A népesség csökkenése nem hozza el a zöld utópiát, sőt

Az előző évszázad tanulságai alapján a kevesebb ember nem feltétlenül fogyaszt kevesebb energiát, kár tehát vulgárzöld alapon a népességcsökkenést propagálni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A népesedési deficit ugyanis átalakítja a termelést, és ezzel erőteljesen hozzájárul ahhoz az óriási ökológiai lábnyomhoz, amit most mutatnak a fejlett és ugyanakkor erős demográfiai deficitet mutató országok. A demográfiai egyensúly felborulása, az egyre kevesebb gyerek születése nem hogy csökkentette volna a fogyasztást és az energiaigényt az elmúlt hatvan évben (Magyarországon utoljára 1958-ban volt a teljes termékenység több, mint a népesség egyszerű újratermelése, azóta egyre inkább deficites), hanem tovább növelte, és sajnos ez a tendencia nem fog leállni egyhamar, ha a szembenézés a valósággal elmarad: vagyis a társadalmi tudatosodásunk a jelenlegi szinten marad.

Európa szükségleteit nem Ázsiában, Afrikában kellene megtermelni, hanem itt Európában, de ehhez nem vagyunk elegen. A tőkét vissza kellene hozni és itt kellene működtetni. Ha itt működne, akkor a piaci igényekhez jobban igazodna a termelés is és pl. nem égetnék el szezononként a legyártott ruhák felét. Talán kicsivel drágábbak lennének a fogyasztási cikkeink, de a befektetendő tőkeigény is jóval kisebb lenne, tehát a fajlagos profit nem biztos, hogy kisebb lenne.

A mezőgazdaságunkat is erősen torzítja a demográfiai deficit, hiszen Európában is lehetne gyapotföld, kenderföld, nyúl és juhtenyésztés, nemcsak Ázsiában, Amerikában, de minek, ha a textilgyárak kiköltöztek a fejlődő világba. És sorolhatnánk oldalakon keresztül azokat az emberi élet újratermeléséhez szükséges termeléseket, amik több tízezer km-re vannak a felhasználási helyüktől és ezért nem elég érzékenyek a szükségletek változására és nyilvánvaló védekezésül túltermelnek.

Senki se a tízgyerekes családokat sírja vissza, hiszen a demográfiai robbanás is súlyos veszélyeket hordoz, hanem annak tudomásul vétele szükséges, hogy egy populáció és környezete akkor tud egyensúlyban lenni, ha az adott populáció egyensúlyi szerkezetű.

Ezek rendszerelméleti alaptörvények, amik éppen úgy igazak az ember alkotta, mint a természetes rendszerekre. 

Mi az elfogadható változási sebesség? A változás sebességét egy ökológiai rendszerben az alkotóelemek generációs ciklusához kell viszonyítani. Az emberi populáció is ökológiai rendszernek, a bioszférának a része. Generációs ciklusa harminc év körül van. Ha harminc év alatt a demográfiai változás akár pozitív, akár negatív irányba erősen kileng, akkor a rendszer működtetésének fajlagos energia és anyagigénye jóval több, mint az egyensúlyi népességé.

sokkal többet, mint egy nagymama, testvér, felnőtt gyerek, rokon. Csak rá kell nézni a robotizált Japánra, hogy mekkora zsákutca van ebben az irányban. Ezt akarjuk követni? 

Tárgyalótermek és ágyak

Egy nemzet sorsa többnyire nem a csatatéren, hanem tárgyalótermekben és az ágyban dől el. Ha kevés gyerek születik, nagy a baj a családnak és a nemzetnek egyaránt, és ha nagyon sok születik, az is katasztrófához vezet. Tehát nem csukhatja be a szemét a politika, ezzel a kérdéssel foglalkoznia kell.

A népesedés a legmagánabb, legszemélyesebb, legbensőségesebb közügy,  nagyon sokágú probléma. Lehet-e benne valami vezérfonalat találni? Hiszen a túlnépesedés okozta, szinte kozmikus szintű tragédiától az elöregedő és kihaló nemzetekig a választ nagyon bonyolultnak tartjuk. Pedig van egy kézenfekvő, egyszerű válasz: a Földön az élet él és élni akar, és ezt a jogot elvitatni az embertől sem lehet. Lehet-e a népesedésről objektíven gondolkodni, ha azt állítom, hogy nincs gyönyörűbb hang mint a születéskor felsíró újszülött hangja és nincs szörnyűbb látvány, mint az éhhalált szenvedő ember? Nem is próbálok objektív lenni, csak felvillantok néhány kézzel fogható igazságot úgy, hogy elfogadom, amíg ember él a Földön, végső nagy igazságok ebben a kérdésben sincsenek.  

A mai magyar közéletünk két látványos és mindenki által megélt, véleményezett problémaköre az elöregedés és a klímaváltozás. Szinte minden más közéleti ideánk, cselekvésünk, rögeszménk, előítéletünk és becsípődésünk levezethető abból, hogyan gondolkodunk erről a mai világunkat meghatározó két fő folyamatról. Tudunk-e úgy válaszokat adni, hogy egyik válaszunkkal ne üssük agyon és ne érvénytelenítsük a másikat?

Vajon mennyi a mi 93 030 négyzetkilométernyi kis országunk eltartóképessége, ha ezen a földdarabkán nem 30-50 évig, hanem az idők végezetéig szeretnénk élni? Megválaszolható-e a kérdés? Tulajdonképpen nem, pedig a politika mindíg választ követel, hiszen a döntéseit a jelenben hozza, ugyanakkor mindíg a jövőre mutatnak, ezért nemcsak az átélt tapasztalatokból, hanem intuíciókból is gyúrja válaszát.

Lássuk a tapasztalatokat. A legfontosabb demográfiai információt a teljes termékenységi ráta adja meg. Az egyensúlyi népességben a termékeny párok több mint két gyereket nevelnek fel, de nem többet, mint hármat. Magyarország népessége 1959 óta nem képes önmaga egyszerű újratermelésére, hiszen az elmúlt évtizedekre inkább a kettő vagy annál kevesebb gyerek felnevelése volt a jellemző. Sőt, a rendszerváltás óta terjed az egygyerekes családmodel, illetve a legújabban terjedő jelenség a vállalt teljes gyerektelenség.

A hatvanas évek zárt világú kádári fridzsiderszocializmusa ezért lehetett sikeres. A szülők elfogadták, hogy az egy-két, „ne adj Isten!” három gyerek felnevelése esetén viszonylagos anyagi biztonságban és „jólétben” élhet a család. Ehhez alkalmazkodott az élet minden területe, még a lakáskultúra is, gondoljunk csak a bővíthetetlen „Kádár-kocka” házakra, vagy a szintén bővíthetetlen panellakásokra. Ez az élmény és minta megmaradt, és ma sincs másként: egy-két gyerek a cél, csak most nem az egy tál étel, hanem a „meg akarok mindent adni a gyereknek” jelmondat alatt zajlik ugyanaz.

A KGST későn próbált alkalmazkodni

Az alacsony technológiai színvonalú, szén- és olajalapú szocialista ipar az ötvenes években felvirágzott, sőt, az olcsó energia megjelent a mezőgazdaságban is, és sok kézi munkát gépi erővel helyettesítettek, így a munkaerő átáramlott az iparba. Az ipar szinte korlátlannak tűnő látványos virágzásának a hetvenes évek közepének általam is megélt első nagy olajválsága és a munkaerő mennyiségének korlátos volta vetett véget.

Addig az ipari és a mezőgazdasági politika elsődleges célja a belső piacra termelés volt. Az ország lakossága még 1981-ig nőtt, miközben a teljes termékenység már több mint húsz éve néhány év kivételével 2,1 alatt volt, tehát már csak annyival nőtt a népesség, amennyivel hosszabbodott az élettartam. Ez viszont az ipart továbblendítő igénynövekedést már nem jelentett. A munkaerőforrás korlátossá vált, és a munkaerőigényes iparágak sorvadásnak indultak, például a sok fiatal munkaerőt alkalmazó textilipar. De ugyanígy járt az innovációt és a hőskorszakban szintén nagyon sok ügyes fiatal munkáskezet igénylő mikroelektronikai ipar is.

A munkaerő korlátos volta és az energia folyamatos drágulása a rendszerváltáson is túlnyúló, sőt, igazán csak utána tetőző permanens válságot és fokozatos struktúraváltást kényszerített ki, amiben az alacsony képzettséget, de sok munkaerőt igénylő és magas energiaszükségletű ágazatok vesztes helyzetbe kerültek.

Új célkitűzés jelent meg, miszerint komparatív előnyök alapján legyen az országok között munkamegosztás és árucsere, de az egyes országok szocialista nagyaravágyása közepette ez se tudott kibontakozni.

Magyarországon 1988-tól a 2014-ig uralkodó liberális közgondolkodás szerint a „piac jótékony, láthatatlan keze mindent megold”, ezért a közvélemény és az állam is a népesség újratermelésének problémáját a szőnyeg alá söpörte, vagy elbagatellizálta. Az ehhez szorosan kapcsolódó fejlesztéseket igénylő szemléletváltásra, kibontakozásra esélyt sem adott, sőt, tudatosan akadályozta a megoldásra irányuló vitákat is, amivel csak tovább rontotta helyzetünket. Erről a legtöbbet idősebb és ifjabb Fekete Gyula és Kamarás Ferenc munkásságából tudhatunk meg.

De Európa nyugati országaiban se telt el másként az elmúlt ötven-hatvan év. A családok ott is jobb életet reméltek a gyermekáldás visszafogásától és ott is összekapcsolódott a népességcsökkenés az energiaárak emelkedésével. Viszont nekik esélyük volt arra, hogy a munkaerő és energiaigényes termelőtőkéjüket a fejlődő világba és akinek volt, a gyarmataira vigyék, ezért a nyugat-európai országokban az életszínvonal emelkedése egyelőre még nem állt le.

Jön az alku az ökopolitikával

Ugorjunk a jelenbe. A 2010 óta zajló orbáni ipari és mezőgazdasági konszolidáció alapját az EU-támogatások és az összeomlott szocialista iparból és mezőgazdaságból felszabadult alacsony képzettségű munkaerő adták.

2020 után fog kiderülni, hogy az Orbán-kormány azt a kegyelmi állapotot, ami a munkaerőigényes ipari fellendülés és az EU-pénzek bővebb áramlása adott, kihasználta-e a technológiai megújulásra, magasabb hozzáadott értékű termelésre, a belső piac erősítésére. Ha nem eléggé, akkor 2020 után a demográfiai hanyatlás és a technológiai felzárkózás hiánya miatt nemhogy GDP-növekedésre, hanem látványosan gyors gazdasági összeomlásra számíthatunk. 

Csak attól tartok, hogy most nem lesz négy év felkészülés hagyva a magyar társadalmi elitnek az új ideológia befogadására, alkalmazkodásra, vagyis egy újabb rendszerváltásra, az ökoszociális piacgazdasági modell és a negyedik köztársaság modelljének felépítésére.

Hogyan hatott tehát a népességcsökkenés az európai társadalmak önfenntartó képességére? Remélem tiszta képet rajzoltam. Növelte az energiaigényt a szocialista országokban és a nyugat-európai országokban is, és ezzel együtt növelte az ökológiai lábnyomát is az egyes embereknek, családoknak, városoknak, országoknak. Vagyis a népesség csökkenésének vulgárzöld ökopolitikai alapon való provokálása egyáltalán nem lesz biztosíték arra, hogy csökkenni fog az európai ember ökológiai lábnyoma. Sőt! 

A szerző ökológus. Vitatkoznál vele? Ide kell kattitnanod!