Az megvan, hogy az önkormányzati választás győztese az MSZP lesz?

Az önkormányzati választás olyan meccs, ahol a gólok nem ugyanannyi pontot érnek. Az számít, hogy kinek van több polgármestere. Ebben pedig az MSZP vezeti az ellenzéki háziversenyt.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Rögtön pontosítsuk is a címet: nyilvánvaló, hogy az őszi önkormányzati választást a Fidesz fogja megnyerni. Számszakilag legalábbis biztosan, hiszen a pártszínekben bejutó településvezetők, helyi képviselők jó részét a kormányoldal fogja adni. A nagy kérdés persze az, sikerül-e az ellenzéknek olyan szimbolikus győzelmeket aratnia, amelyek révén a Fidesz eredményét a fentiek ellenére vereségként tudja láttatni.

Ez az önkormányzati választás egyik fő tétje.

Ne felejtsük el azonban, hogy a játszma nemcsak kormány és ellenzék között, hanem az ellenzék térfelén is zajlik. Vajon melyik ellenzéki párt profitál majd legtöbbet az országos politika szintjén az őszi eredményből? Ezt természetesen lehetetlen előre megmondani. Azt azonban már most lehet látni – még ha szűk másfél hónappal a választás előtt meglepően kevés szó esik is róla –, hogy az MSZP-Párbeszéd igen jó esélyekkel indul ebben a (házi)versenyben.

Akinek van, annak adatik

Hogy miért pont az MSZP? Röviden azért, mert az önkormányzati választás olyan meccs, ahol a gólok nem ugyanannyi pontot érnek. Bejuttathat ugyan az ellenzék egy rakás képviselőt a helyi testületbe mondjuk egy kisvárosban, a végelszámolásnál ezt – legyen bár mégoly fontos az adott település életében – senki sem fogja nézni. Ami a nagypolitikában számít és országos szinten is értelmezhető, az a polgármesteri helyek száma, jellemzően a nagyobb (megyei jogú) városoké, no meg a budapesti kerületeké. Figyeljük csak meg majd a választás utáni elemzéseket.

Ez a szelektív nézőpont eleve aszimetrikussá teszi az ellenzéki pártok helyzetét. Például az LMP azzal, hogy előbb kimaradt a fővárosi alkudozásból, majd az EP-választás eredménye miatt az alkupozíciója végzetesen megrendült, eleve kiiratkozott az igazi versenyből.

Még ha valamilyen csoda folytán az összes létező zöld képviselőjelölt befutna is, karakteresen LMP-s polgármesterjelölt híján a párt teljesítménye egyszerűen nem fog látszani. A Jobbik csak egy-két polgármesterjelöltért szoríthat – leginkább még Egerben a pártszíneket egyre kevésbé felvállaló Mirkóczki Ádámért –, de még az EP-választás egyik nagy nyertese, a Momentum sem áll túl jól ezen a téren.

Elsősorban azért, mert az MSZP-nek Budapesten és vidéken is vannak regnáló, karakteres polgármesterei. A Fidesz sorozatos győzelmei jól mutatják, hogy a magyar politikában az „akinek van, annak adatik” elve érvényesül. Az MSZP pedig most abban bízhat, hogy akinek kicsije van, annak legalább az a kicsi újra megadatik. Bármilyen rossz legyen is az őszi választás eredménye az ellenzék szempontjából, nehéz elképzelni, hogy Budapesten Tóth József (XIII. kerület) és Gajda Péter (XIX. kerület) vagy Szegeden Botka László ne maradjon a helyén. Ők pedig nem „összellenzéki”, hanem karakteresen MSZP-s városvezetők.

Ha viszont az ellenkező forgatókönyv érvényesül, és az ellenzék önmagához képest nagyot nyer, az megint csak az MSZP-nek kedvez. Esélyesnek mondható polgármesterjelöltjei ugyanis a fővárosban és vidéken egyaránt vannak – utóbbi téren elég a szombathelyi Nemény Andrást említeni. Ráadásul Gyurcsány Ferenc megtette az MSZP-Párbeszédnek azt a szívességet, hogy Kálmán Olga előválasztási indításával Karácsony Gergelyről egy időre látványosan levette a kezét. Vagyis ha Karácsony esetleg behúzza a főpolgármesteri posztot, ezt a jelentős győzelmet a végelszámolásban a szocialisták annál inkább maguknak könyvelhetik el a DK-val szemben.

Vissza oda, ahonnan elindultunk

Mindez nemcsak a politikai matematika szűk rajongótáborának számára lehet érdekes, hanem az ellenzék helyzetét is nagyban befolyásolhatja. És nem feltétlenül kedvező irányba. Az EP-választás után számos olyan hangot lehetett hallani, hogy végre vége az ellenzék polarizáltságának, végre van két párt – más olvasatban egy fő (liberális) irányvonal –, amely kiemelkedett a tömegből. Aki ennek örült, annak most azzal kell számolnia, hogy

Hatványozottan így van ez a baloldal esetében. Némi túlzással a hazai baloldal története 2010 óta másról sem szól, mint hogy egy-egy szereplő – az LMP, a DK, a Bajnai-féle Együtt – kihívást intéz az MSZP felé, hogy átvegye tőle „a baloldal vezető ereje” megtisztelő címét.

Ez azonban nem sikerül, és a szocialisták végül meggyengülve ugyan, de mégis talpon maradnak. Ahhoz, hogy ezt az ördögi kört megtörje, még Gyurcsány Ferenc jutott a legközelebb idén tavasszal, sőt ha sikerült volna Karácsonyt is kiütnie a nyeregből, azzal az utolsó szöget is beverhette volna az MSZP koporsójába. Ennek híján viszont egy viszonylag sikeres őszi MSZP-szerepléssel a baloldal megint ugyanabban a zsákutcában találhatja magát, ahonnan lassan egy évtizede képtelen kivergődni.

A fentebb említett aszimmetrikus elszámolás miatt ráadásul mindez nemcsak a baloldal belügye, hanem akár az ellenzéki együttműködés jövőjét is meghatározhatja. Összességében nehéz elképzelni olyan őszi választási eredményt, amely ne azt erősítené meg, hogy van értelme az összefogásnak, mert így lehet pozíciókat elhódítani a Fidesztől. A „régi baloldallal” szembenálló pártok azonban könnyen úgy érezhetik, hogy ellenzéki győzelmek ide vagy oda, ők egész egyszerűen nem nyernek annyit az összefogáson, mint a másik fél, ráadásul ezzel épp gyengélkedő politikai riválisuk, az MSZP magára találását segítik – minél jobb az összellenzéki eredmény, annál inkább.

Te csak várd a csodát?

Lehet azt mondani, hogy ennek az esélylatolgatásnak nem most van itt az ideje, sőt egyenesen káros, mert demoralizálja a csatára készülő seregeket. Mindezt azért érdemes mégis előzetesen átgondolni, mert sokkal inkább

Az őszi választás jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni, az a kép azonban igen csalóka, amelyben a 2018-ban külön szerzett ellenzéki százalékok automatikusan összeadódnak egy-egy összellenzéki polgármesterjelölt mellett. Ugyanígy csalóka az a beállítás, hogy ha az ellenzék nyer egy településen, akkor más dolga sincs, mint kiosztani a pozíciókat és nézni, ahogy dől a pénz az ellenzéki szervezetépítésbe. Nem, ezeket a településeket vezetni kell majd, méghozzá a Fidesz által támasztott hatalmas ellenszélben.

S végül szintúgy csalóka az a várakozás, amely szerint az ellenzéki pártok hosszú idő után végre belátták, hogy félre kell tenniük önös érdekeiket, s az önkormányzati választáson minden kisebb-nagyobb győzelem megerősíti majd őket abban, hogy jó úton járnak. Ha az ellenzéki háziverseny nagy nyertese az MSZP lesz – márpedig erre megvan minden esély –, az mind a baloldalon, mind a baloldal és ellenzéki riválisai között újra felszínre hozhatja a jól ismert ellentéteket.

Ez nem jelenti azt, hogy az önkormányzati választásra való felkészülés ne hozhatna előrelépést az ellenzéki együttműködés hatékonyabb módozatainak megtalálásában. Azt azonban ne várjuk, hogy egy mégoly sikeres őszi választási szereplés egy csapásra felszámolja azokat az érdek- és értékkonfliktusokat, amelyekkel az egységes Orbán-párttal szembenálló ellenzék oly régóta küszködik.

Érdemes viszont azokat is óvatosságra inteni, akik ellenzéki oldalról annak drukkolnak, hogy az MSZP ősszel ne szerepeljen valami fényesen. Ha ugyanis a fenti logika stimmel, akkor az utóbbi egyúttal azt jelenti, hogy megint irtózatosan nagyot nyer a Fidesz.

Olvass még többet Pápay Györgytől az Azonnalin!