+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kardos Gábor
2019. március 23. szombat, 18:00
A piacgazdaság és a globalizáció a több évszázados lengyel-magyar barátságot is kikezdte, de még úgy is van remény, hogy a Budapesten és Varsóban éppen uralkodó nacionalista rezsimek is megpróbálnak rátelepedni a két nép jó kapcsolatára.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A világ egyetlen országa, ahol igazán szeretik a magyarokat: Lengyelország. Olyan ország viszonylag sok van, ahol alig ismernek minket és egzotikusnak tűnünk, ezért valamennyire érdeklődnek irántunk. Olyan is van sajnos nem kevés, ahol a negatív hozzáállás meghatározó eleme a magyarsághoz való viszonynak – ilyenné vált a nacionalizmus elterjedésével a szomszédos országok népeihez fűződő viszony a modern korban. De ide kellene sorolni maguknak a magyaroknak egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát is, amiben az önostorozás és a másik táborba tartozó magyarok iránti gyűlölet vagy megvetés meghatározó, identitásképző elem. 

 

Egyetlen ország van, ahol tényleg bárhol, bármilyen társaságban igazán jó, felszabadító élmény magyarnak lenni, ez pedig Lengyelország.

 

Olyannyira, hogy sokkal jobban járnák, ha lengyel adminisztrációt vezetnénk be Magyarországon. Jobban fejlődnénk valamilyen mai lengyel Jagelló alatt, mint az idegen érdekeket végtelenül szervilisen kiszolgáló gyurcsorbánista hódoltsági pasák és janicsárok uralma alatt, akik hol nyugati, hol keleti érdekeknek rendelik alá az ország elemi érdekeit (hol pedig mindkettőnek) – ami eközben nem változik, az a behódolás, a hódoltsági szervilizmus, amit a nacionalista kormányok idején sem túl hatékonyan leplez a szuverenista nemzeti retorika.

 

Az Európában gyakorlatilag példátlan, hogy két népet ilyen történelmi barátság fűzzön egymáshoz.

 

Különösen szomszédos országok jellemzően inkább háborúzni szoktak egymással, és ugye mi szomszédnak számítottunk történelmileg a lengyelekkel. Talán kevesen tudják, hogy technikai okokból a lengyelek is kaptak pár településnyi magyar területet Trianon folyományaképpen, annak ellenére, hogy nem igényelték, sőt: inkább úgy tekintették, hogy csupán „megőrzésre” vették át ezt a területet.

 

Több mint húsz éve a munkám miatt is évente járok Lengyelországba, és talán ezernél is több emberrel beszélgettem bor mellett sok mindenről, nyilván a leginkább visszatérő fordulat és téma maga a két nép közti barátság, sőt, lengyelül inkább testvériség volt, amit rituálisan szinte minden lengyel elmond, mint valami varázsigét: „Polak, Węgier — dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki!” (Szó szerintibb fordításban „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt emel kardot, kupát.”)

 

A mondás nem csak a közös ellenségek elleni harcra és a geopolitikai sorsközösségre utal (a német és orosz malomkő közti őrlődésre), hanem a bor nyomán ennél jóval mélyebb, belsőbb és pozitívabb kapcsolatra utal – amire nem nagyon van hasonló példa európai népek közt. Különösen érdekessé teszi az, hogy a közös nemesi kultúra mintája a nyelvi és részben vallási különbségeknél is erősebbnek bizonyult.  A szláv népekre vonatkozó általános magyar előítéletek sosem vonatkoztak a lengyelekre, noha a lengyel is szláv nép.

 

Valami mintha változna, és nem jó irányba

 

Azonban ez a hagyomány, a történelmi kényszereknél is sok évszázadon át erősebb virtus varázsa épp napjainkban kezd megtörni.

 

Amikor a borkóstolókon negyven feletti lengyelektől kérdezem, hogy jártak-e nálunk, szinte felháborodnak a kérdésen, mert számukra még evidens, hogy jártak Budapesten, sőt, a Balatonnál, Egerben és Tokajban is. Rögtön mesélik az élményeiket, és meglepően sokan magyarul is el tudnák énekelni a Gyöngyhajú lányt. Illetve nemrég a Bratanki együttes slágerei közt József Attila-megzenésítést is lehetett hallani arrafelé a rádiókban, boltokban, bárhol, persze lengyelül.

 

Ez mind szép és jó, de a harmincasok és náluk fiatalabbak már ugyanerre a kérdésre többnyire értetlenül néznek, hogy ugyen miért is jöttek volna ide? Jártak már Londonban, Párizsban és szinte minden nyugati városban, meg a tengerentúlon is, de hozzánk miért jöttek volna? Bár Krakkó történetesen kábé olyan messze van Budapesttől mint Varsó – történelmileg pedig kis túlzással többször tartoztunk Krakkóval egy országhoz és egy kultúrkörhöz, mint Krakkó Varsóval…

 

Na de a piacgazdaság diadala óta nem szerepeltünk kiemelt helyen náluk a tévékben, filmekben és utazási hirdetésekben reklámozott legszexibb desztinációk közt.

 

Tehát az átkosváltás nyomán egy-két évtized alatt gyakorlatilag sikerült elherdálni egy sok száz éves történelmi örökséget, úgy is mint kultúrát és úgy is mint tőkét. Ma még nincs minden végleg elveszve, még a legfiatalabbak is hallottak a barátságunkról, ismerik a varázsigét, de már nem nagyon értik, mit jelent, mert nem párosul személyes élményekkel.

 

Milyen személyes élményekre gondolok? Sosem felejtem el, amikor először érkeztem Varsóba, és egy vázas hátizsákkal bementem az első szembe jövő egyetemre, ahol sok Solidarność-plakát közt az első srác, akit megkérdeztem, hol találhatnék „youth hostelt”, visszakérdezett: „Minek mennél szállodába, amikor nálam is aludhatsz?”

 

Na jó, mondtam, de én csak az előörs vagyok, mindjárt érkezik még három barátom a következő vonattal. „Akkor este buli lesz nálam” – jött azonnal a válasz, máig emlékezetes természetességgel. Hamar kiderült, hogy ez nem a véletlen műve volt, nagyon sokan ugyanígy reagáltak volna, és máig tapasztalom, hogy bárhol közlekedünk magyar rendszámmal, a lengyelek ennek alapján mindig, mindenben segítenek. Sokszor szóvá is teszik, hogy ugye „Polak, Węgier…”

 

Keletre köp, nyugtra nyal

 

Van azonban egy ránk nézve szomorú aszimmetria ebben a barátságban.

 

Sajnos Közép-Európában mindenhol, így ebben is a „keletre köp – nyugatra nyal”-alapelv érvényesül. Aki tőlünk nyugatabbra van, arra bután felnézünk, és aki pedig keletebbre esik, azt nem kevésbé bután lenézzük. Ezért nálunk már az átkosváltás idején is inkább szegény rokonként tekintettek a lengyelekre, nemcsak a gazdasági helyzetük miatt, hanem pl. a lengyelpiacok okán is. Nálunk fele annyian sem ismerik a „két jó barát” mondást annyira, hogy akár a második felét is tudnák idézni. Vannak, akik eljutnak Zakopanéba síelni, esetleg még Krakkóba, de kábé ennyi.

 

A Cseh Tamás által még kötelező körként megénekelt Krakkói vonat az átkosváltás utáni generációknak már érelmiségi körökben sem evidencia, nem morális obligó, nem a kulturális önbecsülésünk alapvető követelménye, hogy „gondolj a galambokra Krakkó főterén”. Közép-európai identitásuk megannyi elemével együtt ezt is a legtöbben feladták, és becserélték valami globális etvaszra, valamilyen Kínában gyártott „Great Again” baseballsapkára, ami kulturális identitásunk helyére kerül vagy került az utóbbi három évtizedben.

 

Globálisan gondolkodva, bézikinglisül már nehéz értelmezni a lengyel-magyar kapcsolatot. Megélni pedig szinte lehetetlen.

 

Szégyenszemre ma a legtöbbet a multik teszik azért, hogy lengyel menedzsereik ide, az itteniek meg oda utazzanak céges meetingekre, csapatépítő akármikre. Ennek oka persze pusztán logisztikai: a keleti blokk menedzselése így a leginkább kézenfekvő számukra. A termékeikre is sokszor mindkét nyelven ráírják azt, amit elárulnak róla a fogyasztóknak. Hát itt tartunk, és innen szép visszanyerni a korábbi sorsközösség kulturális identitását.

 

A tét nem kicsi. Mindkét nép számára evidens volt, hogy a szolidaritás, a testvéri szövetség hosszabb távon túlélésünk feltétele. Elődeink ugyanis nem voltak még geopolitikai analfabéták, nem ültek fel minden birodalmi propaganda-mémnek, ahogy ma. A közös geostratégia idővel egyfajta sorsközösséggé, közös történelmi identitássá vált, amire számtalan történelmi példát lehet hozni – a modern időkben a legismertebbek 1848 és 1956.


A bor mint közös kulturális örökség

 

Sajátos módon egy magyar a kultúrájának történelmi nagyságát leginkább lengyel relációban élheti át. Ugyebár Báthori István vitte oda azt a szablyakészítési és bajvívási kultúrát, aminek nyomán a szablyát emlegetik a mondás lengyel verziójában mint az együttküzdés jelképét; és a másik jelkép, a bor is javunkra válik, ha képesek vagyunk felfogni a jelentését.

 

Ugyanis a lengyeleknél a magyar bor olyannyira a bor szinonímája volt, hogy egy régi szavuk is van a borra, amit a magyar szavukból képeztek: Węgrzyn.

 

Olyannyira uralták a magyar borok a piacot, hogy az a mondás járta: „Nie masz wina nad węgrzyna!”, azaz „Nincs jobb bor, mint a magyar!” A mondás úgy folytatódik, hogy "z tokajskiej winnicy, z krakowskiej piwnicy" ( azaz a tokaji szőlőskertből, a krakkói pincéből), ugyanis Krakkóban például több tokaji volt a pincékben, mint Magyarországon. Erre utal a nálunk is néha idézett latin nyelvű szólás: „In Hungaria natum, in Polonia educatum”, ami arra utalt, hogy a Tokajban termett szőlőt lengyel, leginkább krakkói pincékben érlelték.

 

Nem csak lengyel fogyasztásra tárolták ott a bort, hiszen a lengyel kereskedők kulcsszerepet játszottak a tokaji további exportjában, akár a cári udvar, akár a szintén fontos skandináv-balti piacok felé. A szamorodni sem véletlenül lengyel kifejezés.

 

Tulajdonképpen ki kellene mondanunk, amit sajnos még sosem hallottam még magyar szájból, hogy a tokaji történelmileg a közös lengyel-magyar kulturális örökség része.

 

Nagyon büszkék vagyunk, hogy világszerte ismertté vált, de mintha megfeledkeznénk arról, milyen meghatározó szerepet játszott ebben a lengyel közvetítés...

 

A lengyeleknek olykor birodalmi kényszerből hadat kellett viselni a magyarokkal szemben, amit mindig maximálisan szabotált mindkét fél, ahogy például a második világháborúban is. Egy jellemző anekdota szerint már korábban, a Habsburg időkben is előfordult, hogy a formálisan épp velünk hadban álló lengyel urak megüzenték magyar partnereiknek: a szokásos borszállítmányra a hadiállapotokkal dacolva is számítanak – nehogy megfeledkezzenek róla, mert ez összetartozásunk, a testvéri-baráti kapcsolat par excellence jelképe.

 

Ehhez képest a nagy bortermelő országok pár év alatt lényegében kiszorították a magyar borokat korábbi vezető pozícióikból a lengyel piacon. Ugyan ma is Lengyelország az egyik legfontosabb exportpiacunk, de a pozícióvesztés drámai volt, és nagy adag lúzerség kellett hozzá a mi részünkről, mert ebben az esetben sem a lengyeleken múlott a dolog.

 

Annak a jelenségnek, hogy a kelet-európai népek általában lenézik egymást, viszonylag egyszerű a leléktana: az önbecsülés hiányának árulkodó jele ez.

 

A cseh, a szlovák, a szlovén, vagy a többi egykori „népi demokrácia” is alapvetően olyan, mint mi, és ezért ugyanazzal a megvetéssel illetjük őket, amivel lelkünk mélyén magunkat is. Magunkat, saját kulturális identitásunkat nézzük le bennük. Ezért minél mélyebb és erősebb egy nép öntudata, önbecsülése, minél inkább szolidáris tud lenni, annál kevésbé nézi le a hozzá hasonlókat. A lengyelek pontosan ezért nem néznek le minket, és sok magyar pontosan ezért nézi le a lengyeleket. Mint minden barátság, ez is tükröt tart nekünk. A kérdés csak az: mennyire van bátorságunk belenézni ebbe a tükörbe.


A két nép barátsága eredendően civil sorsközösség

 

A végére maradt a legfontosabb, amiről majdnem megfeledkeztünk. A lengyel-magyar barátság mindig két nép barátsága volt, vagyis civil sorsközösség, amit jellemzően ellenséges birodalmak által a nyakunkba ültetett rezsimekkel dacolva kellett megőriznünk… illetve inkább fordítva: ez a barátság őrzött meg minket, alapjaiban közös kultúránkat. Ma sincs másképp.

 

Annyiban nehezebb talán a pálya, hogy most a két nyakunkon ülő rezsim hivatalos propagandájába beemelte a történelmi barátság hivatalos ápolását, amivel a maguk módján még hatékonyabban rombolják, mint a multik.

 

Olyasmi ez, mint a KGST-időkben, mikor kötelező szovjet druzsbává próbálták tenni az eredendően spontán és civil történelmi barátságot. Az se sikerült, remélhetőleg ez sem fog. Mert ez a lengyel-magyar civil virtus eddig minden történelmi próbánál erősebbnek bizonyult.

 

Olvasnál még Kardos Gábortól? Itt megteheted! Megnéznéd, hogy mi mindenről írtunk és forgattunk a a lengyel-magyar barátság napjára? Ide kattints!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Értelmes állami bormarketing hosszú évek óta nincs Magyarországon, ezt a tevékenységet inkább a borászatok és lelkes borrajongók végzik. Most két világjáró borszakíró adna ki magyar borkalauzt angolul.

A brit LibDemek és a Skót Nemzeti Párt vitázni akartak Boris Johnsonnal és Jeremy Corbynnal, de nem hívták meg őket. Hiába reklamáltak.

Az átlag liechtensteini háztartás eladósodottsága meghaladja a kétszázezer eurót, amivel GDP-arányosan a kontinens leggazdagabb országa számít egyben a legeladósodottabb társadalomnak is.

Az egyik legnevesebb filmfesztiválon vitte haza az Eufória című sorozat első részében nyújtott teljesítményéért a legjobb pilotnak járó díjat.

Bár nyíltan nem határolódott el Orbántól, Bakunak és Ankarának is beszólt Várhelyi Olivér. Mutatjuk, miket válaszolt a bővítési biztosjelölt!

Párizs blokkolta két nyugat-balkáni ország EU-csatlakozásának megkezdését: most elmondják, szerintük hogyan kéne csinálni a bővítést.

Az Európa utolsó diktatúrájának is nevezett országban független megfigyelők számtalan választási visszaélést jelentettek, a hatóságok ezekből egyet sem ismertek el.

A hét kérdése

Azt a sütit keressük, amihez reggelenként ugyanúgy tud lattét inni egy budai vállalkozó, mint odapörkölt feketét egy békéscsabai varrónő. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Kinek kell Paks2? Akadályozza-e az áttérést a megújulókra? Lehet-e gazdaságos? Létezik-e ellátásbiztonság atomenergia nélkül? November 22-én.

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

November 22-től egészen december 15-ig a PIM-ben!

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Várhelyi a meghallgatásán profi teljesítményt nyújtott, más, nála jóval gyengébb biztosjelöltekkel ellentétben mégis csuklóztatják az EP-ben. Hogy miért?

Twitter megosztás Google+ megosztás