Lehet-e elemezni ott, ahol tények helyett szimulációk uralkodnak?

A NER nyilvánosságában folyamatosan nemlétező tényekre kell reagálni. Elemezni azonban csak a valóságot lehet, szimulációkat nem. Ahol nincsenek tények, ott nincsenek elemzők se.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Gyakran érezheti úgy a politikai elemző, hogy a magyar politikai valóság és cselekvőinek elemzésekor már nem a realitások terében mozog. Másképpen, amit elemez, az a valóságban nem létezik – legalábbis nem létezhet.

És ezalatt nem olyan esetekre gondolok, mint amikor a Mindenki Magyarországa Mozgalom – amelynek előbb lett elnöksége, minthogy mozgalommá vált volna – vezetői Herczeg Zoltán tervezte nyakkendővel pörgetik fel a design-ellenzékiséget, vagy hogy ennek sajnos jelentést és jelentőséget  tulajdonítanak. Ahogyan nem is arra, hogy miként fogjon talajt az értelmező egy olyan tiltakozás esetén, mint amely múlt hétfőn a Suzuki gyárnál történt. A túlóratörvénnyel jelenleg nincs közvetlen tapasztalata az állampolgároknak (munkavállalóknak), így tehát egy elemzőnek az az elleni képviselői fellépés valóságban történő lehorgonyzása szintén erős kétséget vethet fel.

Ez egy döntő kérdés: ugyanis sok esetben ütközhetünk abba, hogy a politikusok egy kívánatos jövő felől nézve várják el, hogy a véleményvezérek, az újságírók és az elemzők értelmezzék cselekvéseiket. Nem beszélve azokról az ellenzéki elkötelezett szavazókról, akik csak akkor tudnak igazán dühösek lenni, ha az előbbi kívülállók nem tudják beszívni a várakozások (azaz az ellenzéki elképzelt, virtuális jövő) levegőjét. Szemükben az újságíró és az elemző a hibás, ha egyes eseményekben vagy reagálásokban azok nem az (azonnali) rezsimdöntés lehetőségét látják.

Pedig az elemzőknek kutatások – ennek megfelelően adatok –, továbbá korábbi trendek, folyamatok vagy információk ismeretében kell(ene) beszélniük. Egy elemzőnek nem az elképzelhetővel, hanem a megtörténttel van dolga, rekonstruálnia kell(ene) – amennyire az egy kívülálló pozíciójából lehetséges – a cselekvő szándékát és annak kimeneteit. Az, hogy sokan vannak azok, akik viszont ezt nem várják el egy (egyébként értékpreferenciával bíró) elemzőtől, nem különösebben vigasztaló, de azért együtt lehet élni vele.

Ennél nagyobb gond a kormánypárti nyilvánosság és az értelmezői világ szimulációs gyakorlata. Ez a magyar politikára nézve annyit tesz, hogy

– kinek nem inge, természetesen ne vegye magára! 

Van például három állítás, amely egy átlagos Fidesz-politikustól éppúgy elhangzik, mint egy kormányoldalhoz sorolt nyilvánosságbeli szereplőtől:

1. „Az ellenzéknek nincsen programja.”

2. „Az ellenzék le akarja bontani a kerítést.”

3. „A baloldal összefogott a Jobbikkal.”

Ezek kőbevésett igazságként hangoznak el, amelyekre aztán egy megszólaló- vagy vitahelyzetben a „másik oldali” elemzőnek folyamatosan reagálnia kell (illik). Nem a tényekről vitatkoznak a felek, pedig arról kellene. Szemben a post-igazság hiszti képviselőivel – akik szerint a valóság csak egyféleképpen létezik –, a tények (pl. bejelentett családvédelmi intézkedések vagy egy felhúzott kerítés) a politikában többféleképpen léteznek, éppen ez adja a politika pluralizmusát, az értelmezések különbözőségét, másképpen a változás lehetőségét.

Egyrészt, ha felkeressük az egyes párthonlapokat, úgy azokon a választási programok két kattintással elérhetők. Olyannyira van/volt programjuk, hogy sok év után még összehasonlító elemzésre is alkalmasak voltak (például Lakner Zoltán ezt meg is tette).

Senki nem tudja azt a munkát mások helyett elvégezni, hogy informálódjon tárgyáról, ha már beszél róla (beleértve az ellenzéki napi kommunikáció ismeretét is). Csak említés szintjén: az ilyen bemondásoknak a folytatása az, hogy „az ellenzék kizárólag kritikával illeti a kormányt, érdemi javaslatot nem tesz”. Nyilván, megint nincs tér, hogy a képviselői módosító intézményével megismertesse bárki a másikat, lévén utóbbit az aligha érdekelheti.

A második pont, hogy az ellenzék lebontaná a kerítést éppúgy kamu – tehát nem tud vitára érdemes tény lenni –, mint az első. Ma az ellenzékiek közül senki nem állít ilyet – sőt ellenkezőjét vallják. Az egy másik kérdés, hogy anno az ellenzék nehezen vette fel a (köz)politikai pozíciót a menekült- és migránskérdésben, de meglett, és pont nem az, amit hangoztat a kormánypárti nyilvánosság (és korábbi plakátkampánya).

A harmadik állításról csupán annyit, hogy – az „összefogás” fogalmának bizonytalansága mellett – a Jobbik elsőként jelentette be, hogy külön indul az EP-választáson, hogy aztán a hétvégi kongresszusuk után a szóvivőjük úgy nyilatkozzon: „szoros együttműködést egyedül az LMP-vel tudunk elképzelni, mivel ezzel a formációval értünk egyet a legtöbb dologban.” 

Politikai elemzésről ilyen esetekben nem beszélhetünk, hiszen – mint említettem – annak a tényekből kellene kiindulnia, az egy leíró, nem pedig egy szüntelen cáfoló tevékenység.

És ehhez jön hozzá a legutóbb indított Soros-Juncker plakátkampány, amelynek az állításai épp annyira nem valósak, mint az előző példák. Sem a kötelező betelepítési kvóta, sem a tagállami határvédelmi gyengítés, sem a „migránsvízummal történő” bevándorláskönnyítés nem igaz – a cáfolat előállt, de kit érdekelnek a tények?

Talán ebből is látszik, hogy Magyarországon a politikai elemzésnek egy olyan térben kellene történnie, mint a Mátrix világa, azaz ami szimulációkból áll. Jelen helyzetre alkalmazva:

(„lebontják a kerítést”, „betelepítési kvóta jön”, stb.), amely aztán kormánypárti portálról portálra és szájról szájra generálódik.

Ebben a helyzetben fel kell tenni a kérdést: mi végre a politikai elemzés, amely Török Gábor szerint (is) halott. Noha a fentiek ellenére számos esetben – lásd gazdaságpolitikai és „családvédelmi intézkedések”, vagy például a Kommentár legújabb, szuverenitásról szóló száma – körvonalazódik, hogy lenne itt még helye politikai elemzésnek vagy politikaelméleti reflexióknak. A kormányzó oldal egyes teoretikusai, cselekvői képesek még úgy lépni, beszélni, hogy a fentiektől mindenki el tudjon vonatkoztatni. Valós térben (is) mozognak, és létező dolgokra létező (ellen)érvekkel lehet reflektálni.

Ha valami, az ugyanakkor tény, hogy

Ugyanis, ahol nincsenek tények, ott nincsenek elemzők se.

Olvass még többet Böcskei Balázstól az Azonnalin!