Biztos a finn módszer a csodafegyver a hajléktalanság ellen?

​Lassan négy éve foglalkozom intenzíven a hajléktalanság kérdésével, és nagyjából ennyi ideje visszhangzik a szakmában az Elsőként Lakhatást módszer, mint csodafegyver. De biztos működne itthon?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amikor először hallottam a hajléktalanság elleni küzdelem finn koncepciójáról egy konferencián, az ötlet nekem is rögtön megdobogtatta a szívem.

A konferencia végére viszont elbizonytalanodtam: nem túl szép és nem túl egyszerű-e ez ahhoz, hogy igaz legyen? Rengeteget segített, hogy közelebb kerüljek a problémához az, hogy néhány éve önkéntesként dolgozom a Diótörés Alapítványnál, de máig jóval több a kérdésem, mint az esetleges válaszom.

Az első és legfontosabb kérdésem például az, hogy vajon a hazai környezetben is hasonló csodafegyverként működne-e az Elsőként Lakhatást-módszertan?

A finneknél bevált, de nálunk nem biztos, hogy beválna

Nem ismerem tüzetesen a finn helyzetet, de az összefoglalókból egyértelműen úgy tűnik, hogy számukra bevált ez a módszer. Ebből viszont még nem következik egyenesen, hogy itthon is ez a létező legjobb és leghatékonyabb megoldás a hajléktalanság kezelésére. Felelős adófizető állampolgárként viszont nem egy jónak tűnő megoldást szeretnék, hanem a lehető legjobbat és leghatékonyabbat, hiszen a Magyarországon rendelkezésre álló adóforintok sokkal szűkösebbek a szociális területen, mint Finnországban. Nekünk még jobban át kell gondolni, mire költjük a pénzt.

Számomra az első felvetődő kérdés, hogy mennyi az annyi, lenne-e itthon minderre keret. A Politico cikke alapján Finnországban az első 10 év nagyjából 95 milliárd forintba került. Évente 9,5 milliárd. Ez nem is tűnik lehetetlennek, viszont rögtön felvet pár további kérdést. Nálunk ez ugyanennyi lenne?

A hajléktalanok száma a finn statisztikák szerint 8000 fő körül mozog, míg nálunk ezt a számot minimum 15000-re becslik. Ehhez hozzátartozik még, hogy általánosságban a hazal lakhatási szegénység sokkal súlyosabb, mint Finnországban. A Habitat for Humanity 2018-as jelentése alapján országosan 2-3 millió ember él lakásszegénységben, azaz megfizethetőségi, lakásminőségi és energiahatékonysági, területi, illetve jogi szempontból az átlagosnál rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben élnek.

Adja magát a kérdés tehát, hogy hogyha a 15000 hajléktalan ember harmadára tíz év alatt ráköltünk legalább 100 milliárd forint körüli összeget, hogy őket sikerüljön rehabitálni, akkor ezzel párhuzamosan nem kellene azokat a lakásszegénységben élőket is segíteni, akik ugyan a saját lakásukban, de szintén napi szinten küszködnek?

Ha azt mondjuk, hogy nem, csak a hajléktalanság megoldására kell fókuszálni, akkor viszont jó esély van rá, hogy a hajléktalanság újratermelődik. Hiába sikerül a 15000 főből 5000 embert rehabilitálni, a lakásszegénységben élő 2-3 millió emberből 10 év alatt gond nélkül válhat több ezer ember hajléktalanná.

Máshogy működik az ellátórendszer

A következő elgondolkodtató különbség a finn és a magyar lehetőségek között az ellátórendszer általános működése. Amit leginkább megtanultam a Diótörés Alapítványnál, hogy a hajléktalanság nemcsak a lakás hiányából származik. A hajléktalan emberek gyakran küzdenek pszichés problémákkal, lehetnek súlyos egészségügyi problémáik és gyengébb szocializációs képességeik, illetve sokszor szűkös a kapcsolati tőkéjük.

Míg Finnországnak jó az egészségügyi ellátórendszere és megbecsültebb a szociális szakma, itthon nehéz a túlterhelt és alulfinanszírozott egészségügyi rendszerre vagy a küszködő szociális rendszerre támaszkodni.

Még ha pénz és akarat lenne is, kulcsszakemberekből számomra elképzelhetetlen, hogy legyen elegendő ehhez a programhoz, ahol adott esetben házhoz kell menni a szociális munkásnak, a pszichiáternek és a pszichológusnak a felépülés ideje alatt. Itthon a szociális szférában hatalmas a munkaerőhiány, a pszichiátriai ellátórendszer pedig hasonlóképp haldoklik.

Szóval összegezve, egy magát felelősnek tartó adófizető állampolgár kérdései: honnan lenne erre pénz? Kikre lesz pénz? Honnan lesznek hozzá szakemberek? Biztos ezzel a módszerrel tudunk itthon a leghatékonyabban, a legtöbb embernek segíteni? Nem lehet, hogy „mindössze” annyi a fő tanulság a finn példából, hogy lehet máshogy és érdemes új irányokon, hazai alternatív megoldásokon gondolkodni?

A szerző közgazdász, a Diótörés Alapítvány munkatársa. Vitatkoznál vele? Ide írj!