Miért nem tudnak választók tömegei azonosulni az ellenzéki politikusokkal? Van egy tippem

Sokak érzése az, hogy a politikusaik vagy pártjuk politikusai csak akkor jönnek vidékre, ha kérnek.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A mosolyok ellenére is kevés szomorúbb képpel találkozhatnak azok, akiket annyira megsütött a nap, hogy még kánikulában is politikával foglalkoznak, mint az LMP társ nélküli társelnökének Facebook-coverphotoja, amelyről az LMP elnökségének „erős és vidám csapata” mindannyiunkra néz. A vonatkozó képre még hirdetést is tett rá Kendernay János, ami az egyik legnyilvánvalóbb jele annak, hogy ő (vagy stábja) is szereti vagy tudja értelmetlenül költeni a pénz(é)t.

Valamilyen értelemben ugyanerről beszél Schiffer András is, amikor az említettet az „egyik legfelkészültebb, legintelligensebb figurának” írja le, aki viszont „nem politikus”. Csendben teszem hozzá, hogy az ilyen „egyik legfelkészültebb, legintelligensebb figura” jelzőket nem is tudom, milyen mércék és ismérvek alapján dobálják a megszólalók, mindenesetre most elhisszük Schiffernek – tétje ugyanis nincs. Ennél döntőbb, hogy a párt egykori elnöke szerint „az LMP, hasonlóan a Jobbikhoz, s talán az MSZP-hez, a története végére ért”.

Az MSZP-t temetni divat, egyelőre a párt még számos városban és a fővárosban tudott jelölteket, polgármestereket állítani (ami az LMP-ről nem mondható el), ezek győzelmei esetén pedig árnyalhatják is az „ellenzéki átrendeződés” dolgát. Az is igaz persze, hogy nincsen egyetlenegy olyan ismérv, amely alapján Dobrev Klárát az MSZP szavazói ne látnának „életképesebbnek” politikailag (lásd az IDEA EP-választás utáni kutatását), mint az MSZP-s politikusokat: a párt vezetői válságának megoldása középtávon sem látszik.

Nyilván ez a kellően hatásvadász állítás, akár cáfolható is, de jelen állás szerint sok értelme nincs egy ilyen mérlegelésnek. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy azok a pártok, amelyek 6-7-8-9 év után is úgy állnak szervezetileg, hogy vidéken kiejtve a nevüket előbb találják meg a helyiek az azonnali gyógymódját a HIV-fertőzésnek, minthogy a párt nevéről eszükbe jusson valami, az leginkább nem NER-problematika.

Gondolhatja valaki azt, hogy neki van a leginkább jövőorientált (köz)politikai (import)ötlete, amelyről hosszan tudna angolul is mesélni Vásárosnamény főterén a rászorulóknak élelmiszercsomagot osztogatva filternélküli Facebook-kompatibilitással, mindez nem elégséges, ha a választók azt gondolják, ő „csak” itt van, de velük nem azonos(ul).

Messze vannak az emberektől

A napokban kezembe került Richard Hoggart a Gondolatnál 1975-ben megjelent könyve (Művelődés, ​gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály belülről), ami szerény véleményem szerint a magyar nyelvre fordított munkák közül messze meghaladja Paul Willis „skacokját”, már amennyiben igazságos lenne egy ilyen összehasonlítás. A munkásosztály mikrovilágát olyan (politikai) antropológiai érzékenységgel írja, mintha egy 370 oldalas Ken Loach-filmet néznénk, letehetetlen. Szétcsap mindenféle vágyvezérelt és edukációs akarnokságot, továbbá a szerző nem a számára fontos következtetések felől ismeri meg a melósvilágot – ami egy ideológus módszere –, hanem előbb megismeri a munkásosztály (történeti) valóságát komplexitásában, majd abból – és nem pedig saját maga vagy barátai önképéből – von le következtetéseket.

A könyv egyik mottóját a következő sorok adják: „Korunknak, a kritikai realizmus korának emberei, akiket a tömegostobaság és tömegzsarnokság ösztökél, olyan elkeseredetten tiltakoznak az egyszerű emberek ellen, hogy már semmi ismeretük, semmi elképzelésük sem maradt róluk… S meglehet – furcsa, hogy éppen nekem jutott osztályrészül e megfigyelés közlése – azért nem voltak mélyebb hatással népükre, mert nem szerették eléggé” (Ludwig Lewisohn).

Nem a NER – meg ami abból következik – miatt nincs hátország (részben amiatt is), hanem mert az elfogadása a másságnak épp annyira nem megy, mint a Németh Szilárd Tanoda politikai hallgatóinak. Csak jelen esetben a másság más. (Itt kell hozzá tenni, hogy 2010 után pl. a DK és a Momentum tudott csinálni pártot tagsággal, van saját „tömegük”.)

„Mennem kell Budapestre az Egyenes Beszédbe”

Mindezzel persze nem azt állítom, hogy az LMP-sek vagy bármely ellenzéki pártpolitikus ne szeretné a „népet”, és bezzeg Novák Katalin vagy Orbán Viktor pedig mennyire – pont hogy nem –, hanem csak eszembe jutott néhány párttagok, aktivisták által mesélt történet.

Például hogy miként akar egy (vezető) ellenzéki politikus megúszni egy helyi párttagokkal folytatott beszélgetést, hogy érvel, mikor „neki mennie kell Budapestre az Egyenes Beszédbe”, és otthagy harminc helyi aktivistát húsz perc után Szegeden, akik alig várták, hogy lássanak valakit „onnan fentről”.

Vagy magam is tanúja voltam, amikor egy Orbán-rezsimet nagyon váltani akaró politikus inkább eleget tesz egy budapesti véleményvezéri bulinak – jellemzően ugyanazon a helyen és ugyanazokkal –, minthogy Békéscsabán aludjon, majd másnap a piacon szórólapozzon azokkal, akik őt élőben csak a kongresszuson látják. Jellemző az, ahogyan egy ma is aktív országgyűlési képviselő fogalmazott akkor, amikor párttársai egy rájuk nézve kedvezőtlen kongresszusi döntés után kiléptek a pártból:

Sokak érzése az, hogy a politikusaik vagy pártjuk politikusai csak akkor jönnek, ha kérnek. Ajánlásgyűjtést (adatbázisépítést), plakátolást, stb., meg persze a plakátok leszedését a választás után, nehogy már büntetés legyen. Vagy hogy a Fidesz jóvoltából jelentős illetménnyel bíró országgyűlési képviselők saját, munkakörükkel járó (igazságtalan) büntetésükre átlagemberektől kalapoznak, majd hangosan hallgatnak, ha párttársaik olyan helyre járnak wellneszelni, ahova a NER-fiatalság, vagy amikor az „elnyomás közepette” koktélozós képeket pakolnak zárt Instagram-oldalaikra. A sor folytatható.

Jellemzően a hahotázókat a Pozsonyi Pikniken kívül ember nem ismeri fel, de gúnyolódásuk sok mindent elmond arról, hogy mit gondolnak, mire vágynak az emberek, miről szól a politika.

Emberszeretet nélkül nem fog menni, erre jó példák az Orbán-rezsim gyakorlatai is. Az LMP, ha megszűnik, nem (csak) ennek hiánya miatt fog, de ebben az írásban sokkal érdekesebbnek tartottam a fentiekről beszélni, mint hogy vajon mire juthatott Kendernay és csipetcsapata az elnökségi elvonulás során.

Tartok tőle, hogy látni fogjuk…

A szerző politikai elemző, további írásait itt olvashatjátok az Azonalin!