Mi kéne ahhoz, hogy idegen nyelveken beszéljen a magyar?

Se az iskolai nyelvtan, se a nyelvoktatás nem segíti elő, hogy megtanuljuk más népek nyelveit. De akkor mi segítene? Hát mondjuk az, ha az osztrák határ menti falvak inkább a szomszéd falu kórusát hívnák meg falunapokon, nem a távoli erdélyi kórust.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

De mielőtt folytatnánk, tisztázzunk valamit: az emberi nyelv olyan élő organizmus, mint aki beszéli. A nyelv és a beszéd bonyolult agyi folyamatok eredménye. Fantasztikus és csodálatos. De valóban kifejezni vele gondolatokat és érzelmeket csak írók és költők képesek. Ezért a hétköznapi nyelvhasználat sokszor általánosító és korlátolt, legyen a beszélő/író bármilyen felvilágosult, laza és humanisztikus.

Így egyrészt marad az általánosítás, amibe a kevesebb fantáziával megáldottak vagy valamilyen érdekből élők bele tudnak kötni. Másrészt magunk hozzuk létre az általánosításokat saját magunkról is – hát viseljük annak következményeit, ha az önmagunkról alkotott pozitív sztereotípia egyszer csak negatív színben kezd el játszani.

Hogyan működik a beszéd tanulása?

A kisbaba életének első fél évében tanulja a későbbi anyanyelve(i) hangjait, de kimondani még nem tudja. Két éves koráig általában hallgat, majd elkezdi a szülei által legtöbbet használt szavak szótagjait, hangsorait vagy azokra hasonlító szavait mondogatni. Ebben az időszakban is van egyfajta kreativitás a gyerekekben, ami őrülten vicces és fantáziadús szavakat eredményez, teljesen egyéni alkotásokat. Ezek véletlenül sikerednek úgy, ahogy.

A következő lépés az, amikor mondatokat is elkezd alkotni – ez a nyelvtanítás egyik problémája, hogy

De nem megy neki, mert nem tart ott. Ez aztán elképzelhetetlen feszültséget okoz a nyelvtanulóban. A gyerek ugyanis nem alkot mondatokat, hanem megtanulja a szülei legtöbbet hallott mondatait, kifejezéseit, majd megtanulja hozzá, hogy ezeket milyen szituációkban használja – ahogy a szülei is használják. Ha a gyerek sok mesét hall a szüleitől, sokat beszélgetnek vele, felolvassák neki a világ meséit úgy, ahogy megírták őket, akkor iskolás korára óriási szókinccsel rendelkezik. De ez még mindig nem egyéni kreativitás.

Kiskamaszként aztán elveszíti ezt a szókincset, és egyszerűsödni kezd újra a nyelvhasználata. Ez valószínűleg nem kizárólag az iskola hibája, feltételezem a gyerekben végbemenő hormonális és egyéb biológiai változások eredménye is. A kamaszoknak ugyanis egy más agyterülete működik aktívabban, mint a felnőtteknek, illetve a kisgyerekeknek. Ez együtt jár az érzékelés és ezzel együtt valószínűleg a nyelvhasználat korlátozódásával is.

A kreatív nyelvhasználat anyanyelven fiatal felnőtt korban indul be igazán, az is akkor, ha az egyén fejleszti ezt a készségét – sokat olvas, ír és beszél nyilvánosan. (A hétköznapi nyelvhasználatunk viszont nem változik sokat: ha a szülők kiabálva beszéltek, a felnőtt utód is sokat kiabál. Ha a szülők nyelvhasználata pesszimista, a felnőtt gyerek nyelvhasználata is az lesz. És így tovább. Az alaphuzalozás csak nagy fáradsággal változtatható. Akkor is csak picit. Ez persze nem ok arra, hogy ne kezdjünk bele a változtatásba...)

Miért rossz az egész oktatási koncepció?

Sokszor beszélgettem egy tanítónő barátnőmmel, és két beszélgetésünk is nyomot hagyott bennem. Egyszer azt mondta, hogy az írástudás az egy alapvető készség. Csakhogy

Az írás egy emberi találmány. Nagy találmány, szó se róla, csak az vele a probléma, hogy az egész életünket köré építettük fel, már elképzelhetetlen nélküle az életünk – az iskola is az írásbeliségre alapul.

Csakhogy ez teljesen szembemegy az embergyerek természetével, ami kimondhatatlan feszültségekhez, majd traumákhoz, lelki betegségekhez, helyrehozhatatlan tanulási és életvezetési problémákhoz vezet felnőtt korban. Az emberek sérülnek anyanyelven és sérülnek az oktatott, tanított idegen nyelven is.

Egy másik beszélgetésünkben mesélte a barátnőm, hogy az egyik kolléganője megpróbálta túlkiabálni a menzán a hangzavart, és egy -ban helyett -ba-t mondott. Még a kolléganők sem tudnak helyesen beszélni, ne csodálkozzunk, hogy a gyerekek sem – volt a következtetés a történetből.

Két probléma van ezzel a következtetéssel: ez egyik, hogy beszéd közben az ember azért „téveszt”, mert egyszerre jön a gondolat és a hang, csak van, hogy gondolatban már előrébb tart a beszélő, vagy éppen meggondolja magát beszéd közben, és másképp fejezi be a mondanivalóját, vagy éppen egy nagyon berögzült kifejezés jön a szájára, ami a hallgató nyelvérzékelése számára „természetellenes”, „fura”, nem odaillő. Ezt „nyelvtanilag helytelennek” szoktuk nevezni.

Kijavítjuk a gyerekeinket – egy ilyen kijavítástól az agy szó szerint lelombozódik, és a gyereknek elmegy a kedve attól, hogy megszólaljon: ezért ne javítsuk, inkább élvezzük és ízlelgessük gyerekeink új nyelvi kreációit –, kijavítjuk egymást, mikor már semmi érvünk nincs, belekötünk a másik nyelvhasználatába. De miért tesszük ezt egymással?

Történelem, politika és a mediális környezet

Visszakanyarodva a bevezetőben tett általánosításhoz – és itt előre is bocsátom a fanyalgók, vagy az értelmezési nehézségekkel küzdők számára, hogy trendekről meg a nyelvhasználat korlátairól van szó, nem pedig általánosításról – a franciákban és a magyarokban vannak nagyon hasonló vonások, mint például a túltengő nemzeti identitás, a saját nyelv és történelem nagyságának tudata, a zárkózottság. Ezek a tulajdonságok természetesen nem vonatkoznak minden egyénre és minden korszakra. Most viszont nagyon érezhető ez – tendenciózusan.

A magyar nyelv hivatalos nyelvvé tétele abban a korszakban, mikor történt, előremutató és modern lépés volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc viszont se a nemzetiségekkel való viszonynak, sem a magyar nyelvnek nem tett már jót. Ami pedig a 19. század végén kezdődő erőszakos magyarosítást, majd az ebből kifejlődött, a huszadik századon végigvonuló és tipikusan magyar rasszizmust és antiszemitizmust illeti, a magyar nyelv agresszivizálódásához is elvezetett.

Míg a német nyelvtudomány és történettudomány, valamint részben a politikai retorika érezhetően pozitív változáson esett át, és képes volt a nyelvhasználatot is pozitív és emberibb irányba befolyásolni, addig

Olyan sikeres volt a huszadik századi, rezsimeken átívelő magyarságpropaganda, a néptáncos-népzenés-néprajzos mozgalmakkal együtt, hogy még a nemzetiségekhez tartozók közül is sokan nem tanulták meg nagyszüleik anyanyelvét: vagy szégyellik, vagy nem foglalkoznak vele.

Ha meg is tanulták, sokan nem szeretik használni, vagy nem látják a szépségeit. Ezekből adódóan is sajnos még ma is sok tanító, óvónő és szülő tévesen azt gondolja, hogy a korai nyelvtanulás hátráltatja az anyanyelvi készségek fejlődését – pedig épp az ellenkezője igaz:

Napjainkban hallhatóan és láthatóan folytatják a politikusok a huszadik század politikai nyevhasználatának hagyományait: mind a kormánypárt jó hangosan és agresszívan, mind az ellenzék. De nem csak a politika tett erőszakot a nyelven és embertelenítette azt el, hanem sajnos először a televízió; majd az internetes médiumok még rátettek erre egy lapáttal az olvasottság érdekében lélekborzoló és beugrató fő- és alcímeikkel, illetve a hírtartalmak kiválasztásával.

És mivel az ember az utánzóképességét felnőttkorában is megtartja, illetve csak nagyon kevesek képesek a nyelvi kreativitásuk fejlesztésére, ez az embertelen nyelvhasználat elterjedt a közösségi médiában is. (Természetesen a közösségi média anonim jellege is közrejátszik.) A magyar nyelv ennek az elembertelenedésnek még jobban ki van téve, mint például a német, a fent említett okok miatt is.

– a németet a legtöbb nyelvtanuló „csúnyának”, „hörgésnek”, „randának” stb. nevezi, „ezt ki se lehet mondani”, „milyen hülyék ezek a németek/osztrákok, hogy ezt így mondják”. Vagy kényszerből tanulja csak, a legjobb esetben is közömbös érzelmi kapcsolat fűzi hozzá. A pozitív kötődés a nyelvhez pedig nagyon fontos lenne, mert anélkül nem jön létre a nyelvtudás.

Mi a megoldás?

Sok megoldás létezik: kétnyelvű óvodák olyan óvónénikkel, akik magas szinten és örömmel beszélik az idegen nyelvüket (és már nem is lesz idegen); minden iskola legyen kéttannyelvű, ahol a gyerekek cselekvésorientáltan tanulnak és nem idegen nyelvet, hanem második nyelven (aztán harmadik, negyedik) tanulnak kommunikálni, tanulnak bioszt vagy matekot vagy történelmet vagy tesit, amit szeretnének; legyen lehetőség az iskolák számára partnerkapcsolatokat szervezni; a jövendőbeli tanárok menjenek külföldi szemeszterekre.

A filmeket ne szinkronizálják, az osztrák határ menti falvak inkább a szomszéd falu kórusát hívják meg falunapokon, ne a távoli erdélyi kórust; aki tud nemzetisége nyelvén, azt bátorítsák, hogy használja és a gyerekeivel is beszélje; felső osztálytól kezdve legyen anyanyelven és második nyelven is vita, nyilvános beszéd, előadás. És a többi.

A szerző német-történelem szakos középiskolai tanárnő. Olvasnál még tőle? Itt megteheted!