Ha a nácik nem vonulnak a cigánysorra, nem vonulnak a liberálisok sem

Az ellenzéknek – főleg a nemzeti összetartozás napja előtt – azzal kéne foglalkoznia, hogy a cigányság leszakadásának okát, az ország egzisztenciális és értékrendbeli töredezettségét és a fenntarthatatlan társadalmi, gazdasági szisztémákat tudatosítsa. Ehelyett a rasszista felvonulásokon pörögnek, amelyek azonban csak tünetei a problémáknak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

„Törökszentmiklós tanulságai” címmel jelent meg egy héttel ezelőtt a HVG online változatában Horváth Aladártól egy írás, amelyben többek között az új „öntudatos roma fiatalság” színre léptét, a „náci” provokátorokkal szembeni erőteljes erkölcsi kiállását üdvözölte a szerző. Az alábbiakban nem a Horváth Aladár megállapításaival való vita szándékával, de azokhoz kapcsolódva szeretnék röviden szót ejteni saját benyomásaimról és mindenekelőtt hiányérzetemről.

Ahogy a Fidesszel kapcsolatban jogosan szokták megfogalmazni azt a kritikát, hogy „helyesen érzékeli a határokon átívelő migráció jelentette problémát, de rossz megoldásokat kínál rá”, úgy általában a balliberális címkével ellátott ellenzékről is elmondható, hogy nem képes megfelelő válaszokkal szolgálni a hazai cigányságot sújtó kihívásokra. Rossz irányból közelít hozzájuk, ezért rosszul is ragadja meg azokat. Jól példázza ezt a Mi Hazánk törökszentmiklósi demonstrációjára adott reakciója.

Május 21-én a balliberális ellenzéknek a Sermer Ádámtól Kunhalmi Ágnesen, Korózs Lajoson át a Momentum vezérkaráig és az újabban szintén lilába öltözött Szél Bernadettig ívelő teljes spektruma megjelent Törökszentmiklóson, azért, hogy a főút túloldalán, a Kossuth téren gyülekező „Hazánk-fiai” és a közvélemény számára egyértelmű üzenetet küldjenek: a magyarországi romák nyomorúságának első számú okát a rendszerváltás óta ciklikusan erőre kapó, valóban tolerálhatatlan rasszista uszításokban, a kirekesztésükre, vagy éppen megsemmisítésükre irányuló nyílt törekvésekben látják.

Erre lehet legalábbis abból következtetni, hogy ugyanezen politikusok, a „demokratikus jogállam hívei” nem túl sűrűn szoktak felbukkanni (még kampányfinisben sem, nemhogy a dolgos hétköznapokon) mondjuk Tiszavasvári cigánytelepein, vagy Szabolcs, Borsod, Nógrád nagy számban romák lakta falvainak reményvesztett utcáin szélcsendes időkben: vagyis akkor, amikor a radikális szélsőjobb éppen nem akciózik ugyanezeken a helyeken.

És megszólalásaikban nem igazán szokták felidézni a hazai cigányság számottevő részének évszázados integrálatlanságát: azt, hogy a mindenkori magyar állam általában még kísérletet sem tett több százezer honfitársunknak a nemzet testébe való beillesztéséért, s amikor igen, akkor hatalmi szóval, egyoldalú, ezért óhatatlanul relatív eredményekre vezető módon került rá sor.

Hallgatnak arról, hogy a roma lakosság problémáit a rendszerváltást követően színre lépett politikai elit következetesen csak tologatta maga előtt, alibimegoldásokkal operált, egymásra mutogatott, lehetővé téve mindenkori radikálisaink számára, hogy ezeket a problémákat „cigánykérdés” fantázianév alatt tálalják fel fogyasztásra a társadalom számára – mint tudjuk, nem teljesen sikertelenül. Vagy arról, hogy a cigányok a mindenféle választások üveggyöngyökért megvehető „rejtett erőforrásaiként” szolgálják (ki) rendre a fejük fölött egyébként átnéző hatalom érdekeit.

S, bár a helyi roma közösség kétségtelenül nagyra értékelte az ellenzéki politikusok náluk tett látogatását, jómagam erősen földre szegezett tekintettel és kérdőjelek sokaságával hagytam el a várost aznap este.

A Fideszre való utalással kezdtem gondolatmenetemet, zárásképp is hozzá kanyarodom vissza. A kormánypárt nemzetpolitikai kommunikációjának meghatározó részét képezi az oszthatatlan magyar nemzetre való hivatkozás, a határokon átnyúló magyarság horizontális egyesítésére irányuló törekvés hangsúlyozása. Ezen a kommunikációs terepen a Fidesz akadálytalan pályán mozoghat, ellenzéki versenytársaktól nem zavartatva.

Eközben a (nevezzük így) vertikális, vagyis a határokon belüli, erősen szegmentált magyar társadalom valamennyi rétegét átfogó nemzetegyesítésre nem hogy semmilyen kísérletet nem tett eddig a kormánypárt, de újabb és újabb törésvonalakat generált a nemzettesten belül. A végzetesen leszakadt, árokpartra lökött (mert tudjuk, az út mellett nem hagynak senkit) milliós tömegnek pedig meghatározó részét képezi a cigányság. Az ország egzisztenciális, kulturális, értékrendbeli töredezettsége közös problémánkat jelenti, amely hamarosan mindannyiunk fejére fog rászakadni, ha nem leszünk képesek a megoldás irányába lépni.

Ehhez viszont az kell, hogy a közvélemény figyelmét a megfelelő irányba fókuszálja: az egyre kevésbé fenntarthatónak bizonyuló társadalmi-gazdasági szisztémára, nem pedig a rendszer válságának egyik tünetét jelentő rasszistákra. 

Június 4-re, a Nemzeti Összetartozás Napjára készülünk. Emlékeztessen ez a nap mindnyájunkat, hogy van feladata és felelőssége a „demokratikus jogállam híveinek”. Fel kell ismernünk, hogy a magyar nemzet nemcsak határokon, de társadalmi rétegeken átnyúlóan is egyesítésre vár, ha meg akarjuk nyerni a huszonegyedik századot az eltékozolt huszadik után.

Hogy ezt ne feledjük,

A szerző történész, az LMP nyíregyházi politikusa. Azért az Azonnali közli a választ, nem pedig a HVG, mert a szerző szerint ott nem reagáltak a válaszcikkére.

NYITÓKÉP: Farkas Eszter