Az a legijesztőbb a Csernobilról készült sorozatban, hogy mennyire aktuális

Szerző: Fekő Ádám
2019.05.19. 07:53

Katasztrófafilmnek és történelmi filmnek is tökéletes a Csernobil. Az HBO minisorozatának még azt is sikerül elérnie, hogy hétköznapi tárgyakat találjunk félelmetesnek, és úgy gyűlöljük a szovjet rendszert, mintha benne éltünk volna.

Az a legijesztőbb a Csernobilról készült sorozatban, hogy mennyire aktuális

Ahogy úgy általában az egykori szovjet dolgokon, úgy a csernobili atomkatasztrófán is általában inkább viccelődni szokás, mint elszörnyedni rajta. Aki 1986-os születésű, az jó eséllyel megkapta már, hogy „na hát, látszik is”, még a budapesti boltokban is simán lehet kapni valami Csernobilon viccelődő vicces pólókat, szóval tényleg van itt muníció.

Ez azért érdekes történelemfeldolgozás, mert minden poén ellenére itt egy százezreket megölő tragédiáról van szó, tehát ennyi erővel viccelhetnénk a srebrenicai népirtáson vagy a holokauszton is.

Szerintem speciel a világon mindennel szabad viccelni, de Csernobil esetében mintha nem élne a komoly oldal, és mintha még 33 év elteltével sem lenne egyértelmű a világ nagyrésze számára, hogy itt nem csak vicces piás komcsik bénázásáról van szó, hanem az emberiség történetének egyik legsúlyosabb ballövéséről. Személy szerint nekem is csak akkor esett le Csernobil mélysége, amikor személyesen is elmehettem a már lebetonozott reaktorhoz, illetve bejárhattam Pripjaty azóta már növényekkel benőtt szellemvárosát.

Azért fontos ez, mert az HBO saját gyártású ötrészes minisorozata végre igazságot szolgáltat ebben: a második résznél járó Csernobil bármiféle részrehajlás nélkül mutatja be a szétrobbant atommagból eredő tragédiákat. Craig Mazin és Johan Renck sorozata iszonyatosan nagyot vállalt azzal, hogy megpróbálták könnyen nézhető sorozatban bemutatni, kik a felelősök, miközben azért odafigyelnek arra is, hogy a néző saját magát is bele tudja képzelni a történetbe.

Nyomasztó nézni

Magáról az atomkatasztrófáról elég részletesen el lehet olvasni minden fontosabbat magyarul is akár, úgyhogy azzal nem vesződnék, ugyanis a megvalósításról is legalább annyit érdemes beszélni, mint a feldolgozott történetről. A Csernobilt egyszerűen nyomasztó nézni, és minden egyes perce fullasztja a nézőt: a képekkel sikerült elérni valami olyan klausztrofób hangulatot, aminek köszönhetően a nézőben a düh és együttérzés uralkodik nagyjából az első perctől kezdve.

KÉPKOCKA A SOROZATBÓL.

A düh azért, mert fájóan részletesen mutatja be a sorozat, hogy a robbanást okozó figyelmetlenségnél mennyivel nagyobb károkat okozott az azt elfedni hivatott emberi butaság és gyávaság, az együttérzés pedig abból fakad, hogy

beleképzeljük magunkat annak a 50 ezres város lakóinak a helyzetébe, akiket a Szovjetunió vezetése elfelejtett róla tájékoztatni, hogy nem csak életveszélyben vannak, de jó eséllyel hamarosan meg is halnak.

A Csernobil nem csak azért bravúros, mert sikerült vegyíteni az emberi oldalt a történelmi hűséggel, hanem azért is, mert nem ijedt meg a ténytől, hogy azért a sugárfertőzés nem olyan baromi látványos dolog, amit csak úgy filmre lehet vinni. Egy égő atomreaktor persze jól néz ki (igen, bármi lehet szép!), de a radioaktív por és egyéb sugárzó tárgyak elsőre megfilmesíthetetlenek tűnnek. Aztán persze kiderül, hogy mégsem: az a tény, hogy egy teljesen hétköznapi tárgy érintése, vagy a levegő beszívása biztos halált okozhat, annyira félelmetes, hogy egy idő után már egy csupasz fal is kiborító tud lenni.

Ezért (is) rossz diktatúrában élni

Ha nem történt volna meg tényleg, akkor is kiváló katasztrófafilm lehetne.

A konkrét tragédia mellett sikerült pontos rajzot adni arról is, miért a világ legnyomorultabb államformája egy diktatúra: Csernobilban ugyanis legalább akkora pusztítást végzett a hatalomtól való félelem és a hatalmon lévők arroganciája, mint a baleset. 1986-ban már bőven szétesőben volt a Szovjetunió, és főleg azért, mert addigra a lojalitás minden tekintetben felülírta a tehetséget. 

Ezeket olyan apró részletekkel sugallják, mint az atomtudóst gőgösen leosztó komplexusos pártfunkcionárius előkerülése, aki pár éve még egy cipőgyárban dolgozott. Ezek a szereptévesztések nem csak a konkrét esetet nézve rettentő frusztrálók a nézőnek, hanem a diktatúra működését is dühítő pontossággal írják le,

hiszen egy idő után ezekben mindig a náluk okosabbakon bosszút álló seggnyalók kerülnek döntési pozícióba az önálló gondolkodásra képes réteg helyett.

A mai Ukrajna területén történt katasztrófa történetét nézve épp ezért nem is csak az a dühítő, hogy 1986-ban azért halt vagy betegedett meg rengeteg ember, mert a saját pozíciójukat védő tahók véleménye írta felül a hozzáértő tudósokét. Ebben ugyanis legalább utólag igazságot szolgáltatott valamennyire az élet.

A legrosszabb része az, hogy mintha semmit nem tanultunk volna Csernobilból: amikor az amerikai külügyminiszter szuper üzleti lehetősget lát a sarkköri jégtakaró megolvadásában, amikor Kövér László szerint csak agymosás eredménye problémázni a klímaváltozáson, akkor pontosan az történik, mint amikor cipőgyári munkások hülyéznek le atomtudósokat. Vagy akár gázszerelők. 

A Csernobil ezek miatt nem csak az év valószínűleg legjobb sorozata, de a legmélyebb emberi hülyeségnek is emléket állít. Kár, hogy egyelőre nem úgy tűnik, mintha tanultunk volna belőle, de majd biztos készül a 2020-as évek katasztrófáinak igazságot szolgáltató sorozat is.

Ha valakit érdekel, hogy kezelt a Szovjetunió egy, a csernobilinál is nagyobb atomkatasztrófát, az ide kattintva olvashat Majakról is.

FOTÓK: HBO

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek