Live – Mit kezdene Európa a halhatatlansággal?

Szerző: Makai Máté
2019.08.20. 08:06

2058: Edinburgh snassz, Párizs lapos és konzi, Amsterdam prűd, Barcelona meg kiégett, de szó szerint. Dublinban meg az egész világ jövőjét befolyásoló javaslatcsomag miatt ülésezik az Európai Kongresszus. De mi történik, ha megérkeznek az évtizedek óta nem látott terroristák? Az EU2058 pályázat győztes novellája Makai Mátétól az Azonnalin!

Live – Mit kezdene Európa a halhatatlansággal?

Idén tavasszal indítottunk egy novellapályázatot EU2058 címmel, amiben arra voltunk kíváncsiak, hogy ti hogy képzelitek el Európát az európai integráció kezdetének századik évfordulóján. A győzteseket május elején hirdettük ki, most pedig el is olvashatjátok a fődíjat bezsebelő pályamunkát Makai Mátétól.

Repülőn ülök Dublin felé, öltözékem short és Hawaii-ing, a kulacsomat kiürítettem – értsd: lehúztam a gép indulásakor – , de még mindig alig kapok levegőt, amíg elérjük az utazómagasságot. Ha már ott fent vagyunk, univerzális őrületté tágul ki minden. Kis szardarabok vagyunk innen nézve, és mégsem: energia – ha kapcsolódunk egymáshoz.

Senki nem gondolta volna, hogy itt lesz Európa San Franciscoja, akár az elveket, akár az éghajlatot nézzük. A nap persze még mindig nem süt, de a pálmák már évtizedek óta megélnek itt. Az írek nagy felismerése. És mennyi magyar özönlött ide anno! Anyám megpattanásának első állomása is Dublin volt, majd London. De mi lesz, ha odaérek? Interjúk interjúk hátán. Anyanyelvi angolt szimuláló páneurópaiak. „This is fuckin' madness” – mondta tíz éve a brit miniszterelnök, és ezzel elmondott mindent.

Most is imádom ezt a várost, de régen volt az igazi, mára szétbaszták ezt is. Történelmi belvárosa londonibb volt Londonénál. Ma is elmondható ez, csakhogy másképp, modernebb a brit gigapolisznál. Régen az emberek gyalog jártak munkába, szépen csendben, északi félhomályban, majd ha készen voltak, poharaztak egyet a Long Hall-ban. Nem, nem igaz a sztereotípia: hétköznap csak egyetlen egy korsócskával, három órán át. Különben is, a Guinness etet, itat egyszerre. Mindegy, mára itt a metró, ráadásul kapásból három vonalat húztak fel, picivel több, mint húsz év alatt. Ez a rekordok rekordja, és persze hatással lett az elővárosokra is. Greystones és Sandycove az újdonsült Venice Beach, Howth erdei útja a kortárs Mulholland Drive, a forgatási helyszínek leghíresebbje. Edinburgh snassz, Párizs lapos és konzi, Amsterdam prűd, Barcelona meg kiégett, de szó szerint. A független katalánok a polgárháborúban leégett Alhambra porain szidják a madridi diplomatákat. Egyetlen valódi idoljuk pedig a már igen öregecske Messi, tiszteletbeli Barca-elnök.

Sok-sok szubjektív jut most még eszembe, elvégre ez most valami ilyen. Apropó, felkérés, miegymás. Meg kell jegyezni mindent, mert a részletekben rejlik az őszinteség. De elmélkedés off, az utat túlélem. Az U3-as vonallal haladok a Írország földje alatt, megálló a Liffey folyó torkolatánál, hotel.

A szobám elfoglalása után becsekkolok a szálloda bárjába is. Konf előtt ez mindig kötelező. Kikérem a napi whiskyt egy helyi sörrel. Míg a piát várom, körbenézek ismerősök után kutatva, majd hamar is ki is szúrom magamnak Harawayt, ezt az őrült, hazájában megtagadott etikusautó- és fehérhús-lobbistát. Kitagadták a britek, mert a nagy konzi királyságban felforgató eretneknek számított liberális nézeteivel? Közel sem: Harawayt a marhapártiak űzték el az Európai Kongresszus közeléből, most pedig high-tech észak-olasz kutatóbázisok megbízottja.

Kedvesen int felém, örülök neki. Végre egy rendes angollal beszélhetek, ami felüdülés lesz a kelet-európai hunglish után. Igazán sajnálom Harawayt, biztató sztorival durrantottak annak idején, aztán hamar kiderült, micsoda környezeti katasztrófához vezet a fehérhús gyártása. Arról nem is beszélve, hogy a regionális olasz költségvetésben sorozatosan elvonták az északi kutatók támogatásait a déli provinciák felzárkóztatási csomagjának fedezéséhez. Harawaynak lényegében a déli maffiák felszámolása után visszamaradt ingoványos talajon kellett volna csapást találnia, a ’Ndrangheta viszont úgy kiszipolyozta a környéket az ezredforduló utáni évekre, hogy hogy jobban lecsúsztak, mint a mi alföldieink.

– Ciao, Hari! Rég találkoztunk, sajnálom a legutóbbi leszereplést.

– Mire gondolsz? Ciao.

– Hogy a marhák ennyire visszamásztak. A fene gondolta volna. Nálunk mindenki biztosra vette, hogy a tiszta husi lesz az új C-vitamin, és többé nem kell félnünk a bolygót telefingó bociktól.”

– Hülye vagy, Macould! Inkább arról mesélj, mi lesz a prostiprogramotokkal?

Istenem, csak ezt ne!

– Váltsunk témát.

– Te kóstolgattál.

– Te meg nyertél!

– Jó, akkor meséld el, milyen volt a budapesti kampány. Hazai pályán jól mozogtál?

Hát, igen. Maria Malawi, a francia csúcs-szenátorjelölt kampánycsapatának tagjaként, azon túl is kelet-közép-európai kampányreferensként pocsék hetek vannak mögöttem. Malawi a Kongresszusi Központban tartotta nyitóbeszédét, Budán, majd a Kossuth téren kapott porondot másnap délutánra. A jobboldali sajtóra súlyosan bekötött ultrák meg is hirdették felvonulásukat. Ahogy az ellentüntetők, és az ellentüntetők ellentüntetői is. Jó bulinak ígérkezett.

Malawi fellép, beszél. Csinos, vörös rúzs, rövidre nyírt haj, fekete ruha: isteni, sminkre sem lenne szüksége. És akkor belekezd, de nem is akárhogy, magyarul, hosszú mondatok, idéz, köszön, énekel, közben az egysebességes költségvetéssel érvel, aminek reformja épp egybeesik az idei választásokkal.

De mindegy, mit mond. Hiába nyal be tövig a magyaroknak, jobban, mint negyven éve a Metallica, mikor Tankcsapdát énekelt az Arénában, semmi – legalábbis a jobbról. És az első banánok is szó szerint jobbról repültek. Először nem is hittem a szememnek. Gondoltam, biztosan egy kiszakadt tojás, az mégiscsak píszibb egy fokkal, aztán jött még egy és még egy.

Úgyhogy lefújtuk az egészet. Malawi profin reagált, uralta a helyzetet, de lelépett a színpadról. Tőlünk pedig megint kínos élményekkel távozik. A fiatal progresszívek hősként várták őt, és kellő rajongással viszonyultak hozzá, de ez kevés. Az öreg balosok óvatosak, szimpatizálnak, de sikernek ezt sajnos nem lehet elkönyvelni. És ugye az érintett témánkról, az új halálozás-szabályozásról például már beszélni sem tudott. Tudjuk: ő azok közé állt, akik az új demográfiai csomagban látják a hagyományos jobb és baloldal egyesülésének lehetőségét.

De a banándobálás közben persze megindult az demonstráció durvább változata is, új zászlók, táblák bukkantak fel, rajtuk összegek. Rálicitáltak Malawira! Mire aztán bedurrant a tömeg másik fele. Nem tudom, mikor volt ekkora hiszti Pesten, talán évtizedek óta sem.

Durván nagy fejmosást kaptam a stáb vezetőjétől. Én Malawiwal akartam beszélni, tudni, lemond-e a régióról, csakhogy Malawi, bár fogadott, nem mondott semmi biztatót. Ebben is profi volt és hideg. Aktív politikus, úgyhogy semmi. Én meg nem vagyok a belső kör tagja. Ezek után pedig maradok is, ahol voltam.

Haraway persze kiröhögi a bénázásomat.

– A magyarok kurva lassan tanulnak.

– Ez nem igaz. Csak idealisták és paranoidok, ezeket a legkönnyebb fanatizálni.

Legyint, mutatja, hogy hozna egy újabb kört, mondom, oké, akkor ma ez lesz.

Szépen bebaszunk, elmegyünk az északi oldalra kurvázni, majd visszataxizom a Liffey déli partján fekvő hotelembe. Kormányzati és vállalati negyed. Egyetlen György-kori téglaépület sincs már a közelben. Épp ezért eldöntöm, hogy harmadnap bejárom a régi belvárost, majd strandolok egyet Sandycove-nál, esetleg leugrom a Howth-i sziklákról, persze csak frissülni.

Központi hepaj lesz, de nem a klasszikus, unalmas történet, hanem az új mortalitási csomag kongresszus előtti meghallgatása. A legutóbbi kutatási költségvetés meghozta ugyanis a gyümölcsét, és a nanorobotok bevették az emberi testet. Új demográfiai csomag van születőben, azaz: mit kezdjünk újdonsült amortalitásunkkal? Már ha, és akit, ugye, érint.

A hidegvérű skandinávok szó nélkül átvették. A pasik elkötve, a nők fogamzásgátolva. Fúj, de csúnya ez! A népesedési hullám egyrészt megállítva, másrészt megoldva. Nem fogyunk el. Nem is hinném, hogy nagy vita lenne – ezt a progresszívek és a konzik is le fogják nyelni. Ilyen tuti demográfiai törvényt sehol sem ütöttek még át. A tudásra amerikai, kanadai és japán megrendelések is érkeztek már. Mindenki az európaiak frissen elnyert halhatatlanságát akarja. De a ki a fene gondolta volna, hogy éppen a kultúra bölcsőjének számító vén kontinens kutatói rukkolnak majd elő ezzel? Pusztán technikai és pénzkérdés volt.

A pletykák szerint éppen a magyar miniszterek dobják be a demográfia-szoft csomagot, azaz az első, de lényeges módosítót, olasz-osztrák közreműködés mellett. Meglátjuk, mi lesz. Persze itt is, mint szinte mindenhol, ahol komolyabb döntéseket jelentenek be, tüntetések lesznek, ez a demokráciánk és a full-integrált Európa alaptulajdonsága. Nem sokat szellőztettek eddig, pusztán annyit, hogy élet-halál tematika lesz az ügy.

Ahogy belépek EU-pass sajtókártyámmal a kongresszusi épületbe, az amerikai delegátusba botlom, gyorsan előkapom az ilbimet. hátha tudok élőzni egyet valakivel. Épp a dublini nagykövet oson oldalt, izgalmas hölgyek és urak társaságában. Neve: Jameson, mint a helyi whisky, szerintem ez a poszt így lett megpályáztatva. Plusz az ír-amcsik mindig is túl büszkék voltak látens írségükre. Próbálom szóra bírni a palit.

– Mr. Jameson! – Megáll, hálaistennek. Bár nyugaton mindig is alap, hogy megállnak a politikusok, pláne a középvezetők. Rugalmas vigyorral veszi hirtelen érdeklődésemet. Ő még pre-botox, bár a fogai elég jók.

– Live-ozni szabad? – Bólint.

– Mihez kezdene ön feltételezett halhatatlanságával?

Megköszörüli a torkát, udvarias.

– Még sosem kaptam dicséretet, köszönöm. – Elnézte, vicces. Azt hiszi, a politikai karrierjét dicsérem.

– Ezek szerint nagyon gazdag, bár úgy tudom, a vámok még állnak önök felé. – Haha, visszavágtam. Merész live-ban belemászni ilyesmibe.

– Nézze, ezek még csak kutatások.

– Bizonyították őket. Ahogy a japánok is. Az ő megrendeléseiket már felcímkézte a EPS. Márpedig Japán az Japán. – Ja igen, még mindig fogynak a múlt századi elektrotechnikáik, mert jók.

– Az Egyesült Államok népe is megérdemli a külön elbírálást, ugye megérti?

– Hogyne. És ön mit gondol az EU új demográfiai csomagjáról.

– Demokrata vagyok, nyitottnak tekintem a kérdést. – Szemét módon kitér a válaszok elől. Nyilván hiba volt még a konf előtt elkapni, utána már több mindent mondana. Sebaj, ki kell a tartalom.

– Még egy utolsó kérdést, ha szabad. – Szabad, közben lassan elérünk a becsekkoló kapukhoz, merthogy sorban állunk, itt nincs kivételezés.

– Ha az önök kutatói is visszaigazolják a kísérletet, mit gondol, hogyan nyúl majd ehhez az Egyesült Államok kormánya?

– Most viccel, ugye?

– Mármint?

– Élni fogunk vele, még szép. Pont mi ne tennénk? – És bevillantja azt tipikus, germán eredetű amerikai vigyorát. A győztesekét és újra győzni akarókét. Napszemüveg kell a fogaihoz, fénylik, mint a Lambója motorházteteje.

Bevallom, engem is levesz a lábamról.

Off, megnézem a számokat. Közel harmincezer megtekintő, otthonról csak tizenötezer. Azt hiszem, ennyi az aktív követőm. A passzív persze jóval magasabb. Megyünk tovább, egynek nem rossz.

A csajom hív közben telefonon. Imádom.

– Ne most, Ramó, sorban állok. Itt a pillanat.

– Jó-jó, bocs, de azért ne kapcsold ki a hírhálót.

– Nem tenném.

Hogyan is tehetném? Szerintem soha senki nem nyomja ki a hírhálót. Belehalna az unalomba.

Bent vagyok a kapun. Váratlanul Eliise Marleen lép mellém. Próbálja velem feledtetni Ramó hívását. Észt tudósító, jóban vagyunk, lényegében az exem. És az észtekkel jó ideje mindenki jóban akar lenni, valóságos csoda ez az ország. Beköszönök, hátha leesik valami.

– Halló, Eli, mi újság?

– Maxi, milyen jó színben vagy – Ez most enyhe utalás arra, hogy totál másnapos vagyok. Milyen udvarias.

– Mit gondolsz, le tudsz nekem szervezni egy interjút az elnököddel?

– Haha, jó vicc.

– Persze. Amúgy teljesen komolyan gondoltam – Milyen menő lenne, úristen!

– Jó, megoldom. Ha összehozol a Karikás terrorcsoport vezetőjével, amikor legközelebb Budapestre megyek.

– Nem tudom, miért gondolod, hogy az az ember létezik.

– Senki sem gondolja. De azt igen, hogy ennek köszönheted a karrieredet.

Apropó, igen. Talán a Malawi-féle csoport is ezért tör a lelkemre szüntelenül. Talán kicsit sok konteós videót szántam erre a látens betyárbandára, amiről senki sem tud semmi igazat.

– Közel sem olyan nagy kunszt, mint gondolod. Legtöbben a hajdani Kétfarkú Kutyák trollpártjának örököseiként tekintenek rájuk. Közönséges bloggerek, elavultak.

Elivel eközben az alagsori kávézó felé orientáljuk magunkat. Ja igen, a másik dolog, ami a prog és a konzi tábort is összehozza, az a kávé. Ez mindig laza volt, és mindig is hagyományos. Itt is bőven el lehet csípni akárkit. Eliise tovább nyaggat a Karikással.

– Azért mióta felőröltük a terrorizmust, szarul hangzik, ha jön egy új bagázs, és terrorcsoportnak hívatja magát, még ha csak viccből is. Főleg nálatok, emlékszünk még a tízes évek uszító propagandájára.

A t-betűs szóra páran felkapják a fejüket. Legyintek, hogy semmiség, irodalmi csetelés. Igyátok csak a kávét. Mi is, két kapucsínó: én hagyományosan, tejpótlóval, egy dalmát-magyar blendet kérek, hogy kicsit haza is dolgozzak, Eliise viszont egy modern csaj: lengyel sztyeppei originalt kér.

– Mi ez, csak nem lobbista vagy? – Szeretem nyaggatni azt embereket.

– Ki tudja? – Nevet. – Mindenesetre akkor is: áll az alku?

– Jó. Bár továbbra is állítom, hogy ez a titokzatos K. egy trollface, nem több.

Kezet fogunk, majd a pillanatban, hogy felhúzzuk a lötyit, rezeg a telefonom. Hírinfo, kettő is. Az egyik a konf kezdétéről, a másik a Liffey két partján vonuló, több tízezres tüntetőhullámról. Elbúcsúzom Elitől, és a biztonságiakhoz baktatok: tervem, hogy kikérdezem őket.

Megkérdezem a vörös, elálló fülű alakot. – Van még szabad drón?

– A negyedik emeleti liftaknánál – mondja, majd a sajtókártyámat megnézve a kezembe nyom egy másik kártyát.

– Köszi.

A negyedikre érve látom, hogy a teraszon teltház van. Az összes drón foglalt, és kurva hosszú a várólista. Sebaj, felmutatom a kártyámat, odalépek a teraszra, nyilván mindenki arra kíváncsi, amire én.

Kinézek magamnak egy szimpatikus ipsét. Beolvasom a csipjét, amíg nem figyel. Olasz. Jó lesz.

– Mennyien vannak szerinted?

– Amennyit a hírekben írnak.

– Tízezrek – talán.

– Szerintem nincs annyi.

– Remek! – Lelépek. Jön egy újabb rezgetés, és a riporteri figyelmeztető, nehogy lemaradjak a buliról. A nyitóbeszéd már megy.

Velem együtt ér oda Jahn Janosik, konzervatív lobbista és Közép-Európa jelenleg legnagyobb követőtáborral rendelkező élőzője. Annak idején úgy lett híres, hogy szemtanúja volt, ahogy az egyik elsőgenerációs etikusautó elgázol egy általános iskolás testvérpárt. Jókor volt rossz helyen, így megalapozta a szakmai sikerét.

Utálom, egy elvtelen geci.

Tudja, ki vagyok, vigyorog, amikor belép a terembe, majd behúzza maga után az ajtót.

– Mi van, makákó? – Rám röhög.

– Bunkó fasz.

Belépek én is. Helyet keresek, majd megnézem még egyszer a híreket.

Tízezrek, oké, lássuk. Közben beszélnek.

– Az elmúlt évtizedek demográfiai katasztrófája megmutatta, hogy a határaink lezárása, életszínvonalunk emelkedése és az Európai Egyesült Államok magas átlagélettartama, egyszóval minden modernizáló törekvésünk elégtelennek bizonyul az európai népességfogyás meggátolására.” Igen, ez a szélsőprogresszív, francia Dessoin. Harmadik generációs algériai. Apja francia válogatott focista volt, a család többi része Afrikában ragadt a migrációs stop következtében. Ez bántja őt.

De már jön is az eke klasszik jobbról.

– Ebből is látszik, hogy a modernizáció nem minden. Az európai élet nem a teljes kényelemmel azonos, nem az életmódok választhatóságának széleskörűségével, hanem a törődő életpályával. – Úristen, ennyire üres szavakat. Ez Grünzer frázisa volt egészen Alsó-Ausztriából.

– Tartsuk magunkat a témához, képviselő urak! – csattan fel a levezető elnök. És milyen igaza van: a téma az Amort-9-es csomag legalizációja és széles körű bevezetése, kodifikációja, szabályozása, az addendumok. Éppen akkora a hiszti, mint a három évvel ezelőtti kannabisz riport idején. Röhejes volt. A teljes kongresszus úgy tett, mintha nem tudná, mi az a fű.

Hamarosan a friss, ropogós magyar-miniszterünk is beszélni fog. Állítólag ígéretes témajavaslattal érkezett. Alig várom.

Eli megérkezik közben és lehuppan mellém.

– Na, mi volt? Átment már a szerelemcsomag?

– Haha. Semmi, a szokásos unalmas ideológiák. Atyáik mondataiba burkolóznak a mi testvéreink.

– Óó – sóhajt Eli, én pedig röhögök.

– Jó volt, ugye? – Eli bólint.

– Kimegyek egy pár percre – mondom, járnom kell egyet a folyosón.

Hangosan csattan mögöttem az ajtó. Az ilbivel követem az eseményeket fél füllel, közben a híreket olvasom. Áll a bál a dublini utcákon. „Utoljára az északír függetlenség idején volt ekkora hiszti”, írja egy konzervatív véleményportál. Lapozok a következő lead-hez: „Az Európai Kongresszus tervezett kutatási projektje folyamán létrejött Amort-9 a több évtizedes demográfiai vita végére tehet pontot, és ez sokaknál kiverheti a biztosítékot”.

Lecsekkolom még egy 84%-os függetlenségi rátával bíró brit fiók leadjét is. Megnyitom a beszámolót, lenémítom az adást és meghallgatom a videót. A pasi nem sokkal ezelőtt leadott élője az utolsó anyag, valódi költészet: „Az Amort-9 jégbe dermeszti a szíveket, kitágítja a jövőt, sokkolja a hívő embereket. Mit kezdjünk úgy a halállal, ha 95%-os bizonyosággal tudjuk, hogy nem jön el? És tudják, mi az aggasztó ebben? Nem a halhatatlanság kilátásai, hanem ez az 5%. Ez az emberi hülyeség 5%-a, a katasztrófáé, a tragédiáé. Ma az Unió területén ekkora arányban halnak meg emberek nem természetes halállal. Az Amerikai Egyesült Államokban ez az arány 9%, Kínában 7%, és még Japán is mögöttünk kullog egy ponttal. Ez azt jelenti, hogy készülhetünk a tünde-üzemmódra, vagy azért maradhat egy kis szorongásunk is? De mit mond erről a pszichológia?”

Paff, lapozok. Ebbe most inkább nem mennék bele. Visszakötöm a kongresszusi adást, majd tovább pörgetem a leadeket. „Kinek jár a halhatatlan kezelés?” „Kinek nem érdemes Amort-9-re jelentkeznie.” „Az Amort-9 és a depresszió.” „Az Amort-9 és az istenhit,” ez utóbbi egy magyar blogger, természetesen, Kiss Kitty anyaga. Jártunk úgy hat éve, aztán jött Ramó. Jó: most jövök rá, hogy végigkurválkodtam a szakmám. Mindegy ez most. Műsor le, Kitty fel: „Magyar bejelentés is lesz Amort-9 kongresszuson, idén tavasszal, alig két hónappal a kongresszusi választások előtt. Ez vajon mekkora blamázs? Egy frissen megválasztott magyar-miniszternek semekkora. Kérdés, hogy Koppenhágából igazolt vezetőnk vajon milyen addendumot fűzne hozzá az európaiak halhatatlansági csomagjához.”

Ó, Kitty!

Ekkor kicsapódik a terem ajtaja, több ember, kezükben az ilbi, a terasz felé veszi az irányt. Köztük a bősz, szláv Janosik. Fuck you – mutatok neki, míg ő a seggére csap: szerelem. Megkérdezném én őt, mennyire ciki vajon egy központilag küldött és megválasztott, egyszóval támadhatatlan magyar miniszterküldött Pozsonyban, haha. De nem leszek ízléstelen. Odalépek, majd bedugom a fejem a terem ajtaján. A magyar-miniszter, Olufssen beszél. Szebben ejt magyarul, mint egy két hajdani honfi vezetőnk, még az ún. rendszerváltók közül – Jézusom!

És tudom, tudom, ezt most mindenki leüti, de muszáj a kötelezőket is leadni. Indítom a live-ot, de azért indítok egy töltést is, nehogy a lényegre beszarjon az ilbi, Oluffsen pedig tolja. És milyen jól: beszél a csomagról, hogy megérti, milyen nehéz, sőt egyesek számára feldolgozhatatlan érzésekkel jár mindez együtt. Éppen ezért foglalkoznia kell az üggyel, bla-bla. A szokásos kerékkötő duma, bizottság felállítása, közös döntés, szarakodás és a vége majd valami kibogozhatatlan polgári csomag lesz, ami csak kevesekhez jut el. De nem teljesen: Oluffsen erősebbet dobbant, mint vártam. Kihúzom az ilbit, ráfókuszálok az ipsére, aki éppen arról beszél, hogy az elsők között szeretné átvinni a kongresszuson a teljes, önkéntes eutanázia csomagját. Hogy mi?! A demográfiai csomag része a testek megőrzése, nem a lelkeké.

Atyám, ezzel nagyon ki fogja borítani a bilit. Azt mondja, a választható eutanázia valójában mesterséges halál, temetéssel, mindennel. Digitális személyiségrepro. Egyszerre izgi és gyomorforgató – skizoid politika.

Úristen.

Mozgolódás támad a teremben. Én is megkeresem Eli-t, majd letámadom. Látom, hogy ő is a beszédet hallgatja.

– Jól értem, hogy a minisztered a digi-perszonalizáció ügyét szedné megint elő?

– Jesszusom, akkor értem már.

Aham, szóval sz Oluffsen-tervezet ezt takarja: ha valaki meg akar halni, hát meghalhat. Avagy a B-verzió: a testét odaajándékozza a közösségnek, akik valahol, a fene tudja hol, és milyen módosításokkal, de ismét csatasorba állítják. És ez az a pont, ahol ő a közös munka reményében a többi képviselő segítségét kéri. Ez a rizsa.

Rezeg a telefonom, Janosik küld nekem egy rollont. Istenem, ilyen is rég volt már, legutóbb akkor, amikor Malawit megdobálták... rossz ómen.

Nézem, nézem. A szöveg:

– Macould, istenem. Bent ülsz? Mekkora makákó vagy – Mi van? Letiltom gyorsan, de előbb még küldök neki fakevideot, amint Zoltán A. szlovák-miniszter a pozsonyi főutcára szarik, mellette villog a felirat: The Fake New’s – kiemelve a „new” szót. Örökzöld szlovák-magyar poénforrás.

Janosik letudva.

Próbálok ezután Oluffsenre figyelni, de nehezen váltok. Mégis mit akarhatott ez a köcsög? A miniszter tovább magyarázza, hogy az ötlete nem érinti mélységében a demográfia csomagot, pusztán ez lenne a 2.0-ás változat. Választható, multiplayer szegmens, extended version, limited edition.

Mekkora fasza vagyok – jut eszembe. Beugrik valahogy Ramó a téma kapcsán, majd róla a hírek. Megnyitom a híroldalt, ekkor látom, kurva nagy helyzet van odakint, persze nem vágom, hogy mi. Kilövök, mondom Elinek, mi van.

– A radikális tüntetők az épület előtt foglyul ejtették Oluffsen egyik hivatalnokát

– Hogy a fenébe?

– Nem jutott át a tömegen. Alacsony kódszám, nincs hátsó bejárat, tudod. Mi is épphogy – De Eli már meg sem hallgat, indul kifele, én utána.

Menet közben Ramónát hívom, hátha összefoglalja gyorsan, amit én még nem tudok. Nem szeretnék pofára esni menet közben, úgyhogy inkább nem olvasok híreket. Hamar felveszi, velem van.

– Mi a szitu?

– Semmi több, mint amit mondasz. A radikális osztag tüntet. A fél Dublin ezt élőzi. Nem is tudom, te hol bénázol most.

– Megyek ki. Eli előttem rohan, üdvözöl ő is.

– Mekkora sunyi dolog ez. Mármint, ez csak amolyan felvállról való vállalása a dolgoknak.

– De mondom, hogy úton vagyok...

– Nem-nem! Mármint Oluffsen anyaga… Úh, jaj, jesszusom.

– Hát, ja, szerintem is gáz picit – De Ramó tovább jajveszékel.

– Jesszusom, jézusommm.

– Azért ne borulj ki, mi van?

– Uramisten...ezek! – De a kiborulása nem arra vonatkozott, amire én gondoltam, esik le most.

A liftből épp kiszállok, tolongunk, elég sokan jönnek fel a teraszra egyszerre. Mások is követik az eseményeket, nyilván. Nézem, mizu odalent.

Egyelőre csak a tömeget hallom, de nem látom. Káosznak néz ki.

Rami iszonyat mód jajveszékel. Hallom a hangján, hogy ez komoly.

– Mi van?

– Istenem, Maki, ezek megölték, ezek kivégezték azt az embert...

– Hogy mi van? – Most biztos csak hatásvadász, túlaggódik, derealizál.

Hallgat, szuszog.

– Mondd már, Ram!

Szünet. Nem fogom fel, mit mond igazán. Próbálok állva maradni.

– A srácot, istenem! Ott a ház előtt, istenem, vigyázz magadra...

Ez továbbra sem sok. Ami átjön, hogy valami nagy történik, valami ijesztő.

– Most kinyomlak, jó? Majd hívlak – mondom, mert közben kiérek a szélére. Ordibálás, sziréna, rohanó tömeg. Maszkos őrültek, szól a terrorriadó. Bazmeg, harminc éve nem volt ilyen!

– Meghalt? Meghalt? – Kérdezem a mellettem álló őrtől, de semmi.

Körbenézek, a levegőben drónok, mind foglalt. Eli sehol, és az köcsög Janosik sem. Érzem, hogy tényleg lemaradok. Egy ötlettől vezérelve ránézek az ő csatornájára. Lent van a tömegben ő is, körülötte fura alakok, füst. Nézem a historyt, itt van: Execution. Már fel is töltött egy szegmentált képsort. Alig merem megnyitni.

Bazmeg, alig egy perce volt, és már fel is nyomta. Mekkora zseni!

A csávó pedig: vérben fekszik a földön. Nem hivatalos hírek szerint meghalt. Akkor még nem biztos. Nem biztos, hogy meghalt!

Tűzök lefelé a faszba, ki az ajtón, be a tömegbe, nem gondolkodom – ez lesz. Mikor szerezzek követőket, ha nem most? Csúszik talán több tízezer is, ha van kontent. Ebben a műfajban hirtelen lehet nagyot kaszálni.

Maxra lövöm a sávot, elvileg most töltöttem az ilbit. Az elérést is fullosra teszem, hadd merüljön a cucc, de szálljon az anyag. A liftben van pár másodpercem. Előkapom a s-live lencsét, berakom, szinkronizálom, aura-port a készülékre, majd mellényzseb. Mindent lát a net, amit én.

És akkor

Kint vagyok, felvértezve. Most akkor hol a tuti?

Elindulok a tüntetők és ellentüntetők tömegében, ami maga is vonul valamerre. Vagy nem is tudom, hullámzik, sodor. Ha az épület felől nézzük, akkor jobbra. Szirénázó autókat is hallani, de azt jobbról. Esélyük nem lesz átjutni. Gyanítom, hamarosan riasztják mentődrónokat. Ehhez általában speciális engedély kell. Ha komoly, most megkapják. Látok embereket a földön, páran felkelnek. Az említett figura sehol, semmi vér. Nem tudom, hol történt.

Szívem szerint rápörgetnék Janosik csatornájára, de inkább nem adok neki plusz egy megtekintést. Elindulok a tömeggel.

Ahogy a videóról emlékeztem, az emlegetett radikálisok egységes ruhában voltak. Fekete nadrág, fekete mellény, alatta fehér póló. Kidobókba oltott matrózok – ezt keressük.

A tömeg egy része békésen nézelődik, ijedt arcok azért vannak köztük, általában ők azok, akik a tér és az utcák szélén állnak. Előrébb, nagyjából egy-két száz méterre tovább az úton koncentrálódik egy nagyobb csoport, ott nagyobb a zaj is.

Meglátom Elit picivel előttem, ordítok neki. Eli észrevesz, mutat nekem valamit, pár méterrel előre. Arra veszem az irányt. Sokan rohannak keresztbe-kasul előttem, nem mondhatnám, hogy egységes a tüntetők mozgása, káosz van kezdődőben. Egy ilyen keresztezést követően meg is botlok, elesem. Ekkor látom meg a furcsa jelet a földön. Ostor és kalap.

– Ez komoly? – A Karikások blogjának logója.

Szóval ők is kimásztak idáig tüntetni. Jó, két óra repülővel, de akkor is. A magyar gúnyradikálisok is tiszteletüket teszik a kongresszusi napon. Mit akarnak ők? A „karikások” mindig is heccmozgalomnak tűnt, blogok tucatjait üzemeltették fake-profilokkal, fake-követőkkel, soha senki nem találkozott még a vezetőjükkel, vagy bármiféle hivatalos képviselőjükkel. A jeleik, az ostor és a kalap – ezek tűntek fel itt ott. Meg a szlogenük erre vonatkozóan: Erőnk az ostor, menedékünk a kalap. A kutya nem vette őket komolyan. Vau-vau.

Közben Elit látom, ismét mutat valamit, ezúttal mögöttem. Megfordulok, középtartományban zümmögő propellerek, enyhe szellő, éles fények: megérkezett a mentődrón. Elhúz a fejem fölött, majd próbál leereszkedni arra a területre, amire Eli is mutat. Valamiért nem tud leszállni, lehet, hogy nem is fog. Vészjelzést ad, és lőni kezd körbe valami gőzölgő anyagot, gondolom, a szokásos irritációmentes oszlatógázt. Ez a fénygránát light, nem látsz tőle, de ha lelépsz időben, épp nem kezdi el irritálni a szemed. Erre úgy öt perced van.

Oszlik is a tömeg, jobbra és balra, a hangorkán pedig erősödik. Persze, a házak között vagyunk, itt felgyorsul és visszaverődik a hang.

A kijelölt helyen oszlani kezd a tömeg, a drón ereszkedik. Ekkor látom meg a földön fekvő alakot. Oldalára döntve, kifacsart pózban, félig a hátán – mozdulatlan teste alól folyadék, gondolom, vér szivárog.

Egyre erősebben ver a szívem. Most kedvem lenne offolni az egészet és lelépni a faszba. Kialakulóban van valamiféle pánik, bár azt hittem, ezen már túl vagyok. Nem, nem léphetek le, ezt tovább kell tolnom, egyszerűen muszáj. Nem csak az automatikus fizető követők miatt, hanem ugye, a belső kényszer is.

Megnézem a követőket, 32 978! Baszki! Már csak ezért is, ennyien még sosem néztek. Jó volt a tagelés, meg a SEO. Megnézném, honnan jönnek a követők, de közben felbődül a sziréna, a drón tovább oszlat. A medikusok már a pali mellett térdelnek. Pofozzák, pulzust néznek, nyaki ütőeret. Az egyik a másik arcára néz, valamit mond neki.

Rettentően ver a szívem, félek, hogy meghalt. Mondjanak már valamit.

Breaking news érkezik a telefonomra: „Feltehetően egy kelet-európai radikális csoport felelős az eseményekért”.

Úristen, csak nem?

A pasas int, leeresztik az ágyat, külön egy stabilizáló karabinert. A félholtat oldalról a hátára fordítják, felhúzzák a lábát. Egy merő vér az egész, fókuszálok. Sokkol a látvány, ezért ösztönösen elterelem a figyelmemet, és megnézem a követőket. Budapestről 15000 és növekszik, vidék pár ezer, de Európa-szerte egyre több és több. Közel 45000 már. Ez fasza. Közben ráz a hideg, a farzsebembe nyúlok: szőlőcukor.

Felkapom a fejem, látom, hogy többen állnak a drón körül, szerintem a fele élőző. Várnak valamire. Erre én is lecsapok. Közel megyek. Félek persze, hogy valami undorítót látok, amit nem fogok bírni, még is megteszem.

Figyelő tekintetek követnek, közben a propellerek keltette örvényt érzem a pólusaimban. Finom, tompán toló, masszírozó mozdulatok. Odalépek a medikusokhoz. A csávó eszméleten, véres, mást nem látni, a feje ép, talán csak egy kisebb seb borítja.

– Meghalt? – Ordítom a medikusnak. Az egyik rám néz, nem mond semmit.

– Meghalt? Mondjanak már valamit.

– Menjen hátrébb! Menjen már hátrébb!

Az egyik medikus alányúl, a másik pedig újraéleszt egy kis pisztoly méretű defibrillátorral. Kétszer, háromszor, négyszer. Semmi.

Semmi.

Az egyik furcsa mozdulatot tesz, rázza a fejét. Ez most egy eléggé lemondó mozdulat.

Megnézem a követők számát. Picivel 60 000 felett. Nagyon durva.

– Meghalt? – Ordítom ismét a medikusnak.

– Meg.

Bazmeg!

A testet az ágyra teszik, rögzítik a karabinert, felhúzzák, felszáll, a két medikus jetpackkel követi, lecsapódó hab borítja az arcomat.

A tömeg oszlani kezd a drón körül, ami lassan, fokozatosan felszáll, szirénáz.

Én is odébb vonszolom magam, jobbra, fel a kongresszusi irodaház lépcsőjére. Benézek a szomszéd utcákba: vonul, kiabál és morajlik a tömeg. Az átellenes utcán két pasas áll egy kukán, az eseményeket figyelik. Az egyik leugrik, a másik mereven nézi a drónt, szinte eszelősen. Ahogy kiveszem, fekete cuccban vannak, fehér póló a mellény alatt. A radikálisok?

Próbálom kivenni, megjegyezni az arcát. Félhosszú haj, merev tekintet, valami önelégültség is – bár ezt innen kivenni nehéz. Ekkor aktivál egy fénygránátot, és eltűnik a szemem elől.

A tömeg felordít. Az utolsó pillanatban takarom el a szemem, de maradok a helyemen, ne veszítsem el az irányt.

Elszámolok magamban ötvenig. Ennyi idő elég a fénygránát után, az előírás szerint. Számolok, lassan, visszafogva magam, de hamar eltelik – szinte egy röpke pillanatnak tűnik.

...negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven.

Nyitom a szemem, kicsit homályosan látok, de azonnal megindulok a szemközti utca irányába. Hátha elcsípem a csávót.

A felbőszült csordán most nehéz átvágnom, de átjutok. Hol jobbra, hol balra kapom a tekintetem. Egy pillanatra elfog a rémület, hogy hallucinálok, pedig ez még csak a villanást követő foszfén-effekt. Tanították a riporteriskolában: rizikós környékeken, elmaradott zónákban, például a közép-afrikai reformvárosokban lesz majd ilyen. És az effekt, amit azt illeti, éppen hogy nem ijesztő kellene, hogy legyen – azt jelzi, jól működik az agyam.

Beérek az utca közepéig, itt már csak szállingóznak az emberek. Ahogy tovább haladok, alig pár másodperc múlva újabb fénygránát robban.

– Basszameg, mi ez? – Ordítok, dühöngök. Nem hiszem el, számíthattam volna rá.

Amint hallom, valaki nem messze tőlem szintén felszisszen, talán kiáltott is.

Csukott szemmel botorkálok tovább, számolok a sötétben. Hallom, most már egyre közelebbről, a kántálást, ahogy magyaráz, mintha ő is számolna, bár halandzsának tűnik.

– Oszmnákt, devetenákt, dvacset...

Mikor kinyitom a szemem ötvennél, opálos, lebegő ködben látom Dublin utcáit. Hallom a sirályokat, de odahallatszik a tömeg morajlása is. Sőt egyre több ember jelenik meg az utcában.

Újra nekivágok. Közben villog, csúszkál, akadozik a látvány, bár lassan azért javul. Csak tippelek, merre menjek. Régi Dublin, téglaházak, György-kori vázlatok, szebbek, mint a londoniak. Nem meglepően.

Ahogy lépek, beindulnak az reflexeim, a testi szorongásom elhatalmasodik rajtam. A fénygránát szövődménye. Lassú kocogásba kezdek, így jobb lesz előbb-utóbb.

Pár száz méter, és elmúlik, kitisztulok.

Közepes tempóban futok, de nem sok sikerrel: rögtön az első sarkon belefutok valakibe, egyenesen felökleljük egymást egy fekete ruhás palival. Ahogy elvágódik a földön, tökéletes magyarsággal szólal meg.

– A kurva anyád.

Felismerem, legalábbis az öltözékét, rajta extraként a szíve fölött: ostor és kalap. Ezt nem hiszem el!

– Bocs, haver – Mondom neki.

– Magyar vagy?

– Hát nem, naná, baszki – váltok cinikusba. Talán félnem kellene. Mindenesetre láthatja a lencsémet, mert azonnal rákérdez.

– Riporter vagy?

Bevállalom, akármi lesz is.

– Aha, független liver vagyok. Éppen tízezrek nézik, amit én. Köszönj szépen a fél világnak.”

– Haha, tízezrek. Melyik vagy te?

– Makó, alias Macould. A tüntetésen voltatok?

– Talán.

– Te karikás vagy?

– Még az is lehet. Mi ez, máris interjúzol? Nem úgy megy az.

– Oké. Vigyél a vezetőhöz, kaptok egy kis nyilvánosságot. Na?

Gondolkodik, de nem sokat. Ránézésre eszelős Alex DeLarge-feje van. Int, hogy kövessem.

Ekkor azonban vállon ragad valaki. A pöcsfej Janosik az.

– Én is jövök.

Na most akkor ki követ kit?

A csávó elvigyorodik.

– Jöjjön csak.

Megnézem a követők számát sunyiban. 126 ezer. Beszarás!

Ezt innen már nem engedem el. És növekszik.

Janosikra nézek, szeretném látni, hogy be van szarva, de Janosik nincs beszarva. Meg vagyok róla győződve, hogy gyakorló pszichopata.

Átvágunk közben az ellenkező oldalra, ami azt illeti, egyre közelebb belvároshoz. Sokasodnak az öreg házak, egyre hangosabbak a sirályok, a kocsmák, a macskakő. A pubok fele zárva. Az is lehet, hogy para helyzet van. Már egy ideje nem néztem a híreket. A telefonom meg live módban, nem tud csörögni, fogalmam sincs mi lesz.

A Karikás egyszerre megáll és befordul egy sikátorba.

Valami nagy balhéra vártam, misztikus főnökbemutatásra, testőrökkel, vagy nem is tudom. De semmi, a tag, az a hosszú hajú, metsző tekintetű, akár még szittyának is nevezhető, jóképű pali itt bujkál egy sikátorban és cigit szív. Amelyik a kukán meresztette a szemét.

– Interjú? – Kérdez kapásból Janosik, aki profihoz méltóan beszél magyarul, úgyhogy mindannyian magyarra váltunk. Előkapom zsebemből az ilbit, beállítom az élő feliratozást.

A kísérőnk most a dzsigolóhoz szól.

– Liverek jöttek hozzád.

Kapok az alkalmon.

– Interjút szeretnék készíteni a Karikás, egy vagy több tagjával. Akár a vezetőjével.

– Nekünk nincs vezetőnk – mondja.

– Nekem úgy tűnik, hogy van – vág közben Janosik. – Hogyan választották meg? Mi céljuk?

A pasas méreget minket, különösen engem.

– Kéne pár követő, mi? Mennyien néznek most titeket?

Megnézem: 136 450.

Janosik is e körül. Picivel fölöttem: 142 000 körüli számot mond.

– Ez még nem valami sok,” majd felröhög. Én közben unom a banánt, kérdezek.

– Mi történt a kongresszusi központnál? Állítólag meghalt valaki.

– Állítólag – ugat bele Janosik. – Itt a hír, makákó, meghalt egy tisztviselő.

A pasas elröhögi magát, a hangja teljesen hétköznapi, és ez már zavar. A kezem az oldalamra teszem, hogy bármikor ki tudjam kapcsolni az élőt, ha kellene.

– Maguk végezték ki azt az embert? – Kérdez újra Jano.

– Az emberek csak úgy meghalnak. – Mekkora filozófus!

– Nem így, nem itt, Dublinban, kongresszusi ülés alatt. Demonstráció volt ez? – Kérdezem most már én. A számokat nézem közben újra: 157.421, ugrásszerűen. Ez már egy nem is annyira kicsi város. A többi ember vajon mi a faszomat néz?

– De, igen, az emberek csak úgy meg kell, hogy haljanak. Ez így van rendjén.

Ez szarozik. Nem bírom, elegem van ebből.

– Ti öltétek meg azt a csávót? Elvérzett. Végignéztem, ahogy a mentők felkaparják a földről.

A főkarikás most engem fixíroz. Olyan, mint egy 1980-as éveket idéző retrofuturista autoversenyző. Az élére vágott, szigorúan 2mm-es borosta, és az olasz focistahaj. Amolyan elektro-macsó.

– Kellenek a követők, mi?

– Miért zavar ez?

– A karikásoknak is jól jöhet – egyezkedik vele Janosik. Mire a tag megembereli magát. Eldobja és eltapossa a cigit. Ahogy érzem, jelenet jön. Mereven rajta tartom a szemem, jobb kezem még mindig a zsebemen, nehogy alkalmatlan tartalom sugárzója legyek, mert akkor végem.

– A Karikás nyilvánossága önálló, nem korlátozódik hordozóra. A jeleink hordoznak minket. Függetlenek vagyunk, de nem radikálisok. Ezt jegyezzétek meg. Bárhol feltűnhetünk.

Azon gondolkodom, mennyire jó ezeknek az arccal, hanggal történő önleleplezés?

Janosik közben, ezt most bizonyítja, kemény tökű gyerek, felveszi a kesztyűt.

– Minek vállaljátok akkor most ezt? Attól félek, nem értitek a médiát.

Terrorista barátunk elneveti magát.

– Játszunk egy játékot inkább. Tegyünk úgy, mintha terroristák lennénk, jó?

– Jó – Mondja Janosik.

Én pedig? Én pedig? Ramó kétségbeesett hívása óta magamon kívül vagyok. Félhírek, álhírek, drónok, tömegpszichózis, fénygránátok, hallucináció, kétségek a saját mentális állapotomat és most már itt, a valóságot illetően is. Hogyan halt meg az a tag? Ők végezték ki? Megőrülök: bár visszanézhetném most azonnal, amit felvettem!

– A játék végén egyikőtök követőinek száma felülmúlja majd jócskán, de jócskán a másikét. A végére derül ki, hogy melyik. És győztest hirdetünk.

Végre lenyomhatom ezt a hülye majmot. Bele kell mennem, bele is megyek.

– Jó – mondom, és ebben a másodpercben a főnök előkap egy kést, magához rántja Janosikot és háttal a falhoz húzza. Mire észbe kapok, a másik tag ugyanígy tesz velem. Ekkor felgyorsulnak a dolgok. A játék szó említése csak részben oldja a feszültséget.

– Mi ez testvér? Magyar vagyok, bazmeg.

– Ez a játék, öregem.

Janosik vergődik, látom a szemén, hogy ez már neki is kínos, de még eltökélt.

A számlálók pörögni kezdenek, fixálva bámulom a szlovák karóráját.

– Mennyi?

Janosiké őrülten pörög.

– 555 012, 13...14.. – Felröhögök.

Próbálom forgatni a fejem, hogy megnézzem az enyémet, de a tag kissé a nyakamba vájja a kést. Az agyam leállt, csak a következő lépésre gondolok.

Janosik felröhög.

– Haha, verlek, makákó. 542 000 körül vagy.

Bazmeg, teljesen elszálltak a számok. Ez kurvasok!

– Most mennyi?

– 600.

– Nálam is akörül.

– Nem hiszem el!

– 630.

– Neked most 630, az enyém pedig pörög – hősködik.

A Karikások röhögnek. A kés folyamatosan súrolja, nyúzza a torkomat, alig tudok nyelni. Ha nem is pánikolok még, érzem, hogy vesém szanaszét boostolja a szívemet.

Tovább ordítjuk a számokat.

Janosiké 730, alig egy percen belül.

Én stabilan mögötte, 715 körül. És ez így megy még. De nem sokáig, mert alig telik az idő. Azaz: egyszerre száguld és szűnik meg.

– Közelítünk az egymillióhoz baszod – hallom a hátam mögül. Mire főnöknél valami elpattan, látom, hogy megunja.

– Akkor vigyük dűlőre a dolgot. Győztest hirdetünk, mondjuk 30 másodperc múlva.

– Hahaha, alig várom, egymillió, haver, egymillió – visítja Janosik. Aki magán kívül van a győzelem hevében, mert egyértelmű, hogy nem tudom megverni.

– Egy valamit felejtettél el, győzteském – mondja aztán Janosiknak a főkarakika.

– Mit? Az adatvédelem? A mentális korlátok? Ugyan. Egymillió élő megtekintő. Tudod, hogy ez mit ér nekem?

– Nem éppen erre gondoltam. Tudod.. én magyar vagyok. És az úr ott szemben szintén.

És ez a végszó, többet nem beszélünk, többet nem hallom a karikás főnökének a szavait. Egy kurva nagy villogást és pittyenést hallok. Fénygránát? Max az agyadban, te hülye!

Janosik számai 950-nél, az enyém pedig, brutál élő odakapcsolásokkal valahol 1,1 millió körül. A tag elenged, ezalatt magától lekapcsol az élő, ami durva: live feedback, avagy az M.I. beavatkozik. Janosik velem szemben pedig összeesik, épp mint a kivégzett kongresszusi titkár. Vagy csak szeretném ugyanolyannak látni – nem tudom.

Ekkor azért végigfut valami az agyamon: mi van, ha két kivándorolt, többgenerációs hajléktalan magyarba futottunk bele? Mi van, ha ezek nem azok, akiknek gondoltuk őket? És mi van a fénygránátokkal?

A két figura eltűnik, Janosik pedig velem szemben gurgulázva meghal szépen. Ez már nincs rajta a felvételen. Nem is lehet.

Közben nagy nehezen leesik: Nyertem! Én vagyok Közép-Európa leglátogatottabb élőzője!

Ramó büszke lenne rám.

És ahogy eszembe jut Ramó, érzem, hogy a fókusz beszűkül, kétoldalról becsukódik valami. Azt hiszem, elájulok. De nem: még meg kell néznem, mit láttam.

ILLUSZTRÁCIÓ: Pintér Bence / Azonnali

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek