+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Pál Benedek
2019. február 6. szerda, 09:01
1989. február 6-án kezdődtek el a lengyelországi kerekasztal-tárgyalások. A lengyel rendszerváltás inkább a Szolidaritásnak, mintsem egy a magyarhoz hasonló paktumnak köszönhető, mégis nagyban kihatott az akkori megállapodás a lengyel politika elmúlt harminc évére. Milyen volt a rendszerváltás Lengyelországban, és mit tanulhatunk belőle? Elmagyarázzuk.

Ezt a cikket az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már ma reggel hétkor megkapták postafiókjukba. Kérj hírlevelet te is!

 

Pontosan 30 éve kezdődtek a közép-európai rendszerváltások, egész pontosan a lengyel kerekasztal-tárgyalások. És ezekkel kezdődött minden.

 

A varsói Namiestnikowski Palotában (a Minisztertanács székhelye volt akkor, most az elnöki palota) kezdődő tárgyalássorozat indította el azon események láncolatát, amely során Közép-Európában év végére az összes kommunista párt megbukott.

 

Az, hogy 1989-ben a Szolidaritás vezette ellenzék le tudta győzni a Lengyel Egyesült Munkáspártot (LEMP), az egész térségben az események katalizátorává vált.

 

A lengyel tárgyalásokat az teszi nagyon izgalmassá, hogy sem a hatalom, sem pedig az ellenzék nem igazán tudta, hogy merre tartanak majd februártól. Persze mindkettőnek voltak elképzelései, de egyiknek sem egy demokratikus rend megteremtése volt az elsődleges célja. Ez már csak azért sem volt lehetséges, mivel a Szovjetunió továbbra is korlátozó tényező volt. Elsősorban valamilyen megoldást akartak találni a lengyel válságra és a rendszer fokozatos reformjára számítottak.

 

A hatalom a Szolidaritás bevonásával társadalmi legitimációt akart szerezni a szükséges reformokhoz. Az ellenzék pedig a szabadságjogok lassú kivívását remélte.

 

Lengyelországban – a térség többi államához hasonlóan – a gazdasági válság és az állampárti ideológia kiüresedése, legitimitásvesztése volt a rendszerváltás egyik legfőbb oka. A LEMP a 80-as évek második felére elvesztette minden reformképességét, ez pedig egy fontos tényező volt a hatalom legitimációját illetően. Ugyanis a hadiállapot 1981. december 13-i bevezetését követőn a párt a reformok ígéretével tudott társadalmi elfogadottságot szerezni. Az évtized végére viszont nyilvánvaló lett, hogy a drasztikus reformok elkerülhetetlenek.

 

A lengyel gazdaság problémáit nem lehetett már kozmetikázással és látszatintézkedésekkel megoldani. Ezekhez azonban az állampárt már nem rendelkezett a szükséges társadalmi legitimációval.

 

Kik álltak szemben egymással?

 

Ezzel szemben ott volt a lengyel ellenzék, amelynek sikerült a magyar ellenzékkel ellentétben egy széles társadalmi szövetséget létrehozni.

 

A Szolidaritás szakszervezet tulajdonképpen egy a hetvenes évek közepétől létező értelmiségi-munkás-egyházi szövetség eredménye.

 

A szakszervezet 1980-81-ben a keleti blokkban egyedülálló módon tudott világnézeti és társadalmi alternatívát kínálni az államhatalommal szemben.

 

Wojciech Jaruzelski tábornok és a pártvezetés csak a Szolidaritás betiltásával, az ellenzéki vezetők bebörtönzésével és internálásával tudta stabilizálni a helyzetet. Mindezek ellenére a Szolidaritásnak – igaz, meggyengülve – sikerült átvészelnie az 1983-ig tartó hadiállapotot és az illegalitás éveit. A 80-as évek végén a legitimitási válsággal küzdő hatalommal szemben egy még mindig erős és a társadalmat maga mögött tudó ellenzék állt.

 

Az 1989-es tárgyalásokat az a patthelyzet tette lehetővé, amelyben az alapvetően reformer beállítottságú, de legitimációs problémákkal küzdő párt állt szemben a még mindig erős, de a hatalmat megdönteni nem tudó ellenzékkel szemben. A kölcsönös függés terelte a feleket egy megállapodás felé (erről bővebben lásd Steven Saxonberg – The Fall című művét).

 

Ugyan maguk a kerekasztal-tárgyalások később egy elit által vezérelt folyamattá váltak, de társadalmi nyomás nélkül nem szánta volna rá magát hatalom. Már 1988 elején az áremeléseket követően kisebb sztrájkok törtek ki, de ezek rövid időn belül elültek. Nyáron azonban újabb, ezúttal átfogóbb sztrájkhullám tört ki Alsó-Szilézia bányáiban, amely végül átterjedt Szczecinbe és Gdańskba is.

 

Az év kezdetétől aggasztó fejlemény volt a hatalom számára, hogy a sztrájkolók jóval radikálisabbak voltak, és már koruktól fogva sem lehetett volna közük a nyolc évvel korábbi sztrájkokhoz. Ezeket a sztrájkokat nem a Szolidaritás szervezte, de a tiltakozók a szakszervezet legalizálását követelték.

 

Egy mindent eldöntő tévévita

 

A nyugati kölcsönöktől függő hatalom számára pedig nyilvánvaló volt, hogy a sztrájkokat nem lehet úgy pacifikálni, mint a nyolcvanas évek elején. Végül augusztus 26-án Czesław Kiszczak tábornok-belügyminiszter bejelentette, hogy az ország vezetése kész tárgyalni az ellenzékkel. A politikus a tévébeszédében nem mondta ki a Szolidaritás nevét, csak a társadalmi csoportok és szakmák képviselőiről beszélt, de mindenki tudta, miről van szó. A sztrájkbizottságok pedig a Szolidaritás vezetőjét, Lech Wałęsát hatalmazták fel a tárgyalásra. Augusztus 31-én meg is született a megállapodás a kerekasztalról.

 

A következő félévben a hatalom és az ellenzék képviselői a kerekasztal módján próbáltak megegyezni a Varsó külterületén lévő Magdalenka-villában. Az elhúzódó előkészítés oka az volt, hogy az ellenzék a Szolidaritás legalizációját tűzte ki a tárgyalások feltételeként, amit a hatalom nyilván nem akart.

 

Időközben októberben a Mieczysław Rakowski vezette technokrata kabinet került kormányra. A kormány és az ellenzék közötti megegyezést végül a romló gazdasági helyzet és egy tévévita tette lehetővé.

 

Novemberben az állami szakszervezet, az OPZZ elnöke Alfred Miodowicz tévévitára hívta Wałęsát. A vita katasztrofálisan sült el a párt számára: az addig csak magánemberként emlegetett Wałęsa hirtelen egy ország előtt ismertethette érveit és fölényesen megnyerte a vitát.

 

A pártvezetés decembertől már mindenképpen meg akart egyezni az ellenzékkel, már csak a párttagságot kellett meggyőzni. Ezt végül Jaruzelskiék a januári pártkongresszuson hosszú viták után el tudták érni.

 

Egységes ellenzék, össze-vissza beszélő állampárt

 

Február 6-án megkezdődhettek a tárgyalások. A magyar kerekasztal-tárgyalásokhoz hasonlóan a folyamat több fő téma köré szerveződött: politikai reformok, gazdaság- és társadalompolitika, valamint a szakszervezeti pluralizmus. Az igazán lényegi kérdések a politikai reformokat és a szakszervezeteket érintő témákban voltak. Viszont Magyarországhoz hasonlóan gazdasági kérdésekben végül nem született megegyezés.

 

Az április 5-én véget ért tárgyalások során elsősorban egy új politikai játéktér kialakítása zajlott, amelynek természetét senki sem látta előre. A tárgyalások kimenetele nagyban függött a felek erőforrásaitól és attól, hogy hogyan mérték fel helyzetüket. Visszatekintve: mindkét fél teljes mértékben rosszul.

 

Míg a hatalom jelentősen felülbecsülte képességeit és teljes mértékben elbizakodott volt, az ellenzék alulbecsülte erejét.

 

A lengyel ellenzék sikerének kulcsa az volt, hogy egységesen tudott fellépni, és komoly társadalmi kapcsolatrendszert épített ki az előző évtized során. Míg a hatalomnak nemcsak a folyamatosan zsaroló állami szakszervezettel és vezetőjével Miodowicz-csal és az egyre jobban önállósodó kisebb szatellitpártokkal kellett számolnia, de magán a párton belül is egyre jobban eluralkodott a káosz. Volt, hogy a LEMP képviselői a tárgyalóasztalnál jöttek elő ötletekkel és többször megesett, hogy Kiszczak és Jaruzelski körei külön álláspontot képviseltek.

 

Ezzel szemben a Szolidaritást képviselő Polgári Bizottság végig egységes álláspontot vitt. Egyfelől az ellenzék radikális szárnya, mint például a tíz évig illegalitásban tevékenykedő Harcoló Szolidaritás nem vett részt a tárgyalásokban és nem is volt igazán komoly befolyása. Másfelől Wałęsának a belső ellenzékével, például Andrzej Gwiazda munkacsoportjával nem volt igazán kiélezett viszonya. Továbbá az ellenzék előnyét szolgálta, hogy a kerekasztal kétosztatú volt, ebben a felállásban a Szolidaritás egyedül képviselhette a társadalmat.

 

Lengyelországban a rendszerváltás egyik fontos szereplője a katolikus egyház volt, amely a diktatúra során végig megőrizte függetlenségét, és a tárgyalások során mint közvetítő lépett fel. Későbbiekben azonban komoly támogatást nyújtott az ellenzéknek.

 

A tárgyalási folyamat lényegi kérdése a hatalommegosztás formája volt. Ebben a kérdésben az ellenzéknek komoly előnye volt. A hatalom képviselőinek sokkal fontosabb volt a megegyezés, ugyanis egy kudarc magával sodorta volna a pártvezetést és a kormányt. Mindeközben a Szolidaritás tudott arra hivatkozni, hogy a túlzott engedmények társadalmi legitimációjába kerülnének, így a későbbi paktum teljesen értelmét vesztené. A siker érdekében a hatalomnak jóval többet kellett engednie. A végső megállapodás is ilyen alku eredménye lett.

 

Mi lett a deal?

 

A felek végül egy félszabad választásban egyeztek meg. A parlament, a Szejm arányait nyilvánosan rögzítették, így a helyek 35 százaléka szabad választásokon dőlt el, míg a maradék a hatalom képviselőinek lett fenntartva.

 

Cserébe azért, hogy az újonnan bevezetett elnöki pozíciót az állampárt kapja, Aleksander Kwaśniewski reformkommunista politikus és későbbi elnök javaslatára az alsóházként továbbműködő Szejm mellé létrehoztak egy felsőházat, a Szenátust,

 

amelybe teljesen szabadon választották a képviselőket. Továbbá a megegyezés értelmében a tárgyalások után a hatalom legalizálta a Szolidaritás szakszervezetet.

 

Az április 5-i megállapodás után megkezdődhetett kampány a június 4-re és 18-ra kitűzött választásokra. Ebben a helyzetben elsőre úgy tűnt, hogy a hatalom a rendelkezésre álló források és intézményi infrastruktúra miatt előnyben van. A Szolidaritás azonban egységének és társadalmi támogatottságának köszönhetően sikeres kampányt tudott folytatni. A szakszervezet korábbi társadalmi bázisát sikeresen aktivizálta, az egyház segítségével pedig komoly mozgósítást tudott elérni.

 

Az állampárt ezzel szemben versengő frakciók halmazára esett szét, és még a szatelitpártokkal is versenyeznie kellet. Ezenfelül

 

a hatalom teljes mértékben félreértelmezte a választás lényegét.

 

A párt politikusai úgy gondolták, hogy az emberek a reformokról és Rakowski technokrata kabinetjéről fognak szavazni. A LEMP abban reménykedett, hogy a stabilitást akaró csendes többség melléjük áll, és a magát szakértőként beállító állampártra szavaz. Ezzel szemben a választásokon valójában az elmúlt negyven évről mondtak véleményt az emberek. A kampány során a Szolidaritás magát mint a változás képviselőjéként tudta pozicionálni.

 

Fölényes ellenzéki győzelem a választáson

 

Az ellenzék receptje bevált. A Szolidaritás Polgári Bizottsága már az első fordulóban megalázó vereséget mért a hatalomra. A Szejm-beli szabad helyeket egy kivételével már az első fordulóban betöltötte a Szolidaritás, a Szenátus 100 mandátumából 92-t rögtön elvitt.

 

A LEMP blamázsát csak növelte, hogy a párt országos listáját (ilyen az ellenzéki oldalon nem volt) a szavazók teljes egészében elutasították, azaz a többség az összes nevet kihúzta a listáról.

 

(Az akkori választási szabályok szerint a listáról le kellett húzni azokat a jelölteket, akiket a választó nem akart a Szejmbe juttatni.) Ezeket a helyeket csak a második fordulóban egy külön megállapodást követően tudta a hatalom betölteni. Június 18-a után a Szenátusban egy hely kivételével mind a Szolidaritásé volt. Az az egy pedig egy függetlenként induló volt párttag vállalkozó volt.

 

Ugyan a Szejmben az állampárt végül feltöltötte a 65 százalékot, de a helyzetet árnyalja, hogy ezeknek a képviselőknek egy jelentős része valójában ilyen-olyan módon a Szolidaritás támogatásának köszönhette a helyét.

 

A hatalom nem tehetett mást, mint elismerte vereségét. A nyár további része kormányalakítással telt. Az ellenzék ugyan megszavazta elnöknek Jaruzelski tábornokot, de

 

a paktum többi része már értelmét vesztette. A Szolidaritás nyomásgyakorlásba kezdhetett, és nem fogadta el a hatalom miniszterelnök-jelöltjét, Kiszczak tábornokot.

 

Júliusban a Gazeta Wyborczában – amelyet a Szolidaritás a választások előtt alapított – Adam Michnik, a tárgyalások egyik ellenzéki főszereplője már a „ti elnökötök, mi miniszterelnökünk” felállást javasolta. Hosszas tárgyalások után végül augusztus végén a törvényhozás megválasztotta a katolikus ellenzéki újságírót, Tadeusz Mazowieckit miniszterelnöknek.

 

Mazowiecki ezzel a keleti blokk első nem kommunista miniszterelnöke lett.

 

A kormány ellenzéki többséggel alakult meg, a LEMP négy helyet kapott benne.

 

Ez a történet a mai lengyel politikai viták alapállása

 

Röviden összefoglalva az történt, hogy a februárban kezdődő tárgyalások során az ellenzék egységével és átgondolt taktikájával le tudta győzni a helyzetet tévesen értékelő állampártot. Emiatt

 

a lengyel rendszerváltás inkább a Szolidaritásnak, mintsem egy a magyarhoz hasonló paktumnak köszönhető.

 

A lengyelek elsőként kezdtek a rendszerváltásba, aminek eredménye ez a felemás helyzet lett.

 

Jaruzelski 1990 decemberéig maradt hatalmon, az első szabad választásokat pedig 1991 októberében tartották. Viszont a várakozásokkal ellentétben nem hatott igazán az ország demokratikus fejlődésére és reformokra. A következőkben a volt állampárt nem akadályozta azokat. Az 1993-ban visszatérő utódpárt, az SLD pedig a magyar MSZP-hez hasonlóan inkább a rendszerváltás káoszának és saját szakértői imázsára épített kampányának köszönhette sikerét.

 

A paktum azonban mégis kihatott az elmúlt harminc évre. Az, hogy az ellenzék ennyire alulértékelte erejét, komoly társadalmi törést okozott.

 

A lengyel közbeszédben a rendszerváltásról szóló viták kísértetitiesen hasonlóak a magyar ellentétekhez. A demokrácia születésével kapcsolatban ugyanúgy nem alakult ki egy össztársadalmi konszenzus, a rendszerváltás Magyarországhoz hasonlóan sokak szemében egy gyanús elitpaktumként jelenik meg.

 

Ezenfelül tulajdonképpen a mai két legnagyobb párt, a nacionalista-konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) és a jobbközép-liberális Polgári Platform (PO) között húzódó ellentét is a kilencvenes években többfelé szakadó Szolidaritás belső vitáinak folytatása.

 

Mindeközben Jarosław Kaczyński, aki ikertestvérével, Lech-hel résztvevője volt mind a szakszervezetnek, mind a kerekasztal-tárgyalásoknak is, de nem volt igazán központi szereplője azoknak, folytatja a maga harcát a Szolidaritás emlékezetéért.

 

Az elmúlt években nem volt ritka, hogy a kormányzó PiS a velük kritikus Wałęsát kiállításokon, megemlékezéseken megpróbálta kitörölni az ellenzék és a rendszerváltás történetéből.

 

Idén valószínűleg Magyarországhoz hasonlóan Lengyelországban sem lesz össztársadalmi megemlékezés és ünneplés a rendszerváltás kapcsán. Ettől független azonban 2019-ben beszélnünk kell a közép-európai demokráciák születéséről, hogy leszámoljunk mítoszainkkal, összeesküvés-elméleteinkkel, hogy lássuk, pontosan mi történt. Csak így tudjuk a magunk és jelenkori demokráciáink problémáit megérteni.

 

Tetszett a cikk? Ha kérsz még ilyeneket, iratkozz fel a Reggeli fekete nevű hírlevelünkre! Hetente háromszor küldjük!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Nagyobb baja is van Győrnek a polgármester szexbotrányánál: csúcsidőben folyamatosan maradnak ki a buszok, megoldás egyelőre nem látszik.

A hatóságok nem örültek neki különösebben, hogy elkezdene rendesen bánni felhasználói adataival a közösségi oldal, de Zuckerbergék őket is megpróbálják segíteni.

A honvédelmi államtitkár szerint a szocialista Bangóné úgy viselkedik, mint aki megőrült. Mindezt azért, mert az ellenzék új választást akar Csepelen, miközben a Fidesz is több helyen számoltat újra.

Szerintük legalább annyit érdemelnének a nyugat-balkáni régió népei, hogy az Európai Unió világosan mondja meg, mi a helyzet pontosan.

„Ez itt a finn-svéd határ. Negyven éve nem történt itt semmi.” Miért is jó az, hogy az EU dögunalmas?

Éjfélig vitatkoztak, de nem jutottak egyezségre az EU-s vezetők a nyugat-balkáni bővítés ügyében, még csak ígérgető dokumentumra sem futotta.

Bangóné Borbély Ildikó szerint annyira egyértelmű, hogy elcsalta a választást a helyi Fidesz, hogy az újraszámlálással sem elégednének meg.

A hét kérdése

Egy kormányközeli lap népszavazást akar arról, hogy a konzervatív Debrecen legyen Magyarország új fővárosa a liberális Budapest helyett. Mit szólsz hozzá? Ez a kérdés!

Azért ide elnéznénk

Kömlődi Ferenc kiállításmegnyitója Barcs Miklóssal, október 18-án a Jurányi Suterene-ben!

Piactúra, szitabuli, térbeéneklés, séta és számháború a 8-ban. Október 18-19-én!

Pest felől csúnyán néz ki a Vác fölötti, leharapott hegy, de most egy túrán megmutatják a másik, szebbik oldalát. Október 20.

Bécsben, október 28-án!

Áldokumentumok, fiktív bizonyítékok, emlékkollázsok, időutazó tárgyak december 1-ig!

Ezt is szerettétek

Minek folyton inspirálódni? – kérdez vissza Tarlós István, mikor arról kérdezzük, melyik kelet-európai város példájából inspirálódhatna Budapest. Nagyinterjű a főpolgival!

Elfogadna-e Tarlóstól tanácsot, és lesz-e Kálmán Olga az alpolgármestere? Azonnali-nagyinterjú Karácsony Gergellyel, az ellenzék főpolgármester-jelöltjével!

A főpolgármester-jelölt elmondja, miért foglalkozik ennyit Berki Krisztiánnal, és mit szól a Fidelitas cirkuszos plakátjaihoz, vagy Tarlós megafonozásához. Nagyinterjú!

Bécsben a lakások csaknem egyharmada önkormányzati tulajdonban van, és a város a magáncégek bérházépítési programjait is támogatja, hogy kordában tartsa az albérletárakat. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás