Európának egyáltalán nem a Napóleon-féle elnyomásra lenne most szüksége

Napóleon zsarnoki, egységesítő uralma helyett manapság Európa országainak inkább a korai Egyesült Államok ideáit követve kéne együttműködnie.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Bonaparte Napóleon tagadhatatlanul nagy és tehetséges hadvezér volt, ugyanakkor – Kardos Gábor állításával szemben – kevésbé nevezhető az európai egység megtestesítőjének és a világszabadság szimbólumának.

Bonaparte Napóleon egy olyan Franciaország szülötte volt, melyet a „szabadság, egyenlőség, testvériség” zászlaja alatt kitörő forradalom egy kegyetlen, jakobinus diktatúra országává tett. Napóleon ebben az időben katonai parancsokként szolgált és kegyetlenül leszámolt a királypárti ellenforradalmárokkal: ágyútüzet zúdított rájuk.

Történelmi becslések szerint Napóleon zsarnoki uralma több százezer ember életébe került a folyamatos háborúskodásoknak köszönhetően. A hadvezér esete tipikus példája annak, mikor a fékek-ellensúlyok eltompulnak a hatalmas államszervezet mellett, s az egy személyben összpontosuló hatalom saját vagyonának és hatalmának növelése érdekében bizonyos törekvésekre hivatkozva intenzív háborút hirdet. A túlméretezett francia állam feje az 1800-as évek elejétől olyasvalaki lett, aki először magát konzullá, majd császárrá koronázta.

Egyenlőség és buzgó nacionalizmus

A fentiek tükrében a „világszabadság” koronás királyának nem nevezhető, hiszen Napóleon, a jakobinusok dédelgetett parancsoka inkább volt az „egyenlőség” híve, semmint a szabadságé. A francia forradalom is éppen azért torkollott egy véres, tragikusan végződő diktatúrába, mert az egyenlőség és a buzgó nacionalizmus kiütötte a szabadság nemes eszményét a mérleg serpenyőjéből.

Washington is páratlan hadvezér volt a maga korában, aki a technikailag fejlettebb, fegyelmezettebb brit birodalmi hadsereg felett fölényes győzelmet aratott. Ugyanakkor nem rohanta le egész Amerikát és nem vezetett be zsarnoki uralmat, hanem megalapozott egy olyan politikai rendszert, mely hazáját a világ egyik legszabadabb országává tette. A francia Napóleon ezzel szemben bár győzelmet aratott számos európai nemzet serege felett, nem a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjére épülő rendszert valósított meg, hanem a legkeményebb családi diktatúrát – nem sokkal jobbat, mint amit Kim Ir Szen hozott el Észak-Koreába.

Miután konzullá választotta magát a századforduló első éveiben, és a koronát is a saját fejére tette, erős központosítást vezetett be hazájában, helytartókat nevezett ki a helyi közösségek és intézmények élére, emellett protekcionista politikát folytatott: kontinentális blokádot vont Európa köré, hogy Nagy-Britanniát ellehetetlenítse. Egy olyan birodalom felépítésére törekedett, mely az ő és rokonainak kezében egyesül a francia nemzet nevében.

Napóleon egy tipikus buzgó nacionalista hadvezér volt, aki arra törekedett, hogy saját országának gazdasági, külpolitikai érdekeinek eleget tegyen, és az évszázados, kényszerű bezártságnak ellenállva rabigája alá döntse az európai nemzeteket.

Korszakalkotó személy volt, aki felborította a kontinens vérkeringését. Igaz, szembeszállt a merev feudális hagyományokra épülő királyságokkal, ugyanakkor az ő uralma alatt sem feltétlenül volt kisebb szenvedés volt jobbágynak lenni, s átélni ki tudja, mennyi jogtalan fosztogatást. Ugyanis ennek a korszaknak is éppen azok voltak a legnagyobb áldozatai, akik a legalsó, politikai joggal nem rendelkező társadalmi réteghez tartoztak (arról nem is beszélve, hogy az abszolút központosított rendszer mennyi anyagi terhet rótt ezen szerencsétlen sorsú emberekre).

Napóleon egyesítő és „dicsőséges” háborúi a nacionalista érzéstől túlfűtött francia lelkek számára lehetnek példamutatók, de nem Európa számára. A korzikai születésű császárt sem jobbágyok tömegei ujjongták körül, hanem a dicsőségre éhes katonák, akiket éltetett a zsákmányszerző háború.

Tévedés azt gondolni, hogy Bonaparte Napóleon testesítette meg az európai egység eszményét: ennyi erővel bármelyik modern kori európai zsarnokot is ezzel a megtisztelő jelzővel illethetnénk. Egy erőszakosan megszállt kontinens feletti egyeduralom nem egyenlő az európai népek önkéntes, gyümölcsöző együttműködésével.

Nincs szükség a bonapartista szellemben politikailag egyesített Európára

S hogy ez miért veszélyes? Mert Európát egy olyan kontinenssé teheti, ahol egy szűk bürokratikus elit a parlament jelentőségének csökkentésével koordinálhatja a sajátos történelemi múlttal rendelkező nemzetek politikai és gazdasági tevékenységét. Hogyha egységesített, globális hatalommá válna kontinensünk, az egyrészt nem működne zökkenőmentesen, komoly ellenállásba ütközne, másrészt pedig számos európai nemzetet elvágna hagyományos nemzetközi kapcsolataitól.

Kardos Gábor szerint Európa számára „az alapvetően nagyon racionálisan felvázolt” külpolitikai vízió „[a]z amerikai hegemónia helyett multilateralizmus, melynek vezető ereje az Európai Unió lehetne, amennyiben képes globális nagyhatalommá válni”. Azonban az amerikai hegemónia tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború anyagi pusztításai megtérüljenek, és az addig háborúzó népek erejüket és energiájukat, adottságaikat olyan tevékenységbe fektessék, mely hosszú távon hozhatja el nemzeteik gazdagságát (gondoljunk a német gazdasági csodára).

Úgy is lehetne mondani, hogy Európa jobban mutatna ezer Liechtenstein kontinenseként, mint nagyra nőtt államok politikai egységének megtestesítőjeként. Az egységet ebben az esetben az egyetemes szabadságjogok, a polgári értékek és a szabad piac, illetve ezek védelmére korlátozódó Unió jelentené: nem kell semmi más ahhoz, hogy a polgárok gazdasági érdekei egymásra találjanak, ezt a feladatot megoldják a polgárok szabad döntései és a nemzetközi munkamegosztás.

Akármelyik nemzet egyesítené ennél több területen Európát és kapna domináns szerepet az Unióban – beszéljünk mondjuk a két nagyhatalomról, Franciaországról és Németországról –, az nem az európai nemzetek, hanem saját hazája javára központosítaná az intézményeket, valóban napóleoni uralmat vezetve be gazdasági és társadalmi értelemben is.

Egy ilyen birodalom már-már a Szovjetunióra hasonlítana – melynek számos népet nyomorba és szolgaságba döntő szuperhatalommá válásához közrejátszott az a tény, hogy egy grúz születésű, orosz nacionalistává vedlett diktátor és hadvezér a helyi közösségek érdekeit, hagyományait figyelmen kívül hagyva teremtette meg az orosz hegemóniát.

Lehet, hogy hatékony hatalmat lehetne faragni Európából, ha követnénk az „egy a tábor, egy a zászló” mantráját. Ugyanakkor nem ez az az út, mely elvezethet minket a kontinens virágzásához. Tekintsünk az Egyesült Államokra: a tengerentúli hatalom annak révén vált virágzó és dinamikusan fejlődő gazdasággá, hogy föderális berendezkedése és erősen korlátozott állama volt, továbbá vállalkozásbarát politikája révén jóval nagyobb teret biztosított a helyi közösségi, illetve egyéni kezdeményezéseknek is.

A szerző diák. Vitatkoznál vele, vagy hozzászolnál a kibontakozó Napóleon-vitához? Itt keress minket!