától tartok én, hanem az európai demokráciáétól.

Azaz Merkel jelszavából az lesz: marad az euró, és jön az autoritás. Az autoritarizmus nagyon jól kijön a neoliberalizmussal, elég csak Orbánra vagy Salvinire nézni.

Minek ad nagyobb esélyt?

Egy államhoz nem elég a gazdaság, kell a szociális és rendvédelmi biztonság is. Európai gazdaság van, a rendvédelem is mindenütt erősödik. De senki se beszél a szociális biztonságról és a demokrácia, a részvétel iránti igényről. De nem tudom, hogy milyen választ ad majd a többség a jelenlegi liberális elitre. Autoriter választ is adhat, nem csak republikánust. De én a könyveimben megpróbálom ezt a republikánus alternatívát megjeleníteni.

Több, mint egy órája beszélünk erről a köztársaságról. Őszintén: hisz benne? Úgy értem: sikerülni fog?

Ha az egészen őszinte válaszomra kiváncsi: nem. De hogy is írja Schiller? „Rinnen muß der Schweiß / Soll das Werk den Meister loben / Doch der Segen kommt von oben.” Akarhatunk, és ha sikerül, az dicséri majd munkánk – de az áldás mindig felülről jön. Én nem tudom tehát megmondani önnek, hogy sikerül-e majd nekem.

De nem is ez a feladatom. Katolikusként jól tudom: tennem kell a kötelességem, érvelnem kell – és bízni, hogy felülről jön majd áldás. Ehhez persze a gondolkodás kockázatát is vállalni kell. Nézze, itt ülünk Alpbachban, a liberális elit itt tömörül körülöttünk, védik a liberalizmusukat (nevet). És mi a konferencia jelszava? Liberty and Security! Mintha a biztonság önmagában érték, pláne a szabadsággal azonos érték lenne! Ez egy teljes félreértés.

Nagyon sokszor a szabadságot azzal érjük el, hogy bizonytalan talajra merészkedünk

– akár a gondolkodásban is. Egyszerűen el kell hagynunk ezt a mostani liberális Európát is a maga biztonságaival.

NYITÓKÉP: Bogdan Baraghin / EFA

TÖBBI FOTÓ: European Democracy Lab / Facebook

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek