A tömegpártok korának vége, de mi jöhet utánuk?

Ésik Sándor

Szerző:
Ésik Sándor

2019.09.07. 13:19

A hordószónokot nem utálni kell, hanem lelökni a hordóról, felállni a helyére és jobban beszélni, mint ő. Ez majd meg fog történni, addig viszont pokoljárás lesz mindenütt, mint ahogy most Anglia poklot jár. Majd 2030-ban visszatérünk rá, hogy ez pokol volt, vagy tisztítótűz.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A mechanikus órákon belül külön műfaj a skeleton, ahol az ember belát a számlap alá (vagy nincs is számlap) és látja működni az összes kis kereket, rugót, ingát és hasonlókat. Ilyen a politikában most a brit belpolitika. Hosszasan lehetne sorolni, hogy mik BoJo mozgatórugói, ő mire taktikázik és hogy mit akar Jeremy Corbyn, mire játszanak a billegő körzetek képviselői és képviselőjelöltjei, mire vár Rees-Mogg és Farage. Közös ezekben, hogy mindenki kizárólag a saját érdekére koncentrál, semmilyen külső tényezővel nem foglalkozik. Van, aki egy olyan előrehozott választásban reménykedik, amelyben majd a határozott vezetőnek örülő nép felemeli (BoJo, Rees-Mogg), mások abban reménykednek, hogy ez majd nekik kedvez a népharag miatt (LibDem, Corbyn, Farage). De szó sincs arról, hogy a brit választók, úgy általában, mit akarnak.

Kizárólag politikai játszmát látunk, a politikai programok versenyének teljes hiánya mellett.

A brexiterség vagy remainerség lesüllyedt a futballszurkolás szintjére, kimerül rigmusok skandálásában.

Vannak nyilván érvek, de ezek rég nem érdekelnek senkit, mindenki felvette a megfelelő mezt, melynek színeit az arcára is ráfestette és a lelátón üvöltözik. Régen láttunk egy demokráciát ennyire teljes és tökéletes csődben.

A brexit ugyanakkor arra is példa, hogy mi van akkor, amikor egy populista ötletet teljesen végigvisznek. Más szavakkal, ha tényleg, mindenféle gát és akadály nélkül fullba nyomják a kretént.

Lehetne itt arról beszélni, hogy mindez a Westminster-rendszer hibája, és nagyon szép alkotmányjogi fejtegetés jönne ki belőle. Megnézhetnénk, hogy az agyonkompenzált német választási rendszer hogyan fogja meg a népharagot. Na igen, a németeknek elég nagy lecke volt Hitler, így az ő választási rendszerükben a totális győzelem is nehezen eredményez 50% fölötti pártot, és akkor még mindig ott az alkotmány. Lehet azon morfondírozni, hogy ez jó vagy nem, esetleg behozni a francia rendszert a szinte királyi hatalmat kapó elnökkel és a félprezidenciális rendszerrel, de nem ez a lényeg. Ráadásul a brit rendszer is jelenleg épp azt csinálja, hogy addig nem enged előremenni egy brexit-horderejű kérdést, amíg az ezt propagálók teljes és működő többséget nem szereznek maguknak. Lehet hivatkozni a (véleménynyilvánító) népszavazásra, mint népakaratra, de az angol alkotmányos hagyomány egyik sarokpontja, hogy a népakaratot a parlament fejezi ki, ezért van az, hogy Boris Johnson egyetlen esélye egy „people vs parliament” választás kiírása.

A folyamat, ami zajlik, lehetne bármelyik más nyugati országban is, ugyanis egy általános válság jele. A nyugati liberális demokrácia ugyanis megvalósította a szekularizációt (helyesen), de nem hit nélkül létezik. Ha a brexit és más populista mozgalmak, vezetők hátterét keressük, foglalkozni kell a hittel.

Európa eszme- és politikatörténete leírható úgy is, mint olyan korszakok periodikus változása, amikor az ember hisz magában, aztán pedig szembesül a világ valamilyen megoldhatatlan problémájával és kapaszkodókat keres. „Megtér Istenéhez” szokták erre mondani a klérus tagjai. Nem véletlen egyébként, hogy a Fidesz értelmiségi háttere tele van nálunk olyan, jellemzően 60-70 körüli alakokkal, akik a „szakrálist” (bármit is jelentsen ez) hangsúlyozzák. Ez egyrészt nyilván bizonyos életkor fölött eljön az ember életében, másrészt viszont tünete annak, hogy kapaszkodókat keresnek a világ “nagy dolgainak” megértéséhez. Még mielőtt a “bigott vén majom” szókapcsolat megérlelődne bennünk, rá kell mutatni arra is, hogy ez a másik oldalon sincs másképp, csak ott ezeknek a transzcendens-szakrális kapaszkodóknak olyasféle álruhája van, mint amikor a keresztúti Hermész-szoborból Nepomuki Szent János lesz.

Amikor az üres szólamokat halljuk a demokráciáról és európaiságról, akkor valójában kétségbeesett imákat hallunk, olyan istenekhez, akik korábban oly sokat segítettek.

A mostani válságnak tehát az egyik oka az, hogy megszűntek azok a kapaszkodók, amelyekhez a korábbi politikai pártok és szavazóik rögzítették magukat. Ez irányzattól függetlenül így van. Nézzük meg, hogy a „kereszténydemokrácia” milyen válságban van. Az EU okozta horizontális és a gazdasági átalakulások miatti vertikális társadalmi mobilitással átalakultak a családmodellek. Egyre kisebb azoknak az embereknek az aránya, akik le tudják tudni annyival a családi hátteret, hogy „régi katolikus kölni polgárcsaládból származom”. Ehhez hozzájön a szexuális forradalom, a mindenféle szexuális irányultságú emberek jogainak elismerése. Máris ott vagyunk, hogy egy történelmi léptékben nem régi, 30-40 éves politikai üzenetkészlet nagyon sok ember szemében elavult. Például úgy körülbelül 50 éves kor alatt már különcnek számít az az európai, aki a házastársával szexelt először, miközben vannak olyan kereszténydemokrata politikusok, akik ezt nyomják. Ugyanakkor viszont a keresztény etikai alapok nagy része megmaradt, és Európa öndefiníciójának egyik alapját képezik a mai napig. Amelyeket „meg kell védeni” a nem keresztény bevándorlók értékrendjétől. Mi lesz ebből? Szétrobbanó kereszténykonzervatív párt, hiszen vannak a vénemberek, vannak a huhogva arabozó szélsőségesek, és egy csomó ember, aki ezek közül egyikre sem kíváncsi, és inkább elfordul a politikától, otthagyva azt a szélsőségesek terepének.

Hasonló a baloldal sorsa is, ahogy szép lassan elfogy a nagy létszámú európai (etnikailag is európai) ipari munkásság. Egy része egyszerűen meghal, mások felemelkednek kispolgárnak.

Egy jelentős rész viszont árván marad, mert a baloldali pártok 3-4. generációja már kizárólag elméleti kommunizmussal foglalkozik,

(lásd például a német SPD-ifiszervezet Jusos-t vezető Kevin Kühnert ámokfutását) és rég nem látott tényleg csóró proletárt. Ezekre aztán vadászni kezd ugyanaz a társulat amelyik a kereszténységet féltőket már elvitte.

A baloldal ugyanakkor nem tud mit kezdeni azokkal, akik tényleg társadalmi igazságtalanságok áldozatai, mert a nyugati szocdem pártok kiindulópontja a tudatos fehér munkás volt, nem pedig a társadalom perifériáján létező barna bevándorló. Természetes dolog lenne, hogy a társadalom erőforrásaihoz hozzá nem férő, de facto másodosztályú állampolgárként élő társadalmi rétegnek legyen egy radikális baloldali, jogok és lehetőségek kiharcolását célzó pártja. De nincs, ráadásul létrejött egy olyan politikai tömb, amely szerinte a barna bőr tesz valakit közellenséggé, így ez a társulat ahelyett, hogy jogaiért harcolna, etnikai-vallási alapon szerveződik. Vagyis itt is a problémák megoldása felé mutató demokratikus folyamat helyett, kialakulnak a szekértáborok, és ez a populizmus fő táptalaja.

Ezek az alapvető szembenállások jellemzik Angliát ugyanúgy, mint Németországot és Franciaországot, persze jelentős helyi eltérésekkel. Közös vonás viszont, hogy a régi pártok közötti határvonalak nem igazodnak a társadalomban létező határvonalakhoz.

A működő demokrácia lényege az evolúció, vagyis az, hogy a párt időről időre vívjon meg a szavazók kegyeiért. A válság fontos oka az is, hogy számos nagy párt szerte Európában a vezetők 3-4. generációjánál tart a világháború vége óta, és legalább a második olyannál, amelyik abban szocializálódott, hogy egy beállt, kialakult pártrendszerben bizonyos számú szavazat mindenképp érkezni fog. Olyan vezető-generációk ezek, akiknek karrierje a pártszervezeteken belüli intrikálás elsajátításán alapul, nem pedig a választókkal folytatott hatékony kommunikáción. Az ő igazi terepük a pártkongresszus, nem pedig egy lakossági fórum, ahol találkozni kell a választóval.

A közelmúltbeli, egykori keletnémet tartományokban tartott választásokkal kapcsolatban olvastam valahol egy utcaembere-interjút egy fiatal, értelmes AfD szavazóval, aki személyében cáfolta azt a sztereotípiát, hogy a német kriptonáci pártra, a kommunizmusban felnőtt 50-60 éves kriptonácik szavaznak. Elmondta, hogy

azért szavazott az AfD-re, mert a választókerületébe az AfD-s jelölt jött el, és egyedül ő beszélt azokról a dolgokról, amelyek ott valóban problémát jelentenek.

És ez így van más országok más populista pártjaival is. Abból élnek, hogy az emberek jó részének „nincs pártja”. Éreznek bizonyos problémákat, vannak félelmeik és szorongásaik, de nincsen olyan párt, amelyik segítene nekik ezekre választ, vagy legalábbis reményt adni, kivéve a populista pártokat. És ez így is marad mindaddig, ameddig a létező társadalmi vonalakhoz igazodó pártrendszer nem alakul ki. Az országok alkotmányos berendezkedései eltérőek, például a német nem engedi kialakulni azt a káoszt, ami Angliában van, de a válság ettől még mindkét helyen ugyanaz. A jövő történetírói fogják megmondani, hogy az angol fejjel falnak rohanás után kialakuló új rend a jobb megoldás, vagy a német módi, ahol még évekbe fog telni, amíg az Andrea Nahles- és Annegret Kramp-Karrenbauer-féle, a választót hülyének és feleslegesnek, szükséges rossznak tartó politikusok egyenként megbuknak, és egy sokk nélküli, lassú folyamat megy végbe.

Azonban új nagypártokat csinálni se lesz egyszerű. Egyrészt ott van az, hogy az európai országok már sose lesznek kulturálisan olyan homogének, mint a nagypártok előző generációjának kialakulásakor, az 1950-es években voltak. Lesznek kelet-európai és ázsiai származású szavazótömegek, vegyesházasságokból született gyerekek, így egy jövőbeli konzervatív pártnak mindenképp újra kell gondolni a kapcsolatát a nacionalizmussal, amely sokáig a konzervatív politika egyik alapja volt. A baloldalnak vigyáznia kell majd, hogy ne iszlamista baloldal legyen, harcot kell vívnia az etnikai-vallási szélsőségesekkel, le kell játszania a szekularizációt. A XIX. században a központosított katolikus egyház észrevette, hogy a baloldaliság természetes ellensége a vallási alapon működő politikai mozgalom és a Rerum novarum enciklikával reagált, megteremtve a keresztényszocialista gondolatot. Az ezer formában létező iszlámmal ez jóval nehezebb meccs lesz.

A demográfia másképp is a nagypártok ellen dolgozik azáltal, hogy az emberek nem 50-70, hanem 70-90 évig élnek. Ezáltal a generációváltások is lassabban történnek meg a politikában. Itt vannak velünk a baby boomerek, 70 évesen. Még 15 évig tömegesen járnak szavazni, és 4-5% létszámot még 20 év múlva is ki fognak tenni nyugaton. Az én Ratkó-unoka generációm még bőven fog szavazni a maga internet előtti szocializációjával a 2050-es években, miközben a most csücsörítő-pucsító Instagram-kislányok is már nagymamák lesznek, Greta Thunberg meg egy 50-60 éves klímaharc-veterán, akiről majd megírják, hogy jó lenne eltűnnie már és engedni a fiatalokat.

Ennyi különböző generációnak nagyon nehéz egy generál-nagypártot csinálni.

A végeredmény az is lehet, hogy nem lesznek már olyan tömegpártok, amelyek most haldokolnak. Viszont a demokrácia szabályai azt adják ki, hogy ha sok kis párt van, akkor koalíciózni kell, különben a legagresszívebb kapja meg a kormányt, mint Salvini vagy BoJo. Most azt látjuk, milyen az, ha a társadalomtól elszakadt, vegytisztán csak az egymás elleni politikai játszmákra koncentráló politikusok kormányoznak nagyhatalmakat.

Az biztos, hogy ennek vége lesz, és majd utána jobb lesz, legalábbis eddig mindig ez történt. De az is biztos, hogy a századfordulón elvirágzott régi pártrendszer nem fog visszajönni. Minél előbb indulnak útnak a klasszikus demokratikus fejlődés útján újabb pártok, annál hamarabb lesz újra nyugalom. De ez addig nem fog megtörténni, amíg a pártkongresszusokról a politikusok ki nem mennek oda, ahonnan őseik jöttek, a nép közé. A hordószónokot nem utálni kell, hanem lelökni a hordóról, felállni a helyére és jobban beszélni, mint ő. Ez majd meg fog történni, addig viszont pokoljárás lesz mindenütt, mint ahogy most Anglia poklot jár. Majd 2030-ban visszatérünk rá, hogy ez pokol volt, vagy tisztítótűz.

Ésik Sándor cikke megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek