+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szigel Gábor
2019. május 24. péntek, 11:21
Minél több döntés születik európai szinten, többségi rendszerben, annál kisebb lehetősége lesz a kisebb országoknak beleszólnia az európai ügyek alakulásába.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A hírek szerint a magyarok 51 százaléka támogatná az európai integráció szorosabbá tételét, Európai Egyesült Államokat pedig 40 százalékuk szeretne (mármint valójában abból a 43 százalékból, aki egyáltalán hallott az utóbbiról). Ez impresszívnek tűnik, de nem vagyok biztos benne, hogy akár ők, akár a szorosabb integrációt ellenzők pontosan tudják, valójában mit is akarnak és miért.

 

Azért gondolom ezt, mert a hazai közbeszédet az EU kapcsán az „Állítsuk meg Brüsszelt!” vs. „Európa! Európa!” szélsőséges dichotómiája uralja, az egyszeri újságolvasó nem fér hozzá cizelláltabb megközelítésekhez. Az alábbiakban szándékaim szerint egy ilyennel neveznék a vitába, a szorosabb integrációt ellenzők oldalán beszállva: amellett fogok érvelni, hogy

 

az integráció erőltetése, a föderalista, európai szuperállam irányába tett további lépések egyáltalán nem biztos, hogy sikerre viszik az európai projektet,

 

mert nem fogják a versenyt megszüntetni a tagállamok között, csupán áttolják azt egy központosított, bürokratizált szintre. Ráadásul ez az olyan kis országokat, mint Magyarország, alapvetően hátrányosan érinti. Az EU jövőjét nemzetállamok szövetségeként – vagyis tulajdonképpen a jelenlegi formában – elképzelő, ún. szuverenista álláspont mellett nem csak nacionalizmusból lehet – és szerintem nem is annak talajáról érdemes – érvelni.

 

A verseny mint Európa felemelkedésének kulcsa

 

Kicsit messzebbről indítanék. Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása című könyvének elején a szerző arra keresi a választ, hogy az 1500-as évek nagyjából azonos technológiai szinten levő civilizációi (Kína, a muszlim világ, Nyugat-Európa) közül miért épp Európa emelkedett fel és vált egy időre a világ urává, a technológiai fejlődés úttörőjévé. A másik kettőnek miért nem sikerült? Sokan sokféle választ adnak erre a kérdésre, mindenesetre

 

Kennedy szerint Európa sikerének egyik kulcsa a verseny volt.

 

Mivel a kontinenst – nagyon rövid időszakokat leszámítva – soha nem tudta egyetlen központi hatalom uralni, ezért az európai államok folyamatos vetélkedése a legjobb megközelítések kiszelektálásával hajtotta előre a tudományos és gazdasági fejlődést, vagyis a civilizációt. 

 

Emblematikus példája ennek a nagy felfedezések egy jellegzetes epizódja: Kolombusz Kristófot a portugál udvar nem támogatta abban, hogy nyugat felé keresse az utat Indiába, ezért a genovai hajós a spanyolokhoz fordult. Sokáig itt sem állt túl jól a szénája, ezért már épp készült továbbállni tervével Franciaországba, amikor Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella az utolsó pillanatban végül mégis adtak pénzt az expedíciójára.

 

Ez éles kontrasztban áll azzal, ahogyan Kína ugyanebben az időben lemaradt a Nagy Felfedezésekről. Nem a fejlettségükön múlt: a kínai hajózási tudomány már az 1400-as évek elején, vagyis az európaiakat megelőzve lehetővé tette hosszabb tengeri utak végrehajtását. Kínai hajósok ekkoriban már el is érték Kelet-Afrika partjait, a meginduló tengeri kereskedelem hasznából pedig a hajótulajdonos-kereskedő réteg egyre tehetősebbé vált.

 

Ám végül a kínai felfedezések elhaltak. Az államot irányító császári bürokrácia ugyanis nem nézte jó szemmel ennek a hajós vállalkozórétegnek a gyarapodását, ezért végül rávette a császárt, hogy rendeleti úton tiltsa be a tengerjáró hajók építését. Európában ilyesmi szóba se jöhetett:

 

az egész kontinensen soha senkinek nem volt elég hatalma huzamosabb ideig ahhoz, hogy bármit is betiltson. Demagógan mondhatnánk: mostanáig.

 

A jó verseny és a rossz verseny

 

A fenti történetet azért érdemes felidézni, mert két dolgot is tudatosít: egyrészt, hogy az európai országok egymáshoz való viszonyában mindig jelen volt a verseny és a különböző utak próbálgatása, másrészt, hogy ez a verseny nem csak rossz dolgokat hozott, hanem fejlődést, gyarapodást is. Az is igaz persze, hogy ugyanez a vetélkedés véres háborúkkal és rengeteg pusztítással is együtt járt. Ezzel kapcsolatban szokás is hivatkozni arra, hogy az európai béke kulcsa az európai integráció, ezért annak szorosabbá tételére is többek között a béke miatt lenne szükség.

 

Szerintem azonban a béke kérdésében eltúlozzák az integráció jelentőségét. Kétségtelen, hogy az 1945 óta eltelt időszakban nem volt háború (Nyugat-)Európában, de egyrészt ennek más intézményi garanciái is voltak (pl. a NATO létezése, a két nagy tömb szembenállása a hidegháború idején). Másrészt olyan strukturális változások történtek az európai országokban a második világháború után – pl. a mezőgazdasági technológiák fejlődése, ami Európa fő problémájává az élelmiszer-túltermelést, nem a hiányt tette; vagy a népességnövekedés megállása a 70-es évektől, ami a területszerző háborút feleslegessé, a társadalomban lévő erőszakpotenciált pedig a fiatalok kisebb aránya miatt alacsonyabbá tette – amik amúgy sem valószínűsítették volna háborúk kialakulását.

 

Ehhez jött még hozzá a posztmodern, individualista értékek térnyerése: nehéz elképzelni, hogy például az a Németország fenyegesse újra szomszédait, ahol a hadsereg képviselői a diákok tiltakozása miatt csak rendőri védelem mellett tudnak megtartani egy pályaorientációs/toborzó előadást egy iskolában…

 

Relatíve fejlett országok amúgy sem nagyon háborúztak egymással 1945 óta: nem rontott egymásra például Ausztrália és Új-Zéland sem, de még a dél-amerikai országok között sem volt háború. A világ szerencsésebbik felén harcok csak ott bontakoztak ki, ahol különböző népeket akaratuk ellenére tereltek egy politikai unióba (pl. Jugoszlávia). De még ha el is fogadjuk, hogy az 1945 utáni időszakban az Európai Gazdasági Közösség létezése jelentős mértékben járult hozzá az európai békéhez – az sem érv a mostaninál több integrációra.

 

A békéhez már az EGK is elég volt, nem kellett hozzá például az euró.

 

Az európai államok között mindig lesz verseny, de annak formája nem mindegy

 

Tehát úgy tűnik, az európai államok közötti verseny igazán pusztító kitöréseitől a mélyebb integráció nélkül sem kell többé (egyelőre?) tartanunk. Ettől azonban a tagállamok közötti vetélkedés az Unión belül továbbra is jelen van, méghozzá legalább az alábbi három fő dimenzióban:

 

+ a különböző tagállamokban székhellyel / központtal rendelkező vállalatok közötti verseny a megrendelésekért;

 

+ a tagországok és vállalataik közötti verseny a jól képzett munkaerő megszerzéséért / megtartásáért;

 

+ a tagországok és városaik közötti verseny a cégek telephelyeiért, az általuk teremtett munkahelyekért.

 

Ennek a versenynek a tétje végső soron az, hol termelődik több jövedelem és abból levonható adóbevétel, amit a nagy szociális ellátórendszereken (nyugdíj, egészségügy, oktatás, közszolgáltatások) és az infrastruktúra-beruházásokon (utak, csatornák, stb.) keresztül újra lehet osztani. Ezen újraosztott jövedelmek felett (átlagban az uniós GDP több, mint 45 százaléka) nagyrészt még mindig a tagállamok kormányai rendelkeznek, az Unió által a tagállamok közötti – a kohéziós és agrártámogatásokon keresztüli – újraelosztás meglehetősen alacsony (az uniós GDP alig 1 százaléka).

 

Így például egy francia elnöknek – és a mögötte álló helyi gazdasági és politikai elitnek – az egyik legfontosabb célja mindig is a hazai jövedelmek és adóbevételek maximalizálása lesz, ha kell, mások rovására is,

 

és az Unió nagy projektjeiben is ezt fogja szem előtt tartani. És nem azért, mert grandőr nacionalista, hanem mert ez így racionális, végeredményben ezt várják tőle a választói is. A mindenkori magyar kormányzatnak és a hazai politikai elitnek is ugyanez lenne a feladata, noha ez a dimenzió az EU körüli magyarországi vitákban szinte egyáltalán nem jelenik meg, legalább is az ellenzéki oldalon.

 

Itt azt is fontos hangsúlyozni, hogy a nagy elosztási rendszerek a nemzetállamoknak olyan kereteit adják, amit nem lehet olyan könnyen meghaladni, mint a zászlólobogtatást vagy a nemzeti büszkeséget. De ennek a megközelítésnek éppen ez az előnye is: mivel az adott ország elosztási rendszereinek működtetésében származástól függetlenül mindenki érdekelt, aki elkötelezett az adott területen élni hosszú távon, ezért ez egy befogadó és nyitott felfogása a nemzetállamnak és a nemzeti érdeknek.

 

Illuziónak látszik, hogy a nagy szociális ellátórendszerekben valaha megvalósul az Európai Egyesült Államok

 

Persze abban az esetben, ha a nagy szociális ellátórendszereket európai szintre emelnénk, a tagállamok kormányainak és elitjeinek a jelentősége, és így a közöttük való verseny is jelentősen csökkenne. Ez viszont a tagországok közötti fejlettségbeli különbségek miatt nem igazán tűnik valaha is reálisnak: jelenleg több, mint kétszeres különbségek is vannak a tagállamok között az egy főre jutó állami kiadásokban. Egyetlen európai kalapból finanszírozni ezeket a közszolgáltatásokat csak úgy lehetne, ha

 

+ kiegyenlítenék az egy főre jutó állami kiadásokat (pl. a francia és a magyar munkanélküli ugyanannyi segélyt kapna), ami brutális mértékű újraelosztással járna a tagországok között, és rengeteg vesztese lenne (a példában a francia munkanélküli);

 

+ a különböző régiókban élők a közös kalapból is a befizetéseik és a náluk jellemző árszínvonal arányában más-más ellátási szintet kapnának (pl. a magyar munkanélküli felannyit kapna, mint a francia), vagyis lennének első- másod- és sokadrangú európai polgárok;

 

+ az állami szolgáltatásokat radikálisan visszavágnák egységesen mindenhol a mostani szintek töredékére (pl. nem lenne munkanélküli segély egyáltalán), az ehhez szükséges transzeurópai újraelosztás így már nem lenne kirívó (ez nagyjából az USA modellje, de ennek átültetése Európában megint csak nagyon sok vesztessel járna).

 

A fenti opciók egy 500 milliós, etnikailag-kulturálisan diverz szuperállamon belül annyi feszültséget és a status quohoz képesti olyan sok vesztest generálnának, hogy egyszerűen megvalósíthatatlanok.

 

Persze lehet mondani, hogy ha az EU országainak gazdasága konvergál majd egymáshoz, akkor az a nagy elosztórendszerek páneurópai szintre emelését is lehetővé teszi. Tegyük fel, hogy ez igaz (nem feltétlenül az), de még akkor is: ez a konvergencia egyáltalán nem biztos, hogy valaha meg fog történni, és főleg nem biztos, hogy stabil marad. Az egyes régiók egymáshoz viszonyított helyzete még országokon belül is folyamatosan változik: attól mert valaki egyszer felzárkózott vagy elöl volt, még bármikor visszacsúszhat – elég az olyan látványos összeomlásokra gondolni, mint a büszke iparközpontokból pár évtized alatt problémagóccá lecsúszó Detroit, vagy mondjuk a 2004-ben csatlakozott új tagországok mögé pár év alatt becsúszó Görögország.

 

Ha pedig a nagy elosztási rendszereket sem megszüntetni, sem európai szintre emelni nem lehet, akkor marad továbbra is ezeknek a nemzetállami alapon való szervezése, és ezzel az európai országok és elitjeik közötti verseny.

 

Ez a verseny pedig azzal sem szűnik meg, ha még több döntés születik meg európai szinten, csupán átalakul: ekkor a verseny célja a brüsszeli adminisztráció által előkészített, európai fórumokon hozott döntéseknek a befolyásolása lesz.

 

Annyi történik csak, hogy a verseny bürokratikus-adminisztratív szintre kerül.

 

A kamionos példa

 

Hogy ez mit is jelent a gyakorlatban, azt illusztrálja egy kézzelfogható példaként az árufuvarozók közelmúltbeli ügye. Itt a lényeg leegyeszerűsítve a következő volt: az európai piacon versenyző árufuvarozó cégek közül a kelet-európaiak versenyelőnyben vannak, mivel a kamionsofőrök bérköltsége kisebb az alacsonyabb költségszínvonalú volt szocialista országokban, és ebben az iparágban (kivételesen és egyelőre) a nyugati cégek nem tudtak tőkeintenzív technológiai megoldásokkal ráverni az olcsó keleti konkurenciára. Így a keleti cégek tudnak nyugaton is piacot, megrendeléseket szerezni.

 

Az Európai Parlament azonban nemrég olyan szabályokat fogadott el, amelynek értelmében megdrágítanák a keleti sofőrök bérét arra az időszakra, amikor kamionjaikkal éppen nyugati országban fuvaroznak, illetve más egyéb módon (pl. minősített szálláshely kifizetése kamionban alvás helyett, stb.) tennék költségesebbé számukra a magasabb árszínvonalú országban való tartózkodást. Bár ez az intézkedés munkavédelmi célúnak is tűnhet, a következménye jó eséllyel nem az lesz, hogy a keleti kamionosok az így kikényszerített nyugati szintű béreket költik majd a relatíve olcsó árszintű származási országukban, hanem az, hogy az adott fuvart már nem lesz olcsóbb a keleti fuvarozó céggel megcsináltatni. Így a keleti kamionos elveszítheti a munkáját, esetleg átköltözhet nyugatra az ottani fuvarozó cégnek dolgozni, a keleti fuvarozó cég árbevétele csökken.

 

A fenti példában tehát a különböző országok fuvarozói közötti versenyt végső soron nem az látszik eldönteni, hogy kik voltak szorgalmasabbak, innovatívabbak, ügyesebbek, stb. Hanem az, hogy kinek sikerült a megfelelő döntést kilobbizni Brüsszelben.

 

Szerintem ezt jelenti a verseny adminisztratív-bürokratikus szintre emelése. Persze erre sokan mondhatják, hogy miért érdekelje őket, ha egy magyar árufuvarozó vállalkozásnak csökken az árbevétele. Csakhogy ők ebből fizetik az alkalmazottak béreit, azok adóját, és innentől ez a dolog igenis nemzeti érdek is.

 

A fenti ügyben egyébként a magyar kormánypárti és ellenzéki képviselők egységesen is léptek fel az Európai Parlamentben, és egybehangzóan állítják, hogy itt a francia és német fuvarozók verték keresztül végül a saját érdekeiket. Kár, hogy ez a fajta egység nem látható gyakrabban, mert a valóságban nagyon sok ilyen ügy van (még egy, sokkal nagyobb hatású potenciális példa), ahol technikainak tűnő, laikusok számára gyakran érthetetlen EU-s szabályozásokban megjelennek egyes tagállamok és azok vállalkozásainak érdekei. Miközben maga az összeurópai érdek az adott döntésben egyáltalán nem látszik.

 

A kisebb országok nehezen tudnak nyerni a brüsszeli kavarásokban

 

Persze a fentiekre még mindig lehetne mondani, hogy akkor a közös európai (többségi) döntéshozatal befolyásolásában kell ügyesebbnek lennünk, itt kell nyerni a versenyben. Egy korábbi, az Azonnalira írt cikkemben azonban bemutattam, hogy elég kicsi a valószínűsége annak, hogy éppen Magyarország szavazatain múljon egy többségi döntés akár az Európai Unió Tanácsában, akár az Európai Parlamentben.

 

Sőt, egy többségi döntést még az egész kelet-európai régió együtt szavazva sem tud megakadályozni.

 

Nem is az a baj önmagában, hogy nekünk kevés szavazatunk van, hanem az, hogy nem csak hozzánk hasonló méretű országok alkotják az Uniót, hanem néhány kifejezetten nagy is. Franciaországnak és Németországnak együtt jelentős szavazati súlya van az Európai Unió Tanácsában (és a brexit után még nagyobb lesz), képviselőik adják most Európai Parlament közel negyedét, egy-két ország maguk mellé állításával tudják blokkolni a minősített többséget igénylő döntéshozatalt, ami igen erős alkupozíciót ad nekik.

 

Összehasonlításul: az Egyesült Államok két legnagyobb tagállama, Kalifornia és Texas 20 százaléknyi szavazattal rendelkezik a Kongresszusban, és csak 4 százaléknyival a Szenátusban. Nem is véletlen, hogy amíg az EU-ról mindenki úgy beszél, mint a közösség, amit a francia-német tengely működtet, addig az USA esetében senki nem gondolja, hogy azt Texas és Kalifornia vezetné.

 

Azt, hogy Német- és Franciaország egyenlőbbek a többieknél, és az ő érdekeik sokkal többet számítanak, mint más tagországoké, amúgy is példák sorával lehet igazolni („because it’s France”).

 

Minél több döntés születik európai szinten, többségi rendszerben, az annál több lehetőséget ad a két vezető országnak a saját érdekeik érvényesítésére.

 

A kisebb országoknak, így Magyarországnak pedig a meglévő – ne legyenek illúzióink: amúgy sem túl nagy – mozgásteréből annál kevesebb marad a saját preferenciáik érvényesítésére.

 

Az európai megoldás hiányára való hivatkozás mint kifogás

 

Persze ha a szorosabb integrációval elérhető lenne valami nagyobb cél, amiből az egész közösség annyit profitál, hogy az kompenzálna mindenkit a saját érdekérvényesítésről való lemondásért – nos, akkor tényleg beáldozhatóak lennének a nemzeti érdekek. Nyilvánvaló, hogy a tagországoknak valójában éppen ezen szempont alapján kell kiválasztani azokat a területeket, ahol a továbbiakban tényleg érdemes még szorosabban együttműködniük.

 

Csakhogy a valóságban ez gyakran válik csúszós lejtővé: amikor a nagy közös európai megoldás, illetve az annak hiányára való hivatkozás inkább csak a tanácstalanság vagy az épkézláb alternatívák hiányának elfedésére szolgál.

 

Itt van például a közös európai haderő kérdése. Szinte mindenki egyetért abban, hogy erre szükség van ahhoz, hogy az EU aktívabb szerepet játszon legalább a saját környékének biztonságpolitikájában. De vajon a közelmúltbeli, az Unió határán kialakult válságokba tényleg azért nem avatkozott be aktívan Európa, mert nem volt közös hadserege? Vajon Franciaország, Németország, Nagy-Britannia önmagában tényleg nem lettek volna képesek katonákat küldeni a szíriai konfliktusba, ha van egy épkézláb cél (pl. kinek az oldalán?) és a közvéleményük hajlandó elviselni nullánál lényegesen több katonai és civil áldozatot egy ilyen beavatkozás folyományaként?

 

A helyzet értelmezhető úgy is, hogy a közös európai hadsereg hiányára való hivatkozás inkább csak az európaiak egymást kizáró preferenciáinak elfedésére szolgál: egyszerre akarunk stabilitást a válságrégiókban, de az ezzel járó költségek felvállalása nélkül.

 

Ugyanez a helyzet a migránsválsággal. A fő probléma szerintem itt sem a „közös európai megoldás” hiánya, hanem az a feloldhatatlan alapkonfliktus, hogy az európai országok nem tudnak annyi embert integrálni, mint ahányan képesek eljönni a határainkig és jogosultak oltalomra a nyugati országok magas szintű menekültügyi standardjai szerint. Az európai vezetők pedig ahelyett, hogy ezzel a feloldhatatlan ellentmondással, az egymást kizáró preferenciákkal szembesítenék a közvéleményüket, a „közös európai megoldást” – amit rendesen, a problémahalmaz minden elemére kiterjedő módon soha nem definiált még senki – állítják be messiásnak. (És közben csendben fizetik a védelmi pénzt Törökországnak, a líbiai haduraknak és hasonló kétes figuráknak a migránsok visszatartására, csak hogy közvéleményüknek ne kelljen szembesülni a kényelmetlen dilemmákkal).

 

Nem vitatható, hogy vannak olyan területek, ahol a tagállamoknak a jövőben szorosabban kell együttműködniük. De az is biztosnak tűnik, hogy ilyen kényszer jóval kevesebb esetben van, mint ahányszor hivatkoznak rá.

 

Félreértettük a brexitet: épp az volt az üzenet, hogy nem kell feleslegesen erőltetni az integrációt

 

A szorosabb integráció és az Európai Egyesült Államok mellett az az érv is gyakran előkerül, hogy ha az EU nem forr úgy össze, hogy ne lehessen többé szétválasztani, akkor egyszerűen szét fog esni, nincsen középút, tovább mélyülő integráció lesz vagy káosz, hiszen ezt mutatta meg a brexit is. A britek kilépésének ez a fajta értelmezése vélhetően arra az elég széles körben elterjedt narratívára vezethető vissza, miszerint a brexitet alapvetően a túl sok bevándorló és a populisták által felkorbácsolt nacionalizmus és idegenellenesség („a vidéki, képzetlen, öreg, rasszista szavazók”) okozták.

 

Bár kétségtelen, hogy a bevándorlási folyamatok feletti kontroll visszaszerzésének illúziója fontos motivációja volt sok kilépéspárti szavazó számára, a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy legalább ilyen, ha nem fontosabb ok volt, hogy sok brit úgy érezte, túl sok döntési hatáskört von el Brüsszel Londontól. Egyes kutatások egyenesen ezt hozzák ki vezető oknak, mások szerint ez csak a második legfontosabb ok volt. A sorrend igazándiból mindegy is, mert figyelembe véve a brexitreferendum szoros eredményét,

 

a kilépéspártiak nem tudtak volna győzni, ha nem érzi a szavazók jelentős része úgy, hogy az integráció túl szorossá vált, és túl sok döntést erőszakol rá a tagállamokra (jelen esetben Nagy-Britanniára).

 

Miért ne az EU védjen meg minket Orbántól?

 

Végül ejtsünk még szót röviden egy sajátos, a témával kapcsolatban valószínűleg csak Magyarországon előforduló érvrendszerről, amit az „integráltabb EU majd jobban megvéd Orbántól” szlogennel jellemezhetnénk (vagy másik változatban: „azért vezessük be az eurót, hogy ne Matolcsynak kelljen megvédeni a forintot”).

 

Nagyon rövidlátónak és provinciálisnak tűnik ilyen személyekre kihegyezett konfliktusok alapján állást foglalni olyan kérdésekben, amik sok évtizedre, akár még hosszabb időre előre is meghatározzák a mindenkori magyar kormányzatok mozgásterét.

 

Ráadásul ez az érvelés más okokból is rövidlátó. Mi lesz, ha majd egyszer Brüsszelben sem a „jó(nak gondolt)” politikai erők kerülnek túlsúlyba, hanem éppen a „rosszak”? Mi lesz, ha azokat az eszközöket, amikkel a renitensnek tartott kormányokat megfegyelmezik, majd legitim nemzeti érdekek érvényesítésének a megakadályozására is felhasználják?

 

Valójában a tagállamok közötti versenynek éppen elegendőnek kellene lennie, hogy hosszabb távon kiszelektálja azokat a kormányzati és hatalomgyakorlási modelleket, amelyek hosszabb távon az ott élők érdekeit szolgálják. Vagyis az ilyen problémákra is éppen a verseny a megoldás, nem pedig az erősebb központi kontroll.

 

A játék nem nulla összegű, de attól még lehet benne veszíteni

 

Végezetül egy rövid disclaimert is tennék: bár ez a cikk a hangsúlyt a tagországok Unión belüli versengésére helyezte, azért a ló túloldalára sem kell átesni. Egyrészt kétségtelen, hogy az európai országok között nem csak verseny van, hanem együttműködés is. Másrészt, a verseny által generált innovációnak és specializációnak köszönhetően hosszabb távon az elosztható torta is növekszik – ebben a tekintetben ez a dolog hasonlatos a nemzetközi kereskedelemhez és a globalizációhoz is (hiszen azoknak is az alapja a verseny).

 

Ezért az aktuális elméletek – amelyek szerint a globalizáció nem csak többletjövedelmeket generál, hanem brutális újraelosztást is, aminek sok vesztese van – az európai integrációra is alkalmazhatók.

 

Vagyis az unión belüli verseny nem egy nulla összegű játék, nem kizárólag egymás rovására lehet nyerni, sőt vannak olyan játszmák is benne, amikkel mindenki nyer. De ez nem jelenti azt, hogy a játszmák egy részében ne lehetne veszíteni is.

 

Azt is le kell szögezni, hogy az Európa talán legnyitottabb gazdaságával rendelkező Magyarország még egy számára a legrosszabb feltételekkel működő EU-tagsággal is jobban jár, mint az EU-n kívül. Az EU és az EU-tagságunk létjogosultsága tehát vitán felül áll. De azon igenis kell vitatkozni, hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet.

 

Olvasnál még Szigel Gábortól? Itt megteheted! Válaszolnál neki? Ide kell kattintani!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Most, hogy a Kvartal 95 alapítója maga lett Ukrajna elnöke, a stúdiónak találnia kell valakit, aki parodizálja majd. Ki tudja, akár még te is lehetsz az!

Tovább növelte előnyét a brit Konzervatívok vezetéséért vívott harcban a londoni expolgármester, a vitába új színt vivő Rory Stewart kiesett.

A bécsi szocdemek így tanítanák meg a kutyatartás alapjait. Szerinted kéne hasonló intézkedés itthonra is? Szavazz!

Bár már régóta ígérgetik ennek a három országnak, hogy beléphetnek a schengeni zónába, az Európai Bizottság illetékes biztosa most azt mondta: tényleg hamarosan Schengen-tagok lehetnek.

A Mészáros Lőrinc tulajdonában lévő mátrai szénerőművet azért záratná be a szervezet, hogy a lehető leggyorsabban a lehető legtöbb széndioxid-kibocsátást lehessen megspórolni.

A hét kérdése

Kálmán Olga? Karácsony Gergely? Kerpel-Fronius Gábor? Ez a hét kérdése, szavazz!

Azért ide elnéznénk

Buda mellett, és még mindig van rá jegy! Június 19-22.

A borzalmas név ellenére is érdemes újragondolni mindazt, amit erről az unalmasnak tűnő fajtáról tudni vélünk. Június 22.

A Piacok Napján az Erzsébet tér egy hatalmas közösségi piaccá változik, idén már 6. alkalommal, június 23-án.

JazzTM, július 5-7. között Európa 2021-es kulturális fővárosában. Elég erős lineuppal, a közelben!

Tanúság? Cinkosság? Kortárs művészek fejtik meg a pannonhalmi főapátság galériájában. Egész nyáron!

Ezt is szerettétek

Hogy történt a rendszerváltás? Mit kell tudni a prágai gólemről? Milyen bosszúra készül az Álmok Fejedelme? Könyves Kálmán!

Valerij Pekar szerint az egész nyelvtörvényügy csak egy háborús ország átmeneti problémája. Interjú.

Amikor mi olyan speciálisnak érezzük magunkat, nem árt elmenni egy magát ugyanúgy meg- és feltalálni igyekvő másik volt szocialista fővárosba.

Ellenőriztük, mennyire vannak képben az emberek azzal, hogy kikre is lehet szavazni. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás