Isten éltessen, birodalmi és kozmopolita Trieszt és Fiume!

Március 18-án háromszáz éve, hogy VI. Károly császár megalapította a trieszti és a fiumei szabadkikötőket. A két város utána következő története megmutatta, milyen sikeres lehet a birodalmi szervezet és a szabadkereskedelem. Mára viszont eljelentéktelenedtek az egykori osztrák és magyar kikötők.

Ma ünnepli a Habsburg Monarchia egykori két legfontosabb tengerparti városa, az olaszországi Trieszt és a horvátországi Fiume (Rijeka) történetének legfontosabb dátumát. Noha mindkét város idősebb, igazából háromszáz éve kerültek fel a térképre:

Ennek megfelelően ünnepel ma az olasz és a horvát város is. Akinek az a szerencséje van, hogy éppen Trieszben van, az menjen el hétfő este például a Teatro Hangarba, ahol este nyolctól kezdődnek a születésnapi programok. Fiume pedig pénteken emlékezik egy filmmel, itt lehet majd megtekinteni.

Félezer éves Habsburg-múlt

Mindkét város a Habsburgok uralma alatt tudott gazdasági jelentőségre szert tenni. Az osztrák uralom nem gyarmatosítás, hanem önkéntesség vagy vásárlás eredménye volt. Trieszt már 1382-ben felajánlotta magát a Habsburgoknak, így akart a 13. század óta szabad város – amely akkoriban még inkább egy kisebb halászvároskára emlékeztetett – megmenekülni a velencei nyomástól.

Fiume a 15. századtól tartozik a Habsburgok uralma alá, akik megvették a várost addig uraitól. A magyarok és a horvátok között vita tárgya volt, hogy a birodalmon belül hova tartozzék. Tény: a helyi olasznyelvű többség a magyar uralmat támogatta, ugyanis abban látta a horvát nacionalizmussal szembeni garanciát.

Magyarország, amely 1868-ban a magyar-horvát kiegyezéssel ideiglenesen, sőt a horvát értelmezés szerint csalással (tudatos félrefordítással) megszerezte Fiumét, a kikötővárosban nem akart annyira magyarosítani, a helyi olaszság ugyanis nagyrészben felvállalta – legalábbis az 1890-es évekig mindenképpen – a magyar állam- és nemzeteszme képviseletét.

Fiume lakossága noha jelentősen megnövekedett, de még a Monarchia végén is alig ötöde volt Triesztének (amely a 20. század elején népesebb volt Prágánál is). 1910-re Fiume lakossága megközelítette az ötvenezret, Trieszté viszont meg is haladta a kétszázötvenezret. Nem is beszélve arról, hogy Trieszt akkoriban Európa harmadik legnagyobb forgalmú kikötője volt, a fiumei ezzel szemben alapvetően csak a valóban nagyvonalú magyar állami támogatásoknak hála tudott versenyben maradni.

Egyvalamiben azonban Fiume mindenképpen jobb volt Triesztnél: noha az osztrák városban a többség nem volt nacionalista (ezért győztek 1907-ben és 1911-ben is a szocialisták a városban óriási többséggel), de a politikai és a kulturális hatalom helyben az irredenta nemzeti liberálisok kezében volt. Ezzel szemben Fiumében a Budapesttel szembeni ellenérzés nem irredenta, hanem autonomista alapokon szerveződött – azaz nem az Olaszországhoz való csatlakozás, hanem a nagyobb városi autonómia volt mindig is a cél, az első világháború után pedig különösen.

A Habsburg-uralom, amely tehát Triesztben 1382-tól, Fiumében meg 1465-tól – kisebb (napóleoni) megszakítással – majd' félezer éven át, 1918-ig tartott, mindkét városból egy elegáns, gazdag, dinamikus, soknyelvű, kozmopolita kikötőt csinált.

Tanti auguri! Sve najbolje! Vse najboljše!

Trieszt (és részben azért a vörös Fiume is) kezdi egyre inkább felfedezni és becsülni eme Habsburg-múltját.

Ehhez annak beismerése kellett, hogy

Gazdaságilag elvesztették  a jelentőségüket, kulturálisan elszegényedtek: Trieszben a város több mint harmadát adó német- és szlovénnyelvű, valamint a zsidó lakosság, Fiumében pedig a többségi olaszság elvesztésével.

A két város, ahol egykoron olaszul, szlovénul, németül, horvátul, magyarul, szerbül, görögül beszéltek a kávéházakban, ma már inkább csak megkésetten próbál még kulturális teret adni az összeszűkült szlovén vagy olasz kisebbségnek. A németek és magyarok elmentek, a zsidókat pedig – akik ellen 1938-ban Mussolini tudatosan éppen Triesztben jelentette be összolasz antiszemita programját – kiirtották a németek; a mai zsidó közösség, amely Olaszországon belül még azért jelentős, nem tudja megtölteni Európa legnagyobb zsinagógáját, Fiumében pedig még a régi zsinagógát is felrobbantották a nácik.

Annak ellentétei, a nacionalizmus, a bezárkózás, a kulturális homogenitás gazdaságilag és mentálisan is elszegényít.

Trieszt és Fiume persze ma már, bár sajnos megkésve, felismerte ezt. Főleg az 1990-es években, az Illy-kávét tulajdonló, félig magyar Riccardo Illy polgármestersége idején elkezdődött legalább a trieszti emlékezetpolitikában a Habsburg-múlt újbóli elismerése.

Fiumében főleg a baloldali hegemónia akadályozza meg, hogy a város teljesen elhorvátosodjék – de a jugoszláv emlékezet felülírja az osztrák-magyart, ugyanis a város mai lakosságának nagy többsége 1945 utáni Jugoszláviából érkezett, a régi fiumeiek – akik ma is részben olasznyelvűek – alig párezren maradtak csak.

Ami azonban tehető: emlékezni a birodalmi múltra, és ezzel figyelmeztetni a nacionalizmus veszélyére, a nemzetállamiság korlátozottságára. És persze újra naggyá és fontossá tenni a kikötőt, amely révén a ma is gyönyörű, de kissé álmos Trieszt, amelynek lakosságának többsége nyugdíjas, ismét dinamikusabb lehet.

NYITÓKÉP: Cesare dell`Acqua: VI. Károly kihirdeti Trieszt szabadkikötői státuszát