+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Guba Ágoston
2019. augusztus 22. csütörtök, 15:25
A klímaváltozás egyedülálló kihívás az emberi történelemben: nem olyan helyzet, amikor csupán a saját elméleti konstrukcióinkat kell legyűrni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Minden racionális vitát örömmel kell már fogadnunk a magyar közéletben, az pedig külön örvendetes, hogy a klímaváltozás témájában egyre több, olykor egymással vitázó vélemény is olvasható a magyar hírportálokon (igen, még a kormánypártiakon is). Most csak két, általam fontosabbnak tartott véleményre fogok reagálni. Az egyik Tóta W. Árpád cikke, mely közel két hete látott napvilágot a hvg.hu-n, a másik Ésik Sándor az Azonnalin is megjelent írása.

 

A különböző stílus és a részben eltérő tartalom ellenére a két cikkben sokkal több a közös, mint elsőre gondolnánk. Tóta W. Árpád egyértelműen, Ésik Sándor kevésbé nyíltan, de azért tetten érhetően érvel amellett, hogy amiképpen más problémák kapcsán korábban is, az emberiség (remélhetőleg) a klímaváltozás felett is győzelmet fog aratni – mindenekelőtt a technika segítségével. Mindkét szerző oszt tehát egyfajta optimizmust. És meglátásom szerint mindkét szerző – és jó okkal gyaníthatjuk, hogy velük együtt még sokan mások – súlyos kategóriahibát ejt.

 

Ez a hiba röviden abban áll, hogy a modernkori klímaváltozást, valamint ennek lehetséges megoldásait különböző történelmi események, vagy a történelem során megjelent gazdasági, jogi, társadalmi, stb. problémák analógiájára képzelik el.

 

Pontosan ez a kategóriahiba teszi lehetővé a gondolatmenetükben megjelenő optimizmust. De nézzük meg egy kicsit konkrétabban, hogy mire is gondolok.

 

A klímaváltozást nem csak mi találtuk ki, mint a jogot vagy a gazdaságot

 

Tóta W. Árpád a klímaváltozás elleni harcot azokhoz a problémákhoz hasonlítja, amelyeket az emberiség a történelem során technikai fejlődés révén legyőzött, Ésik Sándor pedig a klímamozgalmat (tekintsünk el most ennek a pontos definíciójától) hasonlítja különböző politikai mozgalmakhoz, példának az antirasszista és a nőjogi mozgalmakat felhozva.

 

Valójában azonban mind a szegregáció, mind a szavazati jog megvonása a nőktől teljes mértékig egy elméleti konstrukció eredménye, még akkor is, ha ennek húsbavágó következményei voltak.

 

A konstrukció megváltoztatásával (pl. elfogadva azt, hogy a nők a férfiakkal egyenjogúnak tekinthetők) a probléma felszámolhatóvá válik, még ha ez nem is egy csapásra történik.

 

Éppen ezért nem szükségszerűek, hiszen a jog, a gazdaság – annak ellenére, hogy hatással van mindennapjainkra – végső soron elméleti konstrukciók. Egy csoport, egy társadalmi jelenség ilyen-olyan megítélés függvénye. A klímaváltozásnál azonban nem ez a helyzet. A gondok nem – vagy legalábbis nem csak – egy elméleti konstrukcióból erednek. Egyrészt a komfort utáni vágyunk már-már determináló jellege (vö. Ésik Sándor néhai macskájával) idézi elő, másrészt az ennek következtében a levegőbe kerülő üvegházhatású gázok.

 

Ennek a rettenetesen durván felvázolt különbségtételnek van egy további folyománya. A jogkiterjesztések, a technikai megoldások, stb. esetében – bármennyire jó és a szenvedés mennyiségét csökkentő lenne minél előbb megvalósítani őket – az emberiség (nem az egyén!) bizonyos értelemben ráér. Tóta W. Árpád megfogalmazásában a „sötét hiedelmeket a betű, a nyomtatás, az adattárolás és az iskola” szorította vissza, csakhogy Gutenberg nyomdája és Kant Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás? c. esszéje között több, mint háromszáz év telt el.

 

Ésik Sándor szerint azoknak, amiket a mostani klímaaktivisták csinálnak, „valamikor 2060-70 környékén lesz majd döntő politikai súlyuk”. Valószínűnek tarthatjuk, hogy még erre az optimistább becslésre is felvonnák a szemöldöküket a kutatók (ne feledjük: ráadásul csak politikai súlyról olvasunk), a másik időtartamról pedig ne is beszéljünk, különösen hogy a változás üteme minden jel szerint nem kiszámítható.

 

Ugyancsak nem biztos, hogy a gyorsan fejlődő technika vagy a már rendelkezésünkre álló találmányok komolyabb optimizmusra adhatnának okot.

 

Tóta W. Árpád szokatlan részletességgel mutatja be, hogy milyen technológia teszi lehetővé a szénvegyületek levegőből való kiszűrését és föld alatti, nem káros formában való tárolásukat, de még ő maga sem tud szó nélkül elmenni a technika drágasága mellett. (Valószínűleg a vállalatok még kevésbé.) Ráadásul ezeknek a technológiai lehetőségeknek a megléte egyelőre nemhogy csökkenést, de még stagnálást sem hozott magával a károsanyag-kibocsátás terén (hogy más számokról ne is beszéljünk). Az elektromos autók aránya még a viszonylag jómódú EU-ban is elhanyagolható, az árakat és a megkívánt infrastruktúrát figyelembe véve pedig kétséges, hogy robbanásszerű változás lesz.

 

Az ökoszisztémát nem könnyű „megszerelni”

 

Egy további szempont, hogy mindkét szerző nagyban leegyszerűsíti a környezetszennyezés elleni küzdelmet, mely mintha nem állna másból, mint hogy kiszivattyúzzuk valamiképpen a szénvegyületeket a légkörből. A már egyetlen faj eltűnését is nagyban megszenvedő ökoszisztéma jóval bonyolultabb egy elromlott artefaktumnál, amely egyszerűen megszerelhető (Tóta W. Árpád). És akkor még egy szót sem ejtettünk a másik rémről: a mindenütt jelenlévő műanyagszennyezésről. A háború tehát több fronton zajlik.

 

Előfordulhat – válaszolhatja mindkét szerző –, hogy az elképesztő ütemben fejlődő technikai tudás és annak alkalmazása végül megnyeri a versenyfutást a klímaváltozással szemben. Hogyne, előfordulhat. Ennek megint csak a probléma összetettsége gördít akadályt az útjába.

 

Egy technológiai újítás ugyan kiküszöbölhet egy problémát, de nincs semmi biztosíték arra nézve, hogy nem hoz magával egy másikat:

 

az autók elterjedése ugyan megoldotta a nagyvárosokban hatalmas mennyiségű lótrágya jelentette epidemiológiai veszélyt, cserében viszont fokozta a légszennyezést. Ahogy arra sincs biztosíték, hogy a probléma egyik terén megvalósított technikai megoldással párhuzamosan a megoldás megjelenjen a probléma másik terén is. A 18 év múlva vezetni nem tudó (elsősorban nyugati nagyvárosi) fiatalok majd az önvezető elektromos autókban ülve tudják kinézni a vadonatúj okostelefonjukon az olcsó repülőjegyet a legközelebbi úti céljukhoz.

 

A klímaváltozás emellett olyan globális fenyegetést hordoz, amivel a legtöbb történelmi példánál egyszerűen nem kell számolni. A klímaváltozás még a nukleáris háború rémképével sem vethető össze (ahogy ezt például Yuval Noah Harari teszi), hiszen ott az azonnali pusztulással kell szembenézni, ráadásul a vitás ügyeket kifizetődőbb diplomáciai úton megoldani, ez a két körülmény pedig nagyban befolyásolja a döntés aktusát.

 

A klímaváltozás pusztítása folyamatos, a döntés meghozásához tömegek szükségesek, és döntést újra és újra, egy élethosszon keresztül kell meghozni.

 

A klímaváltozásból eredő károk megoldásában a legfőbb nehézséget éppen az jelenti, hogy nem képzelhető el a történelmi változások analógiájára, és globális jellegét illetően nincsen olyan történeti tapasztalatunk, amely bármilyen fogódzót is kínálhatna. (Ugyanezért kell jókora fenntartásokkal kezelni azt is, ha a klímaváltozás problémáit az elnyomó-elnyomott marxista terminológiájával írják le, és azonnali öko-proletárforradalmat követelnek.) Az egyetlen összehasonlítási pontul szolgáló jelenséget a nagy földtörténeti kihalási események szolgáltatják, amelyekről a tudásunk annyi kézzelfogható segítséget jelent, mint egy jól megírt sci-fi.

 

Greta Thunberg vagy a facebookos teknősfotó tényleg nem segít túl sokat (bár azért ne felejtsük el, hogy attól még az a teknős valóban szenved), sőt, talán még részei is a problémának.

 

A klímaváltozás miatti „hisztit” azonban az emberiségre néhanapján rátörő depresszív rohamok közé sorolni – mint azt Ésik Sándor teszi – tulajdonképpen nem más, mint rengeteg és különféle tudós kutatási eredményeinek figyelmen kívül hagyása,

 

ezzel pedig el is tűnt az oly éles határ Jair Bolsonaro brazil elnök és azok között, akik szerint a jelenlegi fogyasztási szint mellett a felvilágosodás és a technika kart-karba öltve fognak mindnyájunkat elvezetni elektromos rollereken az új budapesti parkokba. Ami pedig azt a fájdalmat illeti, hogy a „huhogó zöldhiszti” (Ésik Sándor) nem bízik az emberiségben – hát, a XX. századi történelemre pillantva talán nem kell ezen annyira csodálkozni.

 

Hozzászólnál a klímavitához? Ide írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Habár a székely fővárosnak nevezett városban ma a magyarok már nincsenek többségben, a román szavazatok felaprózódása miatt Soós Zoltán nagyot tudott nyerni.

A független Nicușor Dan lett Bukarest főpolgármestere. Az exit poll eredmények szerint 47 százalékot szerzett, jelentősen megelőzve a 39 százalékot hozó szocdem Gabriela Fireat.

Azért az MSZP-s Csorbai Ferenc mögött felsorakozó ellenzéki pártok meglepően jól szerepeltek, Csorbai 40 százalékot hozott az egyik legjobboldalibb városban.

Hatalmas többség mondott nemet a kezdeményezésre, amely az EU-val kötött szerződések felmondását jelentette volna.

Egy borvidék, ami azt bizonyítja: megfelelő tudással, akaraterővel és szorgalommal semmi sem lehetetlen, még a legzordabb körülmények között sem.

Utazás, kiállítás, zene, egy jó hely Zuglóban, életvezetési tanácsok és pár tipp a konyhába: itt az Azonnali első őszi mindenajánlója!

A hét kérdése

Orbán Viktor bejelentette, a Magyar Közlöny megírta: hétfőtől minden szórakozóhely és kocsma legkésőbb este 11 óráig lehet nyitva. Mit hoz majd magával a 23 órás zárás?

Azért ide elnéznénk

A „kocsmai evangelizáció” jegyében fog erről beszélgetni Fabiny Tamás püspök, Kajdi Csaba influenszer és Török Csaba pap. Szeptember 29.

Mit tanulhat, exportálhat Budapest Bécsből? Erről beszél Techet Péter, az Azonnali főmunkatársa az IDEA szervezésében. Október 1.

Ezt is szerettétek

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

A sötét anyag kutatásáért kapta meg a rangos Viktor Ambartsumian-díjat Alex Szalay, a Johns Hopkins Egyetem magyar asztrofizkusa. Interjú!

Miben tud egyetérteni a szélsőjobboldal és a Háttér Társaság? Dúró Dóra és Dombos Tamás a Helyzetben!

Mi köze a belarusz diktátornak az oroszokhoz? Miért belarusz, miért nem Fehéroroszország?

Mit szól ahhoz Pacher Tibor, a tudóscsapat vezetője, hogy Magyarország is beszállt az űrversenybe? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás