Te is inkább szavaznál egy románra vagy egy szlovákra, mint egy magyarra?

Ki vert át pontosan kit azzal, hogy meg lett hekkelve a Spitzenkandidat-rendszer? Hogyan lehetne úgy szavazni az EU-ban, hogy ne kelljen legközelebb Ursula von der Leyenekkel beérnünk? Volt egy ötletünk, ami még működhetne is, ha az EU nem lenne egy hatalmas, tagállamokból álló szörny. De az.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Mostanra egy hét telt el azóta, hogy hivatalosan is megbukott a mindössze egy ciklust megélt Spitzenkandidat-rendszer: EP-választási csúcsjelöltek ide vagy oda, a háttértárgyalásokon végül arra jutottak az EU állam- és kormányfői, hogy a legjobb lesz a már egészségügyi- és védelmi miniszterként is leszerepelt német Ursula von der Leyent felfelé buktatni a Bizottság élére.

A hírrel járó sokkhatás engem Strasbourgban, az EP plenáris ülésén ért, ahol az első sorból nézhettem végig, hogy egyes MEP-ek mennyire ledöbbentek „az uniós demokrácia megcsúfolásán” és a „választók elárulásán”. Aztán hazajöttem, és sajnos már meg se lepődtem, hanem rezignáltan tudomásul vettem az itthoni provincialitást: a magyar sajtó jó része szokás szerint az „Orbán hatalmas sikere” vs „Orbán gonosz ármánya” skála két végletén zongorázta le az Európai Unió következő öt évének a vezetéséről szóló döntést.

Orbánnál sokkal érdekesebb pedig, hogy pontosan kit és mit árultak el a von der Leyen-deallel, mi kéne ahhoz, hogy ilyen többet ne történjen, és miért nem fognak valószínűleg soha egy ilyen reformot meglépni az uniós vezetők.

Az EU-s no go-zóna: a Spitzenkandidat-rendszer

Pár hete azt írtam, hogy eszemben sincs részt venni a budapesti főpolgármester-jelölti előválasztáson, mert az egy „no go-zóna”: semmilyen jogi garancia nincs rá, hogy nem vernek át az abban résztvevő politikusok.

Nos, mindez a Spitzenkandidat-rendszerről is elmondható: az egész pusztán egy kötőerő nélküli politikai megállapodás volt bármilyen garancia nélkül. Nem is nagyon tudtak volna egyébként jogszabályt alkotni róla, mert az Európai Unióról szóló szerződés egyértelműen kimondja, hogy az Európai Tanács szabadon tesz javaslatot az Európai Bizottság elnökének személyére, ehhez csak „figyelembe kell vennie” az EP-választás eredményét.

A Spitzenkandidat-rendszert az euroszkeptikus jobboldalról kritizálók szerint felesleges siratni, ugyanis az valójában nem az emberek részvételéről szólt. És ebben nagyjából igazuk is van, ugyanis lényegileg a csúcsjelölti rendszer nem tette európaibbá az EP-választást. Kétségtelenül nagyon jól hangzott ugyanis, hogy az emberek így majd a bizottsági elnök személyére szavaznak (már ha ugye betartották volna a kikényszeríthetetlen gentlemen’s agreementet), de ettől még az EP-választás ugyanúgy tagállami alapon zajlott, mint eddig: tagállami pártok saját politikusaira lehetett szavazni, akik a kampányban nem a pártcsaládjuk összeurópai vízióiról beszéltek, hanem itthon például orbánozással és brüsszelezéssel-migránsozással tudtak sikert elérni.

Hiába tettek oda egy-egy „európai” arcot, a pártcsaládokon belül is nagyon sokféle (sokszor egymás ellen is beszélő) tagállami pártok szavazói elé,

A sajátodtól eltérő állampolgárságú jelöltekre leginkább csak akkor szavazhatsz, ha egy másik tagállamban élsz, és hivatalosan is ott van a lakcímed. De ha épp nem is az itthoni migránsozás-orbánozás flow-t és belpolitikai szardobálást élted át a kampányban, összeurópai témákkal máshol is legfeljebb olyan mélységben találkozhattál, mint például, hogy „Európa a válasz” (ezt a bölcsességet a német szocdemek rakták a plakátjaikra, amikre sajnos a kérdés nem fért fel). A kedvenceim ezen a téren a lengyelek: az Orbán barátja, Jarosław Kaczyński által vezetett PiS ráírta a plakátjaira, hogy „Lengyelország Európa szíve” (hogy miért ez a szlogen szerepelt a plakátokon, azt az EP-képviselővé avanzsált korábbi külügyminiszter, Witold Waszczykowski el is mondta az Azonnalinak, hamarosan olvashatjátok vele az interjúnkat), amúgy meg két kézzel való pénzszórást ígért az EP-kampányban (lásd itthon családvédelmi akcióterv), aminek tényleg az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, hogy mit csinálnak az EP-ben, és hány EP-képviselőjük van; de hála az ígéreteknek, legalább elég sok lett.

Vagyis az Európai Parlament – a funkciójának ellentmondóan – pontosan ugyanolyan tagállami logika alapján van legitimálva, mint az Európai Tanács, ahol állam- és kormányfők ülnek, akik szintén tagállami választásokon szereztek maguknak legitimációt. Tehát az Európai Tanács háttértárgyalásai kábé annyira „füstösszobás, átláthatatlan megbeszélések”, mint mondjuk egy magyar kormányülés. Vagyis eléggé, és persze lehet is nem szeretni, amit ott végül kiötlenek, de azt nem lehet mondani, hogy mindez illegitim lenne.

Ehhez képest mennyire volt legitim a Spitzenkandidat-rendszer, amit az EP idén nyugdíjba vonult legendás veteránja, Elmar Brok (nagyinterjúnk vele itt) és pár másik néppárti politikus ötlött ki a portugál tengerparton, az utóbb botrányok közepette Juncker jobbkezévé avanzsált Martin Selmayr közreműködésével? És főleg:

A kérdések természetesen költőiek.

De ha a Spitzenkandidat-rendszer ugyanolyan no go-zóna, mint az előválasztás, akkor az EP-választáson miért szavaztam mégis? Nem a Spitzenkandidatok szép szeméért, hanem azért, mert tudtam, hogy melyik magyar jelölteket látnám szívesen az EP-ben. Na jó, az túlzás, hogy szívesen, de jobb híján. Merthogy mondjuk Szlovákiában, Romániában, Ausztriában is találtam volna olyan pártokat, amikre szívesebben szavaztam volna, mint bárkire a magyar kínálatból.

És itt jön a lényeg, ami elvezethetne a megoldáshoz: ami az lenne, hogy EU-s szinten átállunk a mostani tagállami alapú demokratikus legitimációról az összeurópaira. Nem egy-egy kirakat-csúcsjelölttel, hanem úgy rendesen.

Egy lehetetlennek tűnő ötlet: a transznacionális listák

Nem véletlen, hogy az Emmanuel Macron-féle Renew Europe már pár nappal a Spitzenkandidat-rendszer végleges kivéreztetése előtt bedobta a páneurópai, de legalábbis transznacionális EP-lista ötletét. (A nagy renew-ról, azaz megújulásról amúgy annyit, hogy a frakció megszavazta az establishment jelöltjét az Európai Parlament élére, és az egyik magyar képviselőjük ódákat zeng az amúgy teljesen alkalmatlan, ráadásul háttéralkus von der Leyenről is, csak azért mert nő.)

Ahogy az Macronnál lenni szokott, most sem lehet egyelőre közelebbit tudni arról, hogy hogyan képzeli el pontosan ezt a listát: csak bedobta az ötletet, és kivár, mint ahogy például az európai konzultációt is előzetesen szondáztatta.

Az összeurópai lista egyébként visszatérően felmerülő ötlet, és nem is újkeletű. Először 1998-ban dobták be, legutóbb pedig tavaly került szóba, amikor ki kellett találni, hogy mi legyen a brexit miatt megüresedő hetvenhárom EP-képviselői hellyel (amik ugye azóta se üresedtek meg). Akkor az volt az opció, hogy ennek a fennmaradó hetvenhárom helynek egy részét összeurópai listákról kellene megválasztani, de az egészből végül nem lett semmi.

Amúgy nem is baj, mert nem sok értelme van egyszerre egy csomó tagállami listának meg egy kicsi transznacionálisnak. Az összes EP-képviselőhöz képest töredéknyi, transznacionális listán bejutott EP-képviselőtől még nem lett volna összeurópaibb az EP, ráadásul egy csomó macerás dolgot is el kell ilyenkor dönteni: ki szavaz erre a listára? Aki akar? Vagy mindenki, a saját nemzeti listája mellett? De akkor meg a transznacionális listán sokkal kevesebbet ér egy szavazó voksa, mint otthon.

Úgy, hogy pontosan ugyanazokra a nemzetközi listákra lehet szavazni Lisszabontól Varsóig? Ez nem tűnik túl életszerűnek, de mivel Macronék nagy kinyilatkoztatásából többet egyelőre nem lehet tudni egy strasbourgi teraszon elkezdtünk ötletelni Bukovics Martinnal, hogy mégis hogyan lehetne ezt reálissá tenni az ötszázmilliós EU-ban.

Kitaláltuk a tutit, de aki egy ilyenbe belemegy, az hazaáruló

Mivel pár órával előtte hallgattuk végig az EP-képviselők amúgy teljesen jogos panaszkodását arról, hogy a kelet-európaiakat kihagyták a csúcspozíciókból, adta magát a nagy ötlet: mivel mindenki földrajzi egyensúlyról beszél, legyen négy regionális lista a négy égtáj szerint felosztva a tagállamokat! Nyugat- és Dél-Európa egyértelmű, kelethez tartoznának a volt szocialista a tagállamok a baltiakat leszámítva, mert őket az északhoz lehetne csapni, a skandinávokkal és a brexit után az északnyugati sarokban egyedül árválkodó írekkel együtt (voltam olyan brexitoptimista, hogy mindent az Egyesült Királyság nélkül számoltam, a brexit utánra előirányzott 705 képviselővel).

Ezeken a blokkokon belül indulhatnának mindenféle vegyes pártszövetségek az EP-választáson, és persze az EP-be bejutva ettől még ülhetnek közös frakcióba a pártcsaládok: keletiek a nyugatiakkal, déliekkel, ugyanúgy, mint eddig. Martin pedig be is dobta a másik innovációt:

Akkor nem reklamálhatna az Európai Tanács, hogy teljesen meg van kötve a keze: valószínűleg különböző párthovatartozásúak nyernének a különböző régiókban, szóval valaki a négyből csak oké lenne az állam- és kormányfőknek meg az EP többségének is. Nem lenne olyan magától értetődő elnyomni a keletieket, sőt, lehetne regionális témák és problémák mentén kampányolni. Lehet ezt új Ostblocknak is nevezni, ha valaki fogást akar találni az ötleten, de ez most is létezik az EU-n belül, akkor is, ha letagadjuk: így meg legalább könnyebb lenne egységesebben fellépni nem csak kormányoknak, de különböző pártszövetségeknek is. A régiósítással legalább eggyel kevesebb kimondatlan kvóta lenne a pozícióosztásnál, és ha az egészet az országok mostani képviselőszámaihoz igazítanák, akkor a lakosságszámbeli eltérés sem borítaná a dolgot.

Lényegileg minden változna, mert ha nem is összeurópai, de legalább regionális kampány lenne, ahol a szavazók kicsit kijjebb tekinthetnének a provinciális világukból, rájönnének, hogy a szomszédban is milyen hasonló problémák vannak, és megismernének pár pártot a környező országokból. És közben meg gyakorlatilag nem változna semmi: továbbra is tisztán arányos lenne a választás, ugyanannyi EP-képviselő lenne összesen és országonként, és a Tanács választási opcióját még a szerződés keretei közé is be lehetne talán szuszakolni – legalábbis olyan élesen biztos nem lenne ellentétes a szerződéssel, mint a Spitzenkandidat-rendszer. Vagyis még lehet, hogy meg is szavaznának egy ilyet.

Na persze, ahogy az elsőre kinéz.

Egy kis matekozás után hamar rájöttem, hogy nem az lenne egy ilyen modellben a legnagyobb dilemma, hogy hány százaléknál kell meghúzni az igazságos bejutási küszöböt (ami most tagállamonként különböző, de már megkezdődött némi egységesítő trükközés), de még csak nem is az, hogy konkrétan elő kéne-e írni, hogy hány különböző országbeli párt részvételétől nemzetközi egy nemzetközi lista, és hogyan lehetne megoldani, hogy ne legyen öntökönszúrás lehetőleg egyik pártnak se belemennie egy ilyenbe.

Hiszen egy ilyen rendszerben gyakorlatilag lehetetlen lenne elérni, hogy minden tagállamnak meglegyen az eddigi számú (vagy a brexit utánra kalkulált) EP-képviselője (Magyarországnak így is, úgy is 21), hacsak nem írunk elő valamilyen bonyolult matematikai képlettel egy kvótát arra, hogy a transznacionális listán a – nagyjából, de azért nem teljesen a népességhez igazodó – mandátumarányuknak megfelelő sűrűségben szerepeljenek a különböző tagállambeli jelöltek. Ráadásul ez is csak akkor működne, ha a transznacionális listákon az összes, az adott régióban lévő ország képviseltetné magát – ez pedig igazságtalan lenne, hiszen nagyon megnehezítené a választáson való indulást a kisebb pártoknak vagy épp a nemzeti kisebbségeknek.

Én személy szerint mondjuk nem tartanám egetverő tragédiának, ha néha úgy adódna, hogy Magyarország 21-nél némileg kevesebb képviselővel jön ki egy transznacionális EP-választásból. A mostani eredményekből kiindulva, mondjuk

Azért sem lenne ez olyan nagy tragédia, mert az Európai Parlamentben a képviselők elvileg nem országokat, hanem pártcsaládokat és ideológiákat képviselnek (vagy egyiket se: a fideszesek például néppárti és magyar szemszögből is nehezen indokolható módon szavaztak úgy tavaly év végén az EP-ben, hogy Románia rendes jogállam). Az országok képviseletére ott van a Tanács meg az Európai Tanács – tudjátok, az, ahol a gyanús háttéralkuk születnek.

És pontosan ezen szervek miatt nem menne át valószínűleg soha az életben egy teljesen transznacionális listáról szóló javaslat: amelyik kormány képviselője rábólintana a Tanácsban annak csak a puszta lehetőségére, hogy az országa a jövőben netán esetleg kevesebb EP-képviselőt kapjon, az rögtön megkapná, hogy hazaáruló, és elfelejthetné a következő jó pár parlamenti választást otthon. (Lehet erre azt mondani, hogy nálunk ilyen européer huncutságok nem számítanak, csak a teli szájjal migránsozás, és Orbán csak a saját EU-beli hatalmával szeret dicsekedni, nem a fideszes képviselőkével; de azért érdemes elgondolni, hogy Orbánon kívül még huszonhét másik kormány képviselői ülnek a Tanácsban, akik egy fokkal kevésbé nézik idiótának a saját otthoni választóikat.)

Ezen a dilemmán az sem tudna érdemben segíteni, ha netán a német rendszerhez hasonló plusz kiegészítő mandátumokkal (a britek távozása után pláne lenne hely még pár tucatnyi EP-képviselőnek) és valamilyen rafinált előresorolási módszerrel (amire én nem tudok elképzelni igazságos és kiszámítható módszert; Martin a jelölteknek kiírt eurovíziós dalversenyt javasolja mint abszolút 21. századi és jogállamkonform módszert, ami emelt díjas sms-ekkel a választás költségeinek egy részét is visszahozná) biztosítani lehetne, hogy a garantáltnál kevesebb mandátuma egyik tagállamnak se legyen, de cserébe bármelyiknek lehessen több, ha úgy jön ki, hogy az ottani pártok ügyesebben helyezkedtek a közös listákon.

Képzeljétek el, micsoda felzúdulás lenne, ha a románok, szlovákok – nem elég, hogy a brexit utáni Európai Parlamentben eleve kapnak plusz egy-egy képviselőt – behúznának néhánnyal több helyet, miközben mi a nekünk kiosztott minimális huszonegyen tengődünk!

Az EU egy szörny

Ezt egy szélsőjobbos olasz képviselő mondta nekem az EP-ben, és nem démonizálni akarta ezzel az EU-t, hanem csak arra utalt, hogy rohadt nehéz megváltoztatni a dolgok alapvető menetét egy ekkora intézményben. A fenti, csírájában elpusztult gondolatkísérletből én is pontosan ezt a tanulságot vontam le. Meg azt, hogy ennek általában jórészt a saját önzőségünk, a többiekkel való bizalmatlanságunk az oka – tagállami és intézményi szinten is – amin biztos nem jó irányba fog változtatni az, ami most történt.

És a szomorú, bizalmatlansággerjesztő történetnek nem csak az a része, hogy az Európai Tanács kinyírta a Spitzenkandidat-rendszert és egy szörnyen gyenge jelöltet szedett elő, hanem az is, hogy az EP-kampányban a pártok és az uniós intézmények is azt hazudták a választóknak, hogy dönthetnek az Európai Bizottság elnökéről, miközben nagyon jól tudták, hogy erre semmilyen garancia nincs.

Az egész sztori jól mutatja, hogy mennyi kompromisszumkészségre számíthatunk egy jövőbeli EU-választójogi reform során – amire az idei tanulságok alapján elég nagy szükség lenne, a tényleges esélye mégis kábé a nullához közelít.

Most olvastad először ezt szöveget? Ez azért lehet, mert nem jár még neked a Reggeli fekete, az Azonnali hírlevele. Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!