Égő Amazóniával indul az új apokalipszispornó-évad

Az apokalipszispornóban tomboló ökopszichopata mentalitás tulajdonképp nagyobb csapás az emberiségre nézve, mint a klímakatasztrófa, ami „csak” kívülről fenyeget minket, míg ez a hozzáállás belülről öli meg a lelket – illetve azt, ami még maradt az ember lelkéből. Az égő erdők képeit úgy osztjuk meg, hogy közben nem gondolunk a bennük elégő állatok millióira, és egy csomóan leszavaznak olyan ökopszichopatákra, mint Trump vagy Bolsonaro.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az apokalipszispornót mint új műfajt alighanem az égő Notre-Dame robbantotta be a köztudatba: lényegében passzívan nézzük, és legfeljebb mi is megosztjuk hírfalunkon egy pusztuló világ újabb és újabb képeit, holott ez történetesen a mi világunk. Volna. Nem az itt a baj, hogy leégett egy katedrális, nem az a legnagyobb baj, hogy az amazóniai őserdőkben a száraz évszakban szokásosnál sokkal nagyobb, a tavalyinál konkrétan 84 százalékkal nagyobb terület ég.

Még csak nem is az a tragédia, hogy Szibériától Amazóniáig lángban állnak a legnagyobb erdők, valósággal kiég a Föld tüdeje, amire most sokan felhívják a figyelmet.

Ettől nemhogy politikailag aktívabbak nem lesznek emberek milliói, de rengetegen még inkább lemondanak a cselekvés lehetőségéről, és még kétségbeesettebben a maradék világ elfogyasztását választják. Amíg lehet, amíg van mit. Vagy elérünk talán egy kritikus pontot, amikor már életünkre nézve közvetlenebb fenyegetést érzünk és egyszerre mégis megmozdulnak a tömegek – aminek szintén beláthatatlan következményei lesznek.

A virtualitás csapdája

A normatív valóság a virtuális mátrix korában már nem életvilágunk közvetlen tapasztalata, hanem amit a hírfolyamban, a képernyőkön látunk. A mémek. Más valóság tulajdonképp nincs többé, csak ami a képernyőkön villog, amit valakik felvillantanak előttünk mint normatív valóságot.

Ilyen realitymémmé válik az égő esőerdők képe is.

Érdekes, hogy Amazónia most sokkal hevesebb érzelmi reakciókat vált ki, mint a sokaknak távolabbinak tűnő Szibéria erdőtüzei. Pedig a tajga a mi erdeinkhez sokkal hasonlóbb, és az élővilága majdnem azonos a nálunk őshonossal: a sünök, nyulak, rókák, medvék, farkasok, hódok, szarvasok sorsa iránt valamiért mégis sokkal közönyösebbek vagyunk, mint az egzotikus Amazónia sorsa iránt, ami a jelek szerint sokkal jobban megmozgatja a képzeletünket. Talán mert sokkal több filmben láthattuk, jobban álmodozhattunk róla.

mert különben a szibériai katasztrófára kellett volna erőteljesebben reagálnunk. Nem nagyon húzták alá a híradások, hogy az Amazonas mellett a tajga nemcsak a Föld másik tüdeje, de jóval nagyobb erdőterület, főleg ha Kanadát és Alaszkát is Szibériához vesszük.

Július óta több, mint hárommillió hektárnyi erdő égett Szibériában, cikkek tucatjai tolták arcunkba a témát, de a híradásokban gyakorlatilag sehol sem említették a rengeteg bennégő állatot. Csak azt, hogy a távoli városokban éldegélő embereket zavarja a füst. (Az égő növények és állatok füstje.) Most Sao Pauloról lehetett olvasni hasonló híradásokat – jellemzően ugyanúgy az embereken kívüli élővilág sorsa iránti közöny kimaxolásával.

Tipikus ökopszichopata policy, hogy az oroszok általában nem oltják az erdőtüzet, csak ha embereket, anyagi értékeket is fenyeget. Csak, ha a tűzoltás „gazdaságos”. (Az orosz Greenpeace erdőtűzszakértője szerint Putyin túl későn mozgósította a hadsereget a tűzoltásra és olyan módon, ami akár még több kárt is okozhat, mint amennyit használ.)

Brazília elnöke azonban még az oroszoknál is cinikusabban reagált: Jair Bolsonaro szerint ugyanis nem a politikai programja által felbujtott erdőmészárosok, nem a brazil farmerek területszerző gyújtogatásai miatt lángol fél Amazónia, hanem – jól figyeljünk – az erdőket védelmezni próbáló civil szervezetek összeesküvése miatt. Hogy felhívják magukra a figyelmet, lejárassák őt és politikáját. Majd e szavakkal zárta mondókáját: „This is the war that we are facing.” Magyarul: „Ezzel a háborúval kell szembenéznünk.”

Ismerős lehet ez a séma. Igen, a nácik és a kommunisták is szisztematikusan ellenfeleiket vádolták azokkal a szörnyűségekkel, melyeket ők követtek el, illetve ők bujtottak fel rá, végső soron pedig casus belliként használták fel, például a Reichstag felgyújtását. Bolsonaroé is már kimondottan háborús retorika, a neoliberális hatalom nyílt háborúja a civil társadalom ellen.

Nem véletlenül, mert a neolib tőkeérdekek „logikája” a lényege szerint embertelen, a profitmaximalizálás nevében bárkin és bármin átgázol. Az egyre nyersebb erőszakossággal megnyilvánuló új politikai realitáshoz képest a jóléti korszak „emberarcú kapitalizmusa” már a múlté, és talán mindig is dajkamese volt csupán.

Ez a halál cinikus retorika Donald Trump esetében is egyértelmű, de még a nálunk sokkal konszolidáltabbnak vélt francia elnök, Emmanuel Macron is számos jelét adta a sárgamellényes civil tiltakozás elfojtása kapcsán annak, hogy a polgári rendnek álcázott tőkeérdekek védelmében bármikor a lehető legerőszakosabb karhatalmi fellépésre számíthat az ellene tiltakozni próbáló civil társadalom.

Akkor is, ha jövőjét féltve demonstrál.

Miért pont ökopszichopata politikusok kerülnek hatalomra világszerte?

Nyilván nem valami fura pechszéria miatt kerülnek hatalomra egyre több helyen, egyre nagyobb országokban ilyen vállalhatatlan figurák, mint Putyin, Trump, Johnson vagy Bolsonaro – az indiai Modiról pl. alig esik szó a magyar sajtóban, pedig nem kevésbé fenyegetően szélsőséges, vérbeli pszichopata politikus: az indiai klímaválságra ő is séróból nacionalista demagógiával válaszol.

Az ökopszichopata népvezérek felemelkedését azonban a polgárok nemcsak passzívan nézik, hanem szavazataik százmillióival aktívan hozzá is járulnak világszerte.

akik képesek racionálisan szembenézni a valódi problémákkal és megpróbálni közös megoldásokat keresni idióta indulatok szítása helyett – na, pont kihívásoknak megfelelővel leginkább ellentétes figurákat választják meg szinte mindenhol.

Nem valaki mások, hanem bizony mi, polgárok.

Az apokalipszispornóban tomboló ökopszichopata mentalitás tulajdonképp nagyobb csapás az emberiségre nézve, mint a klímakatasztrófa, ami „csak” kívülről fenyeget minket, míg ez a hozzáállás belülről öli meg a lelket – illetve azt, ami még maradt az ember lelkéből. Arra gondolok, hogy az égő erdők képeit úgy osztjuk meg, hogy közben nem gondolunk a bennük elégő állatok millióira. Egy újfajta ökoholokauszt áldozatait most pont úgy ignoráljuk, ahogy alig fél évszázada.

Alapjában ugyanilyen ökopszichopata közöny és cinizmus jellemzi azt, ahogy a nagyüzemi állatlágerek ügyére (nem) reagál a közvélemény. Elfordított fejek és szívek milliói. Persze vannak még emberek, akik nem értik, hogy lehet ilyen cinizmussal élni, illetve minek.

Az is érdekes, hogy a média és a közvélemény mennyire gépiesen követi az aktuális hisztériatrendeket: most a klímán pánikol szinte mindenki, de sok más, legalább ilyen sürgető téma egyáltalán nem is kerül be a közbeszédbe. A szibériai erdőtüzekről az ott élő állatok sorsa iránti totális közönnyel számoltak be ugyanazok, akik az éppen elvárt drámaisággal írnak a klímakatasztrófa újabb és újabb jeleiről és igyekeznek zöldíteni magukat, kimaxolva az épp trendi ökopánik témákat.

Hogy miért? Mert akkor minden új kamulebomló nejlonzacskót és melaminos bambuszpoharat simán el tudnak adni nekünk azzal, hogy így mentjük meg egészségünket és a Földet – aminek többnyire pont az ellenkezője igaz: a lebomló nejlonzacskók nagy része nem jól bomlik le és nem fenntartható módon készülnek, a melamin meg minket is mérgező, durván környezetkárosító műanyag és a bambusz nagyipari felhasználása sem igazán környezetbarát. Különben minden stimmel.

Na jó, de mégis, mit tehetünk?

Most akkor csak mérgelődjünk megint, hogy milyen rémesek vagyunk „mi, emberek”? Dehogy, a kritikán túl érdemes mindig a lehetséges megoldásról is beszélni, ami sokkal egyszerűbb, mint azt a klímakatasztrófákon egyre durvábban bepánikolva gondolnánk.

Zaz például dalban mondja el az erdőtüzek eloltására (is) alkalmas módszert, ami emberek millióinak a hozzáállását változtatta meg az utóbbi pár évben: ne azon akadjunk fenn, hogy mások mit miért nem csinálnak, hanem mindig azt nézzük, hogy mi mit tehetünk aznap saját környezetünkben, saját lehetőségeink szerint.

„A legenda szerint volt egyszer egy hatalmas erdőtűz. Minden állat rémülten és lesújtva, tehetetlenül nézte a szerencsétlenséget. Csak a kis kolibri kezdett cselekedni, vett egy pár csepp vizet a csőrébe, hogy a tűzre öntse. A tatu, aki egy ideig figyelte, egyszer csak felfortyant ezen az aktivitáson: »Kolibri! Megbolondultál? Csak nem képzeled, hogy ezzel a néhány vízcseppel el tudod oltani a tüzet!« A kolibri azt válaszolta neki: »Tudom, de megteszem, ami rajtam múlik.«”

Fákat, erdőket, nádasokat ugyebár nálunk is bolsonaroi hévvel irtanak: akár Budapesten, akár a Balatonnál vagy máshol vidéken. Ha nem állítjuk helyre nagyjából a folyók szabályozása előtti vízháztartást a Kárpát-medencében, akkor a felmelegedéssel, a szélsőségek növekedésével hatalmas területek száradhatnak ki, a korábbinál drámaibb lefolyású árvizek jöhetnek, és a talaj elszikesedéséhez vezethetnek a jelenlegi trendek. Ideje lenne minél több területen visszatérni a fokgazdálkodásra.

De nem csak ökológiai fenyegetéssel számolhatunk, mert az őslakosokat, az őshonos kultúrákat globálisan mindenhol irtják, rezervátumokba zárják. Nálunk például a média meglehetős közönye övezi a tanyavilág és a falvak pusztulását. Pedig mindenki tehet azért, hogy egészen máshogy legyen. Annál is inkább, mert éppen az a fenntartható gazdálkodáshoz és túléléshez szükséges tudás tűnik el az őslakos kultúrák felszámolásával a környezetünkből, amire hamarabb égető szükségünk lehet, mint gondolnánk.

Olvass még több cikket Kardos Gábortól az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj ide.

NYITÓKÉP: Moshin Kazmi / Facebook