Ne idegesítsük fel magunkat Kövér László magyarkodásán!

Néhány generáción belül Európát a vegyesházasságok alapvetően át fogják alakítani. A „magyarság” egy része lesz csak az akkor születők identitásának, és rajtunk, mostani „fajmagyarokon” múlik, hogy mennyire lesz ez vonzó.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A magam részéről azon nem vagyok felháborodva, hogy Kövér László szerint 3-4 gyereket kell csinálni, majd azokat valahogy rá kell venni, hogy további 3-4 gyereket csináljanak, és ezeket mind meg kell tanítani magyarul, azért hogy megkaphassam Kövér Lászlótól a „Jó Magyar” jelvényt. A Kövér Lászlótól kapott „Jó Magyar” jelvényre ugyanis kb. annyira vágyom, mint egy végbélsipolyra, és elég biztos vagyok benne, hogy a magyarok elég jelentős része ugyanígy van ezzel.

A fiatalok pedig csak azért látogatják meg, mert muszáj, így rendszerint valamilyen ünnep egy része van arra szánva, hogy türelmesen végighallgassák ezeket az onokák is. Lelki terrorral jobban irányítható fiatal szülők esetleg betanítanak valami nemzeti dalocskát is a gyereknek, némi játék vagy fagyi kilátásba helyezésével, esetleg nemzetiszín szalagot fonnak a kislány hajába.

Kövér Laci bácsi szavain tehát nem érdemes annak se felháborodni, aki nem csokozta még össze a teljes elvárt fészekaljat. Ha magát jó magyarnak érzi, és érez valamiféle büszkeséget az általa magyarnak gondolt értékek miatt, legyen az az érték a Hortobágy madárfaunája, Puskás Öcsi bal lába, Bartók Béla vagy éppen a hamisítatlan karcagi birkapörkölt, vagy bármi más, akkor nem is érdemes ezen tovább pörögni.

Ami érdekesebb, hogy Kövér László veszélyben érzi a „magyart”. Jól érzi. Igaz, hogy leginkább a hozzá hasonlók miatt, a magyar kultúra komoly veszélyben van. Olvassuk el ezt a 2015-ös cikket. A lustáknak a lényeg: megjelent és családot alapított a 2010-es évek elején a „szupermigráns” generáció. Olyan fiatal, jól képzett emberek, akik vagy digitális nomádok, vagy multik alkalmazottaiként járják a világot. Amikor családalapító korba érnek, akkor nem feltétlenül saját nemzetükből választanak társat, hanem a hasonló életmódot élők közül. Így simán lehet egy útlevele szerint lengyel-hondurasi kapcsolatból Brüsszelben születő belga gyerek, aki aztán majd német egyetemre jár, és valamelyik német multi Szingapúrban fogja foglalkoztatni, ahol megismerkedik ghánai jövendőbelijével. A szerző jóslata szerint egy-két generáción belül a multinacionális cégek vezető rétegét ilyen emberek fogják adni.

Szerintem pedig a jelenség ennél is jobban fog terjedni, mégpedig pontosan a Kövér által említett unokák generációjában. Ugyanis rengeteg magyar gyerek születik vagy fog a közeljövőben születni Nyugat-Európában. Hasonlóan nagy számban fog az összeomló magyar oktatás miatt a magyar középosztály (amennyi marad...) és elit (igen, a fideszes elit is) minden gyereke külföldön tanulni.

Érdemes megnézni az egykori NDK-t, ahol komoly társadalmi feszültséget okoz, hogy a szép lányok elmentek. Férjhez mentek nyugaton, és a jelenséget nálunk sem kell bemutatni. A következő lépés, mindenféle kulturális előítéletek legyőzése után az lesz, hogy lesz olyan kelet-európai fiatal férfi, aki beáll hazája „minden rossz, mindent csináljunk vissza, szülessen sok szép bergengóc gyerek” mozgalmába, mások pedig engedelmeskednek a magyar kultúránál is ősibb (kicsit hamarabb jött a Szíriuszról, ez van) parancsnak... és feleségül vesznek egy szép bevándorló lányt, ha az ugyan még hajlandó hozzájuk menni. De a húspiac az olyan, hogy magát szabályozza, ha tetszik, ha nem, és lehet majd választani az asszony és gyerek nélkül maradás, vagy a piaci viszonyok elfogadása között.

Hacsak nem lesz nagy, véres európai háború (illetve ha lesz, akkor is), néhány generáción belül Európát a vegyesházasságok alapvetően át fogják alakítani. Ez nem értékítélet, hanem a gazdasági és demográfiai trendek miatt várható dolog. Ez viszont több dolgot is eredményezni fog, az egyik majd valamiféle európai identitás lesz, hiszen „egy kis hibával” (ld. pl. Imrédy Bélát) még lehet harcosan nemzetinek lenni, amikor azonban az embernek van hondurasi és mongol nagyszülője is, hiába hívják Aranyosgyéressy-Kovács Taszilónak (bár valószínűbbnek tartom az Aranyosgyéressy-Perez László Davazsargal nevet), kicsit nehéz adni a magyar vér tisztasága felett jajongót.

Aranyosgyéressy-Perez László Davazsargal „lelkéért” a magyarnál nem kevésbé dicsőséges mongol, a kevésbé dicsőséges, viszont napsugarasan latino hondurasi nemzeti öntudat is versenyezni fog, és APLD (nem írom ki a nevét, ő se fogja) nem fog ráfeszülni arra, hogy az akkori Kövér László szerint ő nem elég magyar. Tudni fogja, hogy magyar, és meg fog keresni magának valamilyen magyarságot.

Illusztrációként a francia Esterházy-huszárezred alapítóját, Esterházy László Bálint (Valentin Ladislas Esterházy) grófot említhetjük, akinek őse még Rákóczival került Franciaországra, és ott is ragadt. Mint minden vagyontalan főnemes, katonai pályára ment. Magyarul nem tudott, ellenben leveleiben a feleségét „cher szívemnek” szólította. APLD is hasonlóan (csajozásra) fogja használni az érdekesebb felmenőit, a kérdés az, hogy az identitásában mennyire lesz hangsúlyos az, hogy magyar. Angolul, franciául, mandarinul fog beszélni. Kérdés, hogy megtanul-e magyarul.

Mert ha Kövérre hallgatnak is az őt most türelmesen végighallgató erdélyi fiatalok, és lesz mindegyiknek 16 magyarul beszélő nemzeti elkötelezett unokája, az is elenyésző kisebbség lesz azokkal az unokákkal szemben, akik nemzetközi kapcsolatból fognak születni és nemzetközi környezetben fognak felnőni.

Annak ellenére megtanulnak magyarul, hogy választhatnak az állampolgárságok között és a gyerekkorukban több nem magyar szót hallottak, mint magyart? Kelleni fog nekik a magyarságuk?

Ha az a magyarság szerethető és hasznos dolog lesz, akkor igen. Ha nem, akkor nem. Kövér László meg azért puffog, mert pontosan érzi, hogy ő ebbe már nem fog beleszólni. Akit tehát Kövér László felidegesített, az gondoljon erre.

Ésik Sándor cikke megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.