Szerző:
Bukovics Martin
Ennyit egyszerre még nem foglalkozott a magyar nyelvű sajtó azzal, hogy megírja, mennyire jó hely Nagyvárad. Nem, nem valami épületfelújítás, nem valami innovatív ötlet, pláne nem valami kulturális rendezvény az apropója. Hanem az, hogy én elmentem oda.
Ennek őszintén örülök. (Kelet-Közép-Európában nagyon fontos, hogy annak örüljünk, ami van, már csak azért is, mert amit megeszünk, az a mienk. Illetve, hogy ahol élünk, az volt már valamikor nagyon szép is. Erre, mármint a múltra, különösen büszkének kell lenni, mivel ezzel széles tömegek számára nagyon könnyen el lehet fedni, hogy a jövőkép – ha van – már nem ennyire vonzó.)
A nagyváradi fotóriportomra érkezett reakciók közül egyedül a Főtéren megjelent cikkre látom értelmét reagálni. Leginkább azért, mert szerzője, Balogh Levente cikkeit régóta olvasom – mind a kolozsvári Krónika napilapban, mind az általam még a lapot kiadó egyesületnek címzett, 1,45 milliárd forintos magyar állami támogatás odaítélése előtt is olvasott Főtéren. Éppen ezért lepett meg az a szemellenző, amit külön a cikkem kedvéért magára aggatott a szerző lokálpatriotizmus címén.
Aki a Főtéren megjelent cikket olvassa, abban ugyanis az a kép alakulhat ki, hogy én direkt rossz időben, tájékozatlanul, előítéletesen, lejárató szándékkal utaztam el Nagyváradra – ami teljes tévedés, rosszindulatú félreértés. Pontról pontra elmondom, hogy miért.
1. A cikk egy fotóriport formában elmesélt útibeszámoló volt,
aminek aktualitást két dolog adott: hogy én ott jártam, és hogy ottjártamra rá egy héttel volt Ady Endre halálának századik évfordulója. Milyen lap az, amelyik nem kap a lehetőségen, és köti össze a kettőt? Számos visszajelzés szerint kimondottan érdekes volt látni, hogyan „kallódik ma az a város, ahol Adynak akkor még nem kellett úgy éreznie, hogy különösebben vidéki újságíró lenne, mivel hét-nyolc ugyanolyan polgárosodott és hasonló jelentőségű város volt akkor még, mint Pest” – hogy egy olvasói visszajelzésből idézzek. Abban igaza van ugyan Balogh Leventének, hogy lehetett volna részletesebb is a cikk – de
A Főtér szerzője tájékoztat, hogy Nagyvárad „amolyan popsztár a régió városai között, hiszen az EU-források egyik leghatékonyabb felhasználója”. Mivel jó pár éve napi rendszerességgel olvasom a német, az osztrák, a lengyel és a bosnyák mellett az erdélyi magyar sajtót (gyakran előbb, mint a magyarországit), pontosan tudom, mennyi uniós fejlesztési pénz érkezik Nagyváradra – de látszik ez? Nekem éppen ezen háttérinformációk miatt volt meglepő a város – pláne, ha ahhoz hasonlítom, hogyan néz ma ki Kolozsvár, Nagyszeben vagy Temesvár.
Az igazi lokálpatrióta az én értelmezésemben ezért nem megsértődik, hanem azon gondolkodik, min lehetne javítani, hogy például egy januári hétvégén ne én legyek az egyedüli nem helyi vendég a Balogh által említett, ma elég közepes étteremként működő egykori Royal kávézóban, ahol ebédidőben nagyjából az asztalok tizedénél ha egyáltalán ült valaki. Mert mint azt Encs példája mutatja, még egy pizzázóval is fel lehet tenni egy egészen reménytelen helyzetben lévő térség kisvárosát a nemzetközi turisztikai térképre. Nagyvárad a maga adottságaival minimum csodákra kéne, hogy képes legyen.
2. Kitörni az olcsó imidzsből
A szerző lokálpatrióta énje nem érti, hogy (az Azonnali dizájnja miatt, ami miatt például itt a felsorolásban a számok sárgával, a közcímek pedig feketével vannak szedve) a végig nagybetűkkel tördelt fotóriport azzal kezdődik, hogy felrovom, hogy a Google többnyire olyan cikkeket dob ki a városról, amelyekben arról van szó, hogy ott még a Hilton helyi szállodája is olcsó.
Az igaz, hogy ezt nem fejtettem ki az eredeti cikkben, de nem inkább annak elérése lenne a lokálpatrióta hozzáállás, hogy olyan turisták jöjjenek egy városba, akik ott nem egy nemzetközi lánc olcsóságát keresik, a megfizethető Hilton-élményt, hanem egy olyan helyet, ami kínál annyit a turistáknak, hogy a hotellánc eleve ne olcsón árazza be magát a magas vendégforgalom miatt?
Mert kerestem én más cikkeket is. De hol vannak a cikkek arról, hogy mennyire jó az élet Váradon? Hol vannak az erről szóló sétaútvonalak, fotóriportok, térképek? Mert ilyet csak a Transindexen találtam, 2012-ből. (Azóta hét év telt el, igaz, ők már 2002-ben is fontosnak érezték, hogy megmutassák, Nagyvárad szép.) Ahogy egyedüliként a Transindex volt az is, aki meg akarta mutatni az olvasóknak, mennyire néz ki jól a karácsonyi vásár a felújított főtéren. Bennem például utóbbi miatt merült fel, hogy ellátogassak Nagyváradra – és hogy miért épp január közepén? Mert kíváncsi voltam, és az volt az első szabad hétvégém a cikk olvasását követően.
3. Hergelés egy budapesti újságíró ellen?
A szerző politikai újságíró énje felrója nekem, hogy az erdélyi magyarság ellen hergelek azzal, hogy beszámolok arról, hogy nemrég a magyar kormány a magyar adófizetők pénzét arra költötte, hogy vett egy nagyváradi palotát az erdélyi magyarság legnagyobb pártjának, az RMDSZ egy alapítványának, hogy ott valami kulturális központot hozzanak létre.
4. Példát venni Erdély megmaradt németjeiről
Olyan könyvesboltokba járnak a nagyváradiak, amik nincsenek – írja Balogh Levente a cikkem alapján. Csúsztat: én ugyanis arról írtam, hogy nincs rendes magyar könyvesbolt. Ezt a Főtéren egy kommentelő szintén megjegyzi a szerzőnek – sok más olyan megjegyzését is helyrerakva, amire ezért én ki sem térek –, hogy hadd ne kelljen ünnepelni, ha valaki ponyvát vagy kötelező irodalmat tart csak. És valóban, a nagyváradi sétálóutcán van egy Humanitas nevű üzlet, ami román nyelvű kötetekből kiváló szelekcióval rendelkezik.
De olyan, mint mondjuk a helyi Koinónia-kiadó mintaboltjaként is működő kolozsvári Koffer nevű kávézó-könyvesbolt, vagy – ha már kisebbségi nyelven megjelent köteteket keresek – mint Temesváron a Dóm tér sarkán vagy a nagyszebeni főtéren lévő, a teljes erdélyi német irodalmat és sajtót (így a mindössze 1 lejbe kerülő, rendre szebbnél szebb pocskondiázó jelzőket tartalmazó, ritka szórakoztató, PSD-ellenes vezércikkekkel kirukkoló romániai német Allgemeine Deutsche Zeitung napilapot) lefedő könyvesbolt, nincs Nagyváradon.
Remélem, a Sonnenfeld-palotában kiépülő Magyar Ház kulturális központ megálmodói előtt valami olyasmi létrehozása lebeg, mint a nagyszebeni Erasmus könyves kávézó – Klaus Johannis városában rögtön két ilyet is a turisták szemébe tolnak, anélkül, hogy be kellene írniuk a Google-ba, mit merre találnak –: rengeteg anyaországi német irodalom, még több erdélyi német, számos útikönyv a környékről, térképek, és azért pár román és angol kiadvány is. Mindezt úgy, hogy németből mára alig maradt Romániában.
5. Bezzeg Debrecen
Szintén figyelemreméltó stíluselem Balogh cikkében az, amikor azt emlegeti gúnyosan, hogy szerintem a tőle 70 kilométerre fekvő Debrecen is lehagyta Nagyváradot. Holott ez tény.
Azaz igen, sokat elárul egy város vásárlóerejéről, gazdasági megítéléséről, ha a sétálóutca üzlethelyiségeinek túlnyomó része üresen, kiadatlanul áll, és a legjobb boltja egy outlet, azaz az aktuális kollekcióból már kifutott ruhákat kedvezményesen árusító üzlet. (A Betty Ice fagyizó magyarországi megjelenésének ellenben örülnék, pláne miután saját szememmel is láttam a szucsávai gyárukban, hogy a prémium termékeik tényleg jó és helyi alapanyagokból készülnek).
Nem Nagyvárad repülőteréről repülnek a nagy, piaci alapon működő légitársaságok (onnan csak a csődközeli helyzetben lévő, román állami tulajdonú Tarom és egy magántulajdonban lévő fapados, a Blue Air repül, mindkettő csak és kizárólag Bukarestbe), hanem Debrecenéről (Lufthansa, Wizz Air, Münchenbe, Londonba, Bázelbe, Párizsba, Tel-Avivba többek közt). De aki nekem nem hiszi ezt el, olvassa el az Indexen, mi Debrecen fejlődésének titka.
Azé a Debrecené, amiről az Azonnalinak a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon,
Vagyis valahol érthető egy lokálpatrióta szomszéd iránti irigysége, de az igazán lokálpatrióta hozzáállás nem inkább a partnerség kiépítése, és annak hangsúlyozása lenne? De sokatmondó, és szerintem nem kicsit botrányos, hogy politikusi szinten egészen 2018 tavaszáig (tizenegy évvel Románia EU-ba való belépése után!) kellett várni arra, hogy egy ilyen határokon átívelő projekt valakinek eszébe jusson.
Igazából ezeket mind elmondtam volna Balogh Leventének, ha megkérdez azelőtt, hogy leírja a cikkemről a „meglehetősen egyoldalú” jelzőt, hogy legalább az övé ne legyen az. (Aki ugyanis követi az Azonnalit, pontosan tudja, hogy a magyarországi online sajtóban mi foglalkozunk talán a leginkább részletesen és sokszínűen a határon túli ügyekkel.) Ahogy azt is, hogy egy fotóriportban a szöveg gyakran nem képaláírásként működik, hanem a képek kísérőjeként (Spiegel, Die Presse) – ezzel a szerzőnek már számos, általam kollegiális tiszteletből kivesézni inkább nem óhajtott, de kimondottan szórakoztató félreértése, vicces következtetése és csúsztatása elkerülhető lett volna.
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.