+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Soós Eszter Petronella
2019. február 13. szerda, 07:34
Régóta úgy tekintünk Nyugatra, hogy onnan csak a jó, Keletre pedig úgy, hogy onnan csak a rossz érkezik. Pedig nem érdemes a makulátlan nyugati és európai minta mítoszával fenntartások nélkül dolgozni: a Nyugat bizony messze nem olyan szép és tökéletes, ahogy a „felzárkózási mítosz” azt elképzeli.

Az Azonnali – amelynek az európai belpolitika, a közép- és kelet-európai ügyek mindig is fontosak voltak és maradnak – az EP-választás előtt vitasorozatot indít „Mi Európa?“ címmel, ahova több neves magyarországi és magyar anyanyelvű közép-európai szerzőt hívunk meg. Most Soós Eszter Petronella politológus írását közöljük.

 

Ha van nagy magyar rendszerváltó mítosz, akkor a felzárkózás mindenképpen az: felzárkózni a fejlettekhez gazdaságilag, jólétben – de mentalitásban és értékrendben is. Mintakövető mítosz ez a javából: kinek az osztrák jólét, kinek a jogállam, a szociális piacgazdaság német mintája, kinek a franciák emberi jogok iránti lelkesedése, kinek a hatalommegosztás amerikai rendszere a követendő példa.

 

Vigyázó szemünket Párizsra, Berlinre, Londonra és Washingtonra vessük! Csakhogy sokan, sokáig félreértették a mintát: az nem létezik, nincs.

 

Pontosabban van, csak nem úgy. Az legalábbis biztosan nem igaz, hogy „Nyugaton” kolbászból van a kerítés, és ami onnan jön, az makulátlan.

 

Álljon itt a francia példa

 

Amikor Emmanuel Macron francia elnök Egyiptomba látogatott, nagy volt rajta a nyomás, hogy mondjon valamit az emberi jogok egyiptomi helyzetéről, ne csak a milliós kereskedelmi szerződéseket írja alá az érkező francia delegáció (amely végül mintegy negyven kereskedelmi és fejlesztési szerződést szignált mintegy 1,6 milliárd euró értékben, legalábbis az egyiptomiak számításai szerint).

 

Ám Macronnak óvatosan kellett lépkednie, mert nem volt abban a pozícióban, hogy leckéket adjon. Egy ügyes – vélhetően szervezett – újságírói kérdés keretében a fejére is olvasták a sárgamellényesekkel szembeni rendőri erőszakot, s összességében is az emberi jogok franciaországi helyzetét. S amikor a Nemzetgyűlés éppen a gyülekezési jog várható korlátozására készül a sárgamellényesekre figyelve, nagy meglepetést még csak nem is okozhatott a kérdés.

 

Az elmúlt hetek és hónapok ugyanis egészen biztos, hogy nem a tiszta joguralom és a polgári erények jegyében teltek Franciaországban. Nem csak a rendőrök éltek esetenként vissza a fegyvereikkel, gumilövedékeikkel és a hatósági jogaikkal, hanem

 

a francia citoyenek is bőven példát mutattak „a fejlett politikai kultúra örömeiből”: amikor nem egymást, akkor médiamunkásokat fenyegettek, nemzetgyűlési képviselőknek ígértek változatos halálnemeket, illetve vagyontárgyaikat rongálták.

 

Ugyanezek a nemes polgárok időnként rasszista és antiszemita rigmusokkal jelentkeztek, kis szombati szórakozásként pedig nemcsak felszedték a Champs-Élysées kockaköveit, de még a Diadalívet is kiszínezték az egyetemes kultúra jegyében.

 

És ami ebben a leginkább meglepő, hogy a francia társadalom 56 százaléka még január közepén is támogatta ezt a mozgalmat,

 

ismerve az erőszakos tüntetéseket, azok gazdasági és emberi következményeit, a fenti erőszakos megmozdulásokat. Még egyszer: a francia társadalom többsége úgy támogatja a sárgamellényeseket, hogy alapvetően értesült a fentiekről.

 

Persze értesült a „szemkilövetős” rendőri erőszakról is… Említettem, hogy Franciaországban éppen a „szemkilövetésről” zajlik némi politikai vita az alapvető jogok jegyében? A fentiek értelmezhetők úgy, hogy ebben a pillanatban a francia társadalom inkább a „forradalmi” gondolatot látja a társadalmi haladás, a szociális szolidaritás szélesítése zálogának, mintsem a rendet és a demokratikus véleménynyilvánítás klasszikus formáit.

 

Aztán: a sárgamellényes mozgalom egy része nem hogy a parlamenti politizálást nem tekinti legitim közéleti térnek, de lassan az utcai tüntetéseket is kevesli.

 

(Az egyelőre semmiféle egységes programban vagy doktrínában nem rajzolódik ki, hogy végül is akkor mit szeretne ez a mozgalom, lévén az egyes irányzatok egymással sem értenek mindig egyet.) Ettől egy klasszikus liberális politikus vagy értelmiségi persze mindenhol sírógörcsöt kap: tizennyolc hónapja volt demokratikus választás Franciaországban, elnöki és nemzetgyűlési is: a képviselők és a kormányzat legitimitása nem kérdőjelezhető meg.

 

Ha a vidéki Franciaország Mucsa, akkor mi nem az?

 

Persze Franciaország liberális demokrácia, de azért a nem éppen parlamentáris, képviseletpárti attitűdök időnként ott is felszínre törnek. És nem,

 

ezek nem a „nyugati kultúrát kevéssé ismerő bevándorlók”, hanem az elkeseredett, a liberális demokráciára messziről tevő, a helyzetét kétségbeejtőnek ítélő vidéki Franciaország lakói,

 

amelyre persze lehetne mondani, hogy Mucsa, de ha már a vidéki Franciaország is az, akkor mégiscsak érdemes okos kérdéseket feltenni magunknak.

 

Például hogy lehet az, hogy a francia jogállamban az Alkotmánytanácsot egy politikus – egy volt szocialista miniszterelnök – vezeti, Laurent Fabius, akivel pár éve még mint francia külügyminiszterrel találkozhatott a nagyérdemű? De volt házelnök is. Ebben a legszebb, hogy az illető úrnak nincsen semmiféle jogi végzettsége vagy diplomája, minthogy a francia Alkotmánytanács tagjai számára efféle huncutság nem is feltétel a kinevezéshez.

 

Igen! Az Alkotmánytanács tagjait kinevezik. Három tagot a köztársasági elnök, hármat a Szenátus elnöke, s hármat a Nemzetgyűlés elnöke. (Most képzeljék el, hogy Áder János, Kövér László és mondjuk Orbán Viktor kinevezik az AB tagjait – jó, van egy kis parlamenti meghallgatás, igen érdekes eljárásjogi szabályokkal, s amúgy ki látott már olyat, hogy a többség nem oda bólint, ahova a főnök mondja?) Az Alkotmánytanács alapesetben előzetes normakontrollt végezhet, s folyó ügyek kapcsán válaszolhat meg ún. elsődleges alkotmányos kérdéseket, ami az utólagos normakontroll egyfajta megjelenése, 2008-ban döntöttek a létrejöttéről.

 

Actio popularis és hasonlók nincsenek, s alapjogi bíráskodás is csak azért van, mert az Alkotmánytanács 1971-ben úgy döntött, hogy ez is joga és dolga.

 

Nagyjából ismerős helyzet, ugye? Nem véletlenül. A magyar alkotmánybíráskodás rendszere korábban egyértelműen a német mintát követte, de 2010 után – mint a fentiek is mutatják  jelentős mértékben közeledett a francia modellhez.

 

Macron elkerülné a rázós kérdéseket

 

Vagy, ha már igazságszolgáltatás, lássuk a párizsi főügyész kinevezésének az ügyét! A párizsi főügyész kiemelten fontos pozíció a francia ügyészi rendszerben, mivel például a háborús bűncselekményekkel vagy a terrorizmussal kapcsolatos ügyek hozzá tartoznak, legalábbis amíg nem jön létre – legkorábban 2020-ban – a terroristaügyekre specializálódott ügyészi szervezet (korábban a gazdasági ügyekkel foglalkozó specializált szervezet már elvitt hatásköröket). A posztot eddig betöltő François Molins más feladatot kapott, így új kinevezésre volt szükség. 

 

Bár a szóban forgó ügyészt a köztársasági elnök nevezi ki, most az az eddig ismeretlen – és az ügyészség függetlenségét megkérdőjelző – helyzet állt elő, hogy Macron elnök visszautasította az elé kerülő kormányzati javaslatokat. Ha cinikus akarok lenni, azt mondom:

 

az Élysée-nek azért fontos a párizsi ügyészség, mert valahogy garantálni kell, hogy senki ne tegyen fel kellemetlen kérdéseket! Milyeneket?

 

Senki nem foglalkozik különösebben például azzal, főleg nem emberi jogi és jogállami keretben, hogy egyes újságírók nyomozása szerint a 2015-ös merényletek kitervelőit a francia szolgálatok (a nyugati koalíciós erőkkel közösen) módszeresen levadászták, magyarul: célzott módon meggyilkolták. Titkosszolgálati szempontból ez lehet racionális, hiszen az alternatíva a hazatérés és a hosszadalmas eljárás alá vonás, de jogállami szempontból nem állja meg a helyét. Franciaországban egyébként nincsen halálbüntetés, a Sarkozy-féle alkotmányreform óta egyenesen alkotmányellenes is, még rendes bírósági eljáráson belül is, nem hogy azon kívül.

 

Mellesleg ez sem túl meglepő: az ötödik köztársaság első évtizedeiben a kutya nem ellenőrizte a titkosszolgálatokat, főleg nem a parlament. 2007 óta teszik ezt, konkrétan egy parlamenti delegáció (nem bizottság, delegáció!) keretében.

 

És akkor arról még nem is szóltunk, hogy az elmúlt ötven-hatvan évben a különböző választási rendszereket rendre úgy alakították, hogy az az éppen hatalmon lévőknek éppen jó legyen.

 

A legfrissebb átalakítás az európai parlamenti választási rendszert érinti, amely éppen idén debütál: Franciaország ismét egyetlen választókerület lesz, ami kedvező változás a kis országos beágyazottsággal rendelkező pártoknak, így a Macron-féle, teljesen új La République en Marche-nak, de a nyugati országrészben hagyományosan gyengébben szereplő Marine Le Penéknek is, akik Macron számára fontos, életben tartandó ellenfelek.

 

Persze lehet erre azt mondani, hogy a francia intézmények – ha már itt tartunk – régiek, és jól bírják a strapát, mégiscsak védik a liberális demokráciát, de a fentiekből látszik, hogy ennek a védelemnek erősek a korlátai. A retorika, a filozófia, az alkotmányos alapértékek és tények nem mindig találkoznak. A franciáknál sem. Nyugaton sem. A mottó: „csúnya, mondhatni erkölcstelen dolog a nyugatellenes oroszokkal bizniszelni, ne is tegyétek, de azért az Északi Áramlat 2-t megépítjük, mert a mi cégünk is benne van ám, benne bizony!”

 

Nyugatról csak a jó jön?

 

A francia példa csak egy. Azt mindenképpen sugallja, hogy érdemes alaposabban megnézni, hogy milyen is ez az úgynevezett Nyugat. Biztos egységes?

 

Minden úgy van, ahogy 20-30 évig gondoltuk, gondolták sokan? Vagy vannak itt még elemzendő szempontok, pénz, geopolitika, hatalmi érdek, machiavellizmus, miegyebek? Avagy: a valóságot igazítjuk a vágyainkhoz, vagy a vágyainkkal ütköztetjük a valóságot?

 

Mióta és miért gondoljuk azt például, hogy a Nyugat egységes és oszthatatlan valami, ahonnan jön a jó, és csak az, Keletről meg jön a rossz, és csak az? (Persze ez általában így van, ez szinte magyar történelmi igazság, de azért az efféle remekbeszabott történelmi összefüggések arról híresek, hogy sok a hozzájuk tartozó kivétel.)

 

Érdekes kérdés például: hogyan gondolkodnak azok az ún. nyugati emberek, akik azt mondják hosszú idő óta, hogy nem érzik otthon magukat? Miért nem? Hogy függ ez össze kultúrával, bevándorlással, emberi jogokkal, jogállammal? Számos kutatás, elemzés és kötet utal arra, például itt, itt és itt, hogy az őshonos, főleg vidéki társadalomban a kulturális idegenség érzete, a vallási-etnikai-kulturális kisebbségi léttől való félelem, illetve a globalizáció veszélyként érzékelése és megélése a társadalmi tőke és szolidaritás szétbomlásához vezethet. Bár fontos hozzátenni, hogy a politikatudomány egyelőre nem jutott konszenzusra az új, alakuló globalizációs törésvonal jelentőségét és jellegét illetően.

 

Feltételezhetjük ugyanakkor, hogy ezek a társadalmi kérdések állnak az olyan események mögött, mint a brexit, Donald Trump megválasztása, vagy éppen a sárgamellényes lázadás. Vagy az utóbbiak a kivételek, csakis orosz ármánykodás szüleményei, amin lehet szörnyülködni, vagy belső okai is vannak?

 

Mi van, ha ez is a Nyugat, pont úgy, ahogy Pétain is az volt? És ha ez is a Nyugat, akkor úgy áll-e, hogy nem ártana megérteni?

 

Mellesleg a megértendő jelenségek nem újak. A globalizáció, a kínai import és az amerikai ipar átalakulása nem tegnapi dolog (Kissinger? Nixon?), de a francia társadalmi törés sem tegnapi, ha hihetünk legalábbis a francia elnökké választott Jacques Chiracnak, aki már a 1995-ös kampányában is be akarta gyógyítani. A vidék és város szétszakadása sem olyan politikai törésvonal, amelyről ma hallunk először.

 

A fentiek nem azt sugallják, hogy az értékek nem fontosak. Dehogynem. A fentiek nem jelentik azt sem, hogy az emberi jogok eszméjét úgy, ahogy van, el kell dobni; hogy nem számít a hatalmi ágak szétválasztása; hogy nem szükséges a hatalmon lévők ellenőrzése; hogy mindaz, ami a magyar demokratizálódást és a rendszerváltást eszmeileg hajtotta, érvénytelen.

 

De értékeket hitelesen képviselni csak az tud, aki tudja is, hogy miről beszél, lehetőleg nem tökéletes butaságokat – és miről hallgat.

 

Aki tudja, miről beszél, az ügyesebben találja meg a dzsungelben az ő állításait, az ő érdekeit, sőt, az ő értékeit alátámasztó érveket. Márpedig a Nyugat is egy ilyen dzsungel, időnként különváló elmélettel és gyakorlattal, ha szabad így fogalmazni. A magyar jobboldal, úgy tűnik, előbb ismerte ezt fel, mint a magyar baloldal. Mellesleg: ez másodlagos. Az árnyalt gondolkodás amolyan értelmiségi dolog – az, hogy Orbán Viktor vagy a Fidesz, vagy bárki mivel érvel itt-ott, nem is lehet szempont a Nyugatról, Európáról, vagy bármiről való gondolkodásban.

 

Ez most pillanatokon belül különösen aktuális lesz: európai parlamenti választási kampány előtt állunk, s a kampányok tudvalevőleg nem az árnyalt gondolkodás melegágyai, hanem az egyszerű és érthető politikai üzeneteké. Az üzenetek persze olyanok, amilyenek az értékek és az érdekek, de éppen ezért sosem tárják fel a dolgok teljességét.

 

Márpedig a dolgok a maguk teljességében általában bonyolultak, ellentmondásosak, néha egyenesen kibogozandóak.

 

Ezért nem érdemes a makulátlan nyugati és európai minta mítoszával fenntartások nélkül dolgozni: a Nyugat bizony messze nem olyan szép és tökéletes, ahogy a „felzárkózási mítosz” azt elképzeli.

 

Lásd sárgamellényesek, lásd francia rendőrök és gumilövedékek, lásd Franciaország.

 

A vitasorozat többi cikkét itt olvashatod el!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Százezer ember vonult végig New York pénzügyi negyedén, hogy aztán meghallgassa a svéd klímaaktivistát. Az Azonnali ott volt, és hoztunk nektek képeket!

A Szabadságpárt gyorsan szeretne szalonképesebbé válni, hogy újra elfogadható koalíciós partner lehessen a Kurz-féle Néppárt számára.

Németország eddigi legnagyobb klímatüntetéseit rendezték ma meg. Az Azonnali ott volt, és megmutatja nektek a legjobb transzparenseket!

Szerintük nem túl környezetkímélő a Brüsszel és Strasbourg közötti ingázás, de a francia tagpártjuk ellenkezik.

Egy szivárogtató szerint az elnök nyolcszor is vizsgálatot kért Zelenszkijtől Joe Biden ellen, de Trump szerint csak a
balos álhírmédia újabb támadásáról van szó.

A hét kérdése

A szélsőjobb által is oly sokat emlegetett európai életmód védelme névvel ellátott biztosi portfóliót sokan betámadták. Ha rajtad múlik, mire neveznéd át?

Azért ide elnéznénk

Ezen három dolog kombinációja lesz szeptember 27-29 között, naná, hogy Szentendrén.

Milyen volt az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány? Szeptember 27-én a Kutatók éjszakáján szó lesz róla.

Neoliberálisok, posztmarxisták, populisták vagy konzervatívok legyenek? Schiffer és Lányi megmondja. Szeptember 27.

Szeptember 28-án végig lehet kóstolni egy csomó gőzgombócot. Mellé koncertek.

Újra az irodalom és könyvkultúra központja lesz négy napra a Várkert Bazár október 10-től.

Ezt is szerettétek

Mennyire kapják meg a mindennapi szexizmust azok a lányok, akik bevallottan azzal akarnak érvényesülni, hogy jól néznek ki?

Kik azok, akikről első ránézésre nem mondaná meg az ember, hogy hosszú évek óta fideszesek? Összeszedtük!

Kárpátaljáról viszont mentőt fizetnek a magyarok a határig, hogy eljussanak a rossznak tartott magyar egészségügybe. Mutatjuk, miért.

Mutatunk pár jó társasjátékot, amiben tényleg kell gondolkodni, és nem is feltétlenül a többiek kisemmizése vagy kiiktatása a cél. Azonnali-lista!

Twitter megosztás Google+ megosztás