Mi vagyunk azok, akik kezdünk rájönni, hogy minket kurvára átbasztak

Szerző: Balázs Borbála
2019.05.13. 18:31

Mi vagyunk, akiket citromhabbal, Donald-rágóval, gumi-cumival, traubiszódával tömtek. Mi vagyunk, akik lecsúsztunk a rendszerváltásról, és akiket kifelejtettek belőle. De hol vagyunk most mi, a Ratkó- unokák, és mikor kezdünk el végre csinálni valamit?

Mi vagyunk azok, akik kezdünk rájönni, hogy minket kurvára átbasztak

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Hanyas vagy? Hetvenhatos.

Minden osztály, amibe jártam, 30-35 fős volt. Mi vagyunk az 1976-77-es babyboom. De mégis az az érzésem, mintha nem is léteznénk. Hol vagyunk?

Mi vagyunk a szocialista nevelés gyümölcsei és a fogyasztói társadalom gyermekei.

Mi vagyunk, akik szépen ültünk hátratett kézzel az iskolában, fehér blúzban/ingben, fekete szoknyában/nadrágban, énekeltük a Himnuszt, Internacionálét, szovjet himnuszt, Szózatot.

Mi vagyunk, akiket citromhabbal, Donald-rágóval, gumicumival, traubiszódával tömtek.

Mi vagyunk, akik lecsúsztunk a rendszerváltásról, és akiket kifelejtettek belőle

– mintha nem is léteznénk. Meg a jövőnk sem.

Mi vagyunk a menthetetlenül és önhibánkon kívüli lúzerek.

Mi vagyunk, akik olcsó buszjárattal elutaztak családostul Amszerdamba, Velencébe, ide-oda. Vagy nem.

Mi vagyunk, akik olcsó repülővel beutaztuk Európát. Kit érdekelt akkor még a légszennyezés. Nem is gondoltuk végig. Gumicumi, csám-csám, nyám-nyám.

Mi vagyunk az elsők, akik külföldön tanultunk. Vagy nem.

Mi vagyunk, akik visszajöttünk. Aztán megint elmentünk. Aztán hazajöttünk. Vagy ott maradtunk. Vagy megint elmentünk. Végleg.

Mi vagyunk, akik nem akartunk gyereket. Még.

Mi vagyunk, akik dolgoztunk, pörögtünk, hitelt vettünk fel, buliztunk, párkerestünk.

Mi vagyunk, akik aztán gyereket akartunk. Miután megtaláltuk a hasonlóan lúzergenerációs párunkat.

Mi vagyunk, akik harminc felett szültünk. Vagy nem jött össze a gyerek, az is mi vagyunk. Aztán mégis, csak macerásan, elment vele egy csomó idő. Meg pénz. És sajnáltuk magunkat nagyon.

Mi vagyunk, akik agyból oldjuk meg a gyereknevelést is. Kiszámoljuk, megtervezzük.

Mi vagyunk az agresszívak, a nyomulósok.

Mi vagyunk, akik újra elkezdtek szoptatni. De nem azért, mert az egészséges, jó, természetes, hanem mert azt mondták, hogy az egészséges, jó és természetes. Mi vagyunk a robotok.

Mi vagyunk, akiknek fontosabb a saját jólléte. Mi vagyunk, akik nem tudjuk feláldozni magunkat senkiért és semmiért. Mi vagyunk az önzők. A hallgatók. Az érdektelenek. A cinikusak.

Mi vagyunk azok is, akik túlzásokba esünk. Mi vagyunk a teljesítménykényszeresek. A pánikbetegek. A depressziósok. A szociális szorongók. Dühösek is tudunk lenni nagyon. Gyűlölködni nem tudunk.

Mi vagyunk a nagymagyarok is. Meg az ősmagyarok is. Meg a legszuperebb fogyasztók.

Mi vagyunk, akik a homeopátiára esküszünk.

Mi vagyunk, akik a gyógyszerekre esküszünk.

Mi vagyunk, akik természetgyógyászhoz járunk.

Mi vagyunk, akik minden hülyeséggel orvoshoz citáljuk a gyereket és minden létező oltást beadatunk nekik.

De az oltásellenesek is mi vagyunk. 

Mi vagyunk a jógázók és a spinningezők. (Nem cross-fit, az már nem mi vagyunk...)

Mi vagyunk a rettegők és az összeesküvéselmélet-hívők. Meg a racionálisak, ésszerűek és a logikusak is mi vagyunk.

Mi vagyunk a kontroll-freakek.

Mi vagyunk, akik soha nem lázadtunk senki és semmi ellen.

Mi vagyunk a belesimulók. Csak éljük túl valahogy.

Mi vagyunk az önsanyargatók.

Mi vagyunk, akiket nem érdekelt a nagyszüleink története. Csak mikor már késő volt.

Mi vagyunk, akiknek a szülei sorra halnak meg rákban. Mi vagyunk, akik sorra halunk meg rákban. Vagy belerokkanunk valamibe.

Mi vagyunk a képmutatók. Meg a prűdek is mi vagyunk.

Mi vagyunk a be nem vallott alkoholisták. Meg a be nem vallott cukorfüggők. És a diétamániások meg szénhidrátgyűlölők is mi vagyunk.

És mi vagyunk, akik kezdünk rájönni, hogy minket kurvára átbasztak. Mindenki, mindenhol, mindenkor, mindennel. De legfőképpen: mi magunkat.

Itt az ideje, hogy legalább a saját magunk által okozott károkat enyhítsük. És hogy megmutassuk, létezünk, és képesek vagyunk nem legyinteni: „Majd a gyerekeink megoldják!” Ránk is ezt mondták.

Ne hagyjuk a megoldást az idősebbekre sem, mert az nagyon nem fog nekünk tetszeni. Oldjuk meg mi. Álljunk ki végre magunkért és a gyerekeinkért. De vigyázat, nehezített pálya (mondjuk azt szeretjük): annak tudatában cselekedjünk, hogy már így is késő.

Olvasnál még Balázs Borbálától? Ide kell kattintani!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek