Az Osztrák-Magyar Monarchia mutatja az EU jövőjét

Buzinkay György

Szerző:
Buzinkay György

2019.08.21. 07:41

Felül kell tudnunk vizsgálni azt a francia forradalomból eredeztethető paradigmát, mely szerint a politikai szerveződések „csúcsa” a nemzetállami szint: 1867-ben már egyszer sikerült nekünk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az elmúlt napokban érdekes vita alakult ki az Azonnali hasábjain Kardos Gábor és Gyenge Dániel között.

Mindketten egy erősebb Európa szükségességéről, ezáltal pedig egy mélyebb EU-s integrációról írnak, ám ennek az integrációnak a milyenségét és az odavezető utat is másképp látják. Habár a céllal – Európa globális szerepének növelésével – messzemenőkig egyetértek, én egy harmadik útban hiszek, aminek az előképe se nem Napóleon, se nem az Egyesült Államok, hanem egy hozzánk sokkal közelebb álló képződmény: az Osztrák-Magyar Monarchia.

Képtelenség nem észrevenni, hogy az a status quo, amely szerint a politikai kihívások kezelésének leghatékonyabb szintje a nemzetállami szint, hanyatlóban van.

Hitem szerint a politika és a politikusok fő feladata nem az, hogy ideológiákat szolgáljon ki, azért cselekedjen, hogy egy eszmének megfeleljen, hanem hogy a korszak politikai (adott esetben gazdasági, kulturális, stb.) kihívásaira adjon adekvát, a lehető leghatékonyabb választ. Így történt ez az 1860-as években is, amikor a kiegyezés révén létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia.

A 19. század második felére a Habsburg Birodalom geopolitikai helyzete radikálisan megromlott: nyugaton megerősödtek a poroszok, keleten az oroszok, és ha ez nem lett volna elég, létrejött az egységes Olaszország, a Balkán pedig egyre instabilabbá vált. Egy ilyen környezetben kellett azt a politikai konstrukciót megalkotni, ami képes egy kulturálisan sokszínű birodalmat összetartani, viszont kifelé egységes külpolitikával és hadsereggel fel tudja venni a versenyt a környezet egyre nagyobb kihívásaival –

a Monarchia bukását pedig pont az hozta el, hogy nem sikerült a kiegyezést teljes egészében megvalósítani, „kihagyták” belőle a szlávokat.

Ma Európa nagyobb földrajzi keretek között, de hasonló környezetben van: még mindig az USA az egyértelmű vezető nagyhatalom a Földön, de Kína egyre agresszívebben próbálja az akaratát érvényesíteni, Oroszország pedig ugyan nem képes olyan pozitív(nak tűnő) világképpel magához édesgetni államokat, mint amilyen a Szovjetuniónak sokáig a szocializmus volt, de propagandagépezetén keresztül hatékonyabban tud rombolni, mint talán bármikor (gondoljunk csak a brexit és Trump megválasztása körüli szerepükre). És most sem kell Európa határaitól messze menni, hogy káoszt lássunk magunk körül, Líbia, Szíria vagy Kelet-Ukrajna hasonló tüneteket mutat, mint a 19. század második felében a Balkán.

A két korszak párhuzamai mellett ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy vannak korspecifikus kihívásaink is: a klímaváltozás vagy a globális multik méretéből fakadó ereje is olyan szinten van, amelyet nem tudnak a nemzetállamok hatékonyan kezelni.

És ott van az érme másik oldala is, amit talán mi, magyarok tapasztaltunk meg a legjobban az elmúlt kilenc év nemzetállami centralizációs őrülete közepette: mennyire hatékonytalan, ha bizonyos feladatok nem a lehető legkisebb politikai szerveződési szinten, az önkormányzatok hatáskörében vannak. A közoktatás, az egészségügyi vagy a szociális ellátások (egy része) is akkor működnek a legjobban, ha a nemzetállamoknál kisebb szinten, a helyi közösségek kezében összpontosulnak.

Tehát ahhoz, hogy Európa és benne mi, magyarok is versenyképesebbek legyünk, két szinten is komolyabb változásokat kéne elérjünk. Az Unió és a nemzetállamok viszonylatában

több hatáskört kellene EU-s szintre emelni:

közös külpolitikára, közös biztonságpolitikára (hadseregre, terrorelhárításra, titkosszolgálatokra, stb.), közös gazdasági szabályozásokra, valamint a klímaváltozással szembeni erős közös fellépésre lenne szükség ahhoz, hogy a fent taglalt kihívásokra hatékony választ tudjunk adni.

A másik oldalon pedig belpolitikailag is rendezni kell a viszonyt a túlcentralizált nemzetállamunk és az önkormányzataink között (erre pedig sokkal nagyobb ráhatásunk lesz az október 13-ai önkormányzati választáson, mint ami az Európában zajló folyamatokra van). Illetve hatékonyabban kell összekapcsolni a legfelsőbb és a legalsóbb szinteket is, azaz az EU-nak nagyobb és közvetlenebb hatással kell lennie az önkormányzatok működésére, át kell rengeteg esetben ugorni a nemzetállami szintet, ugyanis sem gazdaságilag, sem politikailag nem hatékony, ha a nemzeti kormányok akaratától függ az önkormányzatok uniós kapcsolata.

Azt sem szeretném állítani, hogy a nemzetállamokat úgy, ahogy vannnak, ,„kukázni” kéne. Kulturálisan (pl. a nyelven keresztül) jelenleg ez az a szint, ami a legerősebb érzelmi köteléket képes adni, ugyanakkor az „értelem és érzelem” párharcában észre kell vennünk azt, hogy a mindennapi emberek problémáira hogyan tudunk a leghatékonyabban választ találni. Ehhez pedig felül kell tudnunk vizsgálni azt a francia forradalomból eredeztethető paradigmát, mely szerint a politikai szerveződések „csúcsa” a nemzetállami szint.

A szerző a Momentum Mozgalom elnökségi tagja.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek