A világ sokkal rosszabb hely lett mára

És le is tudom vezetni, hogy miért! Azért, mert tegnap még hátra volt egy Slayer-koncert Budapesten, ma reggel viszont már arra kellett kelni, hogy soha többé nem játszanak itt.

Először 2013-ban egy kiválóan sikerült Slayer-koncert miatt merengtem el rajta, hogy lassan nem csak a metálzene legnagyobb hőskorszaka, de még az azon való nosztalgiázás is véget ér. Tavaly már arról is írtam egy cikket mindenféle szempontok figyelembe vételével, hogy a stadionokba is alkalmas metálzene szép lassan eltűnik mindenhonnan, és marad a klubszíntér. Most pedig ugye itt van a Slayer búcsúja Budapesttől a nagyon hosszúra nyúlt búcsúturné állomásaként, szóval tényleg eljött a vég. 

Az amerikai zenekar 1981 óta folyamatosan egyetlen dolgot csinált: hangoskodott és pusztított. Feltalálták saját magukat, és 2019-ben sem kellett ezen túl sokat módosítani, hiszen másfél óráig mosolyogva gyűlölködni minden korban pontosan ugyanolyan érzés. A Slayer ezért nem másokhoz igazodott, hanem mások igazodtak hozzá: jöhetett itt a death metál hullám, gyilkolhatták egymást a norvég blackerek, törhetett ki magából a hardcore, a keménység mértékegysége a Slayer maradt.

Azért tudott az maradni, mert amit ők csinálnak, az a legősibb erő. Soha nem akartak túl nagy látványt vagy látványos háttérvetítést, a színpadképük egyik legfontosabb eleme pedig egy rakás egymásra pakolt kibelezett hangláda annak érdekében, hogy robosztusabban nézzen ki az egész.

Ha jól számolom, összesen nyolcadik alkalommal látom ezt a zenekart, és nagyon nyomaszt a tény, hogy a tíz nem lesz meg. Nem azért, mert bármi újat nyújtatnának élőben, hanem mert azt, amit csinálnak, nem lehet megunni. Abban a kalapban vannak, mint a Terminator 2, a Csupasz pisztoly-trilógia vagy a budapesti Gyöngy presszó: az ember képtelen rá még akkor is nemet mondani, amikor már minden egyes részletét kiismerte.

Elsőre érthetetlennek is tűnhet, de itt arról van szó, hogy a Slayer nem csak a saját univerzuma királya, hanem ha objektíven nézzük, akkor ők állnak messze a legközelebb a Tökéletes Metálprodukcióhoz.

A kedd esti Papp László Sportarénában tartott Slayer-koncert pedig ebből következően egy tökéletes metálkoncert volt. Néha fülbántóan hangos, döngött a basszus, miközben lehetett csodálni Tom Araya elejtett félmosolyait, Kerry King morcos sétálgatását, a 2013-ban elhunyt Jeff Hannemant pótló Gary Holt lendületét, és persze a zenekar két egymást váltó dobosa közül búcsúként most épp Paul Bostaph-et. 

Külön értékelendő, hogy magukhoz méltón kezelték a búcsút. Nem volt érzelgős múltba révedés, nem ölelte meg az első sorokban állókat egyik tag sem, egyszerűen még egyszer utoljára adtak Budapesten is egy nagyszerű koncertet, hogy aztán mindenki nyugodt lelkiismerettel mondhassa, hogy ő mindent megtett azért, hogy a lehető legtöbb Slayer-koncertet láthassa. Mint például én, aki a Magyaroszág-Wales meccset is kihagytam, amikor rájöttem, hogy még győztes magyar válogatottat is többször láthatok a hátralévő életemben, mint Slayert.

Egyetlen fontos különbség volt egy átlagos Slayer-koncerthez képest, az pedig a színpad. Nyilván mindenki elképzelte már, hogy mi lenne akkor, ha nem csak a zene lenne húsbamaróan bunkó, hanem ők is élnének a 21. század adta lehetőséggel, és nem csak Kerry King lenne a látványelem. Ennek a megválaszolása volt a Slayer búcsúajándéka. Tűzzel rajzoltak ki fordított keresztet, volt pentagram, égtek a Slayer-sasok, szóval ez most tényleg show volt. Különösen, amikor az örök zárásnak számító Raining Blood alatt már az egész színpad égett mögöttük. 

Aztán leállt a tűz, tettek pár tiszteletkört, megköszönték mindenkinek, és lesétáltak a színpadról azzal a tudattal, hogy talán ők a világ egyetlen zenekara eddig, akiknek sikerült 40 év után méltósággal visszavonulni.

Nem szeretem magamat idézni, mert ahhoz jól kéne írnom, de azért most megint vissza kell nyúlnom a 2013-as cikkem zárásához: 

Nos, igen, én már most könnyes szemmel emlékszem azokra az időkre, amikor még ebben a YouTube-celebek dalaival, emo rappel és hasonló tragédiákkal terhelt világban legalább egy biztos pont volt. Rég tudtam ennyire stabilan korszakokat határolni egymástól, de most teljesen biztos vagyok benne, hogy kedden még jobb világ volt, mint ezen a kilátástalanul forró szerdán.

FOTÓK: Slayer / Instagram