Ezért nem érdemes nagyon optimistának lenni klímaügyben

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Minden racionális vitát örömmel kell már fogadnunk a magyar közéletben, az pedig külön örvendetes, hogy a klímaváltozás témájában egyre több, olykor egymással vitázó vélemény is olvasható a magyar hírportálokon (igen, még a kormánypártiakon is). Most csak két, általam fontosabbnak tartott véleményre fogok reagálni. Az egyik Tóta W. Árpád cikke, mely közel két hete látott napvilágot a hvg.hu-n, a másik Ésik Sándor az Azonnalin is megjelent írása.

A különböző stílus és a részben eltérő tartalom ellenére a két cikkben sokkal több a közös, mint elsőre gondolnánk. Tóta W. Árpád egyértelműen, Ésik Sándor kevésbé nyíltan, de azért tetten érhetően érvel amellett, hogy amiképpen más problémák kapcsán korábban is, az emberiség (remélhetőleg) a klímaváltozás felett is győzelmet fog aratni – mindenekelőtt a technika segítségével. Mindkét szerző oszt tehát egyfajta optimizmust. És meglátásom szerint mindkét szerző – és jó okkal gyaníthatjuk, hogy velük együtt még sokan mások – súlyos kategóriahibát ejt.

Pontosan ez a kategóriahiba teszi lehetővé a gondolatmenetükben megjelenő optimizmust. De nézzük meg egy kicsit konkrétabban, hogy mire is gondolok.

A klímaváltozást nem csak mi találtuk ki, mint a jogot vagy a gazdaságot

Tóta W. Árpád a klímaváltozás elleni harcot azokhoz a problémákhoz hasonlítja, amelyeket az emberiség a történelem során technikai fejlődés révén legyőzött, Ésik Sándor pedig a klímamozgalmat (tekintsünk el most ennek a pontos definíciójától) hasonlítja különböző politikai mozgalmakhoz, példának az antirasszista és a nőjogi mozgalmakat felhozva.

A konstrukció megváltoztatásával (pl. elfogadva azt, hogy a nők a férfiakkal egyenjogúnak tekinthetők) a probléma felszámolhatóvá válik, még ha ez nem is egy csapásra történik.

Éppen ezért nem szükségszerűek, hiszen a jog, a gazdaság – annak ellenére, hogy hatással van mindennapjainkra – végső soron elméleti konstrukciók. Egy csoport, egy társadalmi jelenség ilyen-olyan megítélés függvénye. A klímaváltozásnál azonban nem ez a helyzet. A gondok nem – vagy legalábbis nem csak – egy elméleti konstrukcióból erednek. Egyrészt a komfort utáni vágyunk már-már determináló jellege (vö. Ésik Sándor néhai macskájával) idézi elő, másrészt az ennek következtében a levegőbe kerülő üvegházhatású gázok.

Ennek a rettenetesen durván felvázolt különbségtételnek van egy további folyománya. A jogkiterjesztések, a technikai megoldások, stb. esetében – bármennyire jó és a szenvedés mennyiségét csökkentő lenne minél előbb megvalósítani őket – az emberiség (nem az egyén!) bizonyos értelemben ráér. Tóta W. Árpád megfogalmazásában a „sötét hiedelmeket a betű, a nyomtatás, az adattárolás és az iskola” szorította vissza, csakhogy Gutenberg nyomdája és Kant Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás? c. esszéje között több, mint háromszáz év telt el.

Ésik Sándor szerint azoknak, amiket a mostani klímaaktivisták csinálnak, „valamikor 2060-70 környékén lesz majd döntő politikai súlyuk”. Valószínűnek tarthatjuk, hogy még erre az optimistább becslésre is felvonnák a szemöldöküket a kutatók (ne feledjük: ráadásul csak politikai súlyról olvasunk), a másik időtartamról pedig ne is beszéljünk, különösen hogy a változás üteme minden jel szerint nem kiszámítható.

Tóta W. Árpád szokatlan részletességgel mutatja be, hogy milyen technológia teszi lehetővé a szénvegyületek levegőből való kiszűrését és föld alatti, nem káros formában való tárolásukat, de még ő maga sem tud szó nélkül elmenni a technika drágasága mellett. (Valószínűleg a vállalatok még kevésbé.) Ráadásul ezeknek a technológiai lehetőségeknek a megléte egyelőre nemhogy csökkenést, de még stagnálást sem hozott magával a károsanyag-kibocsátás terén (hogy más számokról ne is beszéljünk). Az elektromos autók aránya még a viszonylag jómódú EU-ban is elhanyagolható, az árakat és a megkívánt infrastruktúrát figyelembe véve pedig kétséges, hogy robbanásszerű változás lesz.

Az ökoszisztémát nem könnyű „megszerelni”

Egy további szempont, hogy mindkét szerző nagyban leegyszerűsíti a környezetszennyezés elleni küzdelmet, mely mintha nem állna másból, mint hogy kiszivattyúzzuk valamiképpen a szénvegyületeket a légkörből. A már egyetlen faj eltűnését is nagyban megszenvedő ökoszisztéma jóval bonyolultabb egy elromlott artefaktumnál, amely egyszerűen megszerelhető (Tóta W. Árpád). És akkor még egy szót sem ejtettünk a másik rémről: a mindenütt jelenlévő műanyagszennyezésről. A háború tehát több fronton zajlik.

Előfordulhat – válaszolhatja mindkét szerző –, hogy az elképesztő ütemben fejlődő technikai tudás és annak alkalmazása végül megnyeri a versenyfutást a klímaváltozással szemben. Hogyne, előfordulhat. Ennek megint csak a probléma összetettsége gördít akadályt az útjába.

az autók elterjedése ugyan megoldotta a nagyvárosokban hatalmas mennyiségű lótrágya jelentette epidemiológiai veszélyt, cserében viszont fokozta a légszennyezést. Ahogy arra sincs biztosíték, hogy a probléma egyik terén megvalósított technikai megoldással párhuzamosan a megoldás megjelenjen a probléma másik terén is. A 18 év múlva vezetni nem tudó (elsősorban nyugati nagyvárosi) fiatalok majd az önvezető elektromos autókban ülve tudják kinézni a vadonatúj okostelefonjukon az olcsó repülőjegyet a legközelebbi úti céljukhoz.

A klímaváltozás emellett olyan globális fenyegetést hordoz, amivel a legtöbb történelmi példánál egyszerűen nem kell számolni. A klímaváltozás még a nukleáris háború rémképével sem vethető össze (ahogy ezt például Yuval Noah Harari teszi), hiszen ott az azonnali pusztulással kell szembenézni, ráadásul a vitás ügyeket kifizetődőbb diplomáciai úton megoldani, ez a két körülmény pedig nagyban befolyásolja a döntés aktusát.

A klímaváltozásból eredő károk megoldásában a legfőbb nehézséget éppen az jelenti, hogy nem képzelhető el a történelmi változások analógiájára, és globális jellegét illetően nincsen olyan történeti tapasztalatunk, amely bármilyen fogódzót is kínálhatna. (Ugyanezért kell jókora fenntartásokkal kezelni azt is, ha a klímaváltozás problémáit az elnyomó-elnyomott marxista terminológiájával írják le, és azonnali öko-proletárforradalmat követelnek.) Az egyetlen összehasonlítási pontul szolgáló jelenséget a nagy földtörténeti kihalási események szolgáltatják, amelyekről a tudásunk annyi kézzelfogható segítséget jelent, mint egy jól megírt sci-fi.

Greta Thunberg vagy a facebookos teknősfotó tényleg nem segít túl sokat (bár azért ne felejtsük el, hogy attól még az a teknős valóban szenved), sőt, talán még részei is a problémának.

ezzel pedig el is tűnt az oly éles határ Jair Bolsonaro brazil elnök és azok között, akik szerint a jelenlegi fogyasztási szint mellett a felvilágosodás és a technika kart-karba öltve fognak mindnyájunkat elvezetni elektromos rollereken az új budapesti parkokba. Ami pedig azt a fájdalmat illeti, hogy a „huhogó zöldhiszti” (Ésik Sándor) nem bízik az emberiségben – hát, a XX. századi történelemre pillantva talán nem kell ezen annyira csodálkozni.

Hozzászólnál a klímavitához? Ide írj!

Osszad, lájkold, ne sajnáld!

A Facebook újfent lenyeste a magyar híroldalak elérését. Tegyél ellene!
Amerikai büntetőalgoritmusok helyett öntudatos magyar polgárokat!

Azonnali