Tanuljuk meg szeretni a populizmust!

A populizmus a nyugati politikai rendszerek demokratikus immunrendszerének reakciója. Lehet nem szeretni a köhögést, de nem a köhögés fog megölni, hanem a tüdőbaj.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Izgalmas vita bontakozott ki az Azonnalin Techet Péter és Ecsenyi Áron között a populizmus értelmezésével kapcsolatban. Mindkét írásnak megvannak a maga értékei, de azt gondolom, hogy a jelenség lényegének azonosítását mindketten elhibázzák, és ezzel újratermelik a populizmust valami feltétlenül rossz dologként megbélyegző közbeszédet. Pedig

Manapság a baloldali és liberális dominanciájú világsajtóban kétfajta narratíva jelenik meg a populizmussal kapcsolatban.

+ Az egyik szerint a jelenség veszélyt jelent a demokráciára, a jogállamra, a progresszióra, vagy az elmúlt évtizedekben kialakult konszenzusos értékeinkre.

+ A másik szerint a populizmus nem több, mint egy értékmentes kommunikációs stratégia, amelynek célja a választók támogatásának megszerzése és folyamatos újratermelése.

A két narratíva (amelyet az Azonnali két szerzője is képviselt egy-egy cikkel) sok dologban eltér egymástól, ami azonban közös bennük, az az, hogy a populizmust rossznak és károsnak tekintik.

Ezzel szemben létezik a populizmusnak egy másik értelmezése, amely szerint annak megjelenése nem alapból elítélendő, hanem sokkal inkább egy olyan természetes folyamat eredménye, amely a nyugati demokráciák és a hagyományos pártok válságának köszönhető. Ebből a szempontból a jelenség olyan, mint a köhögés – egy tünet, ami jelzi egy megbetegedés (pl. tüdőgyulladás) létét, nélküle sokáig nem is tudnánk arról, hogy valami baj van a felszín alatt, ezért reagálni sem tudnánk rá, tehát összességében hasznos számunkra.

A Star Wars populizmusa

Először is fontos pontosítanunk, hogy mit jelent a populizmus, hiszen ebben mindkét szerző egyszerűsítésekkel élt. A legelterjedtebb és legnépszerűbb szakirodalmi meghatározással Cas Mudde szolgált, aki szerint a kifejezés arra az ideológiára utal, amelynek alapgondolata a társadalmat két homogén, morálisan determinált csoportra osztja fel, a gonosz elitre és a tiszta, jó népre. A populista előbbi dominanciáját utóbbi képviseletével akarja megdönteni és közhatalomra szert tenni.

Ez az ideológiai alap ugyan vékony, és számos különböző, korábban baloldalinak és jobboldalinak is nevezhető gondolatnak is otthont tud adni, ugyanakkor ez önmagában még nem kérdőjelezi meg a populizmus ideológia-jellegét. Gondoljunk csak bele, hogy mára a liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus kifejezések mennyire fellazultak, és mekkora különbség van a japán, a magyar, az amerikai és az egyiptomi liberálisok között. Ettől kezdve meddő érv a populista pártok közötti eszmei szakadékra hivatkozni, hiszen ez nem a populizmus sajátja, sokkal inkább a 21. századi politika jellemzője.

Másrészt fontos arra reflektálnunk, hogy a populizmus magját jelentő gondolatokat nem Trump vagy Salvini találták ki, hanem valamilyen formában mindig jelen voltak a politikai közösségek létrejötte óta. Sőt, a kultúránkban (és így mindannyiunkban) megvan a fogékonyság a gonosz és hatalmas erők elleni népi küzdelem romanticizálására, ehhez elég átgondolnunk kedvenc filmjeinket és könyveinket.

Ahogy Mudde fogalmazott, mindannyiunkban van egy kis Chávez, azt csak ki kell hozni. Ez azt jelenti, hogy a populizmus azért lehet sikeres, mert (hasonlóan a hagyományos három politikai ideológiához) olyan ösztönös érzésekre és igényekre épít, amelyek mindannyiunk szocializációjában megjelentek. Amikor általában megbélyegezzük a populizmust vagy a populista pártokat, azzal a populista szavazók joggal érezhetik úgy, hogy őket butának vagy selejtesnek tartjuk (Hillary Clinton szerint nyomorult embereknek), pedig ők pont „csak” annyira vannak megvezetve, mint minden más választó, aki ösztönös vonzalom alapján szavaz egy-egy pártra.

Bennragadni a buborékban

Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, a populista mozgalmak rengeteg követelése, észrevétele teljesen jogos. Az elmúlt években, évtizedekben a centrista pártok nem találtak megoldást számos problémára, sok kérdést a szőnyeg alá söpörtek, és elkezdték elhinni azt, hogy a Techet által leírt „alapkonszenzusok” ténylegesen alapkonszenzusok. Ha a cikkben leírt huszonegy alapelvet (erre részben Ecsenyi is rámutat) holnap egy népszavazás során megszavaztatnánk, könnyen kijöhetne, hogy azok csak a centrista értelmiségi körök által dominált közbeszédben jelentenek közösen elfogadott alapot.

Ezek a körök kitermeltek maguknak egy szép visszhangkamrát, amely önmagát erősítve marad fenn és kizár minden más hangot. Ez a kizárás két módon történt – a közélet tartalmi lehatárolására feljogosított intézmények (pl. alkotmánybíróság, képviseleti demokrácia) létrehozásával, másrészt pedig a kritikus hangok megbélyegzésével. Erre csak rátett egy lapáttal a globalizáció folyamata, ami további nyomás alá helyezte az olyan alapkonszenzuson kívül rekedt és ezért maradinak bélyegzett értékeket, mint a nemzet.

Ezek a populizmushoz hasonlóan természetes és nem feltétlenül rossz folyamatok, ugyanakkor egy nagy problémához vezetnek. Ez pedig nem más, mint hogy (amit a baloldalon démonizált Megadja Gábor is megfogalmaz) a magát pluralistának, liberálisnak tartó politikai erők váltak kizáróvá.

A halálbüntetés rossz és kész, még akkor is, ha a többség azt akarná, hiszen intézményeink nem engedik ennek napirendre tűzését sem. Ez sem mai gondolat – Platón óta a politikai filozófusok egy jelentős része lenézi és fél a nép, a „csőcselék” uralmától. E félelemnek is megvan az oka (lásd a francia forradalom különböző fázisait), de ezt a félelmet liberalizmusnak nevezni és ezáltal a népakaratot intézmények által korlátozni nem a legdemokratább viselkedés. Vitaképes álláspont ez is, de ne hirdessük magunkat demokratának, és ne démonizáljuk azt, aki ezt megkérdőjelezi.

Az elitek szűklátókörűsége

Negyedrészt a mainstream által vizsgált és vitatott populista pártok csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az elmúlt években (évtizedekben) sorra jöttek létre nyugaton és a mi térségünkben is azok a civil mozgalmak, amelyek helyi problémákra adtak a lakosság „populista” bevonásával válaszokat, szándékosan kizárva a hatalmon lévő elitet és a hagyományos intézményeket, mondván hogy azok úgysem érdekeltek a problémák megoldásában. Ezeket a mozgalmakat a szakirodalom „tömény populizmusnak” nevezi, ezek pedig szerves részei a jelenségnek.

Mindezek miatt lesz

A válságot nem Trump, Johnson vagy Ciprasz megjelenése okozza, hanem a (korábban) hatalommal rendelkező elitek szűklátókörűsége és hübrisze. Azon vitatkozhatunk, hogy a populista politikusok a problémaazonosításon túl tesznek-e bármi érdemi lépést a probléma kezelésére, de amíg a többi politikai erő csak azon dolgozik, hogy hogyan mehetünk vissza a populizmus előtti időkbe, addig a centrista pártok bukásra vannak ítélve.

Nem vissza kell mennünk, hanem megnéznünk, hogy mi működött jól, mi működött rosszul, és ez alapján demokratiusabbá, inkluzívabbá és hatékonyabbá tennünk politikai rendszereinket, hogy azok ne csak az elitek konszenzusára épüljenek.

Olvass még cikkeket Szalai Mátétól az Azonnalin!