Orbánt nem fogja kiütni az EU, legfeljebb civilizálni

Szerző: Ésik Sándor
2019.01.30. 12:49

Orbán viszonya az EU-hoz jelenleg azon alapul, hogy ő kicsi, de fontos része egy kényes hatalmi egyensúlynak. Pontosan Orbán Viktor azonban az egyik oka annak, hogy változások lesznek, mert azok az új célok, amelyek a legtöbb pénzt igénylik, részben az ő politikája miatt lettek fontosak. Csakhogy pénz egyre kevesebb van, és Orbán tudja ezt.

Orbánt nem fogja kiütni az EU, legfeljebb civilizálni

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy kedvenc kormányunk leállít néhány túlárazott beruházást, rövidebb pórázra fog gátlástalan lopásokat, húzza a féket. Azóta olvasók jelezték, hogy kihagytam olyanokat, mint a paksi bővítés egyre távolabb kerülő megkezdése, vagy a szintén sokszorosan túlárazott, kínai hitelből építendő Budapest-Belgrád csodavasút, amely körül szintén nagy a csend mostanában. Valóban, ezek a projektek is a lassú sorvasztás fázisába léptek.

Na de miért? Mert jön a válság.

Ezt a mondatot a nemzetközi sajtóban gyakran lehet olvasni, sőt, néha már a magyarban is: érdemes tehát megnézni, hogy milyen tünetek késztetik a kormányt arra, hogy a hét szűk esztendőre kezdjen készülni.

Itt az új Európa

Az Európai Unió, ahogy mindenki megismerte és megszerette vagy megutálta nálunk 2004 óta, meg fog szűnni.

Írtunk már erről többször. Itt most annyit teszünk hozzá, hogy Orbán Viktor maga is említette sajtótájékoztatóján, hogy szerinte háromsebességes Európa van: euró-Európa, Schengen-Európa és maradék Európa.

Neki nagyon kényelmes hely a Schengen-de-nem-euró-Európa. Viszont ezt az Európát részben ő maga tette olyanná, amely majd kevésbé lesz vele barátságos, mint eddig.

Az EU-val kapcsolatos politika Európa-szerte gyorsan változik, és pillanatonként vannak olyan fejlemények, amelyek utólag magyarázhatóak, de előre csak nagyon ritkán láthatóak. Ott van a brexit, a létező populizmus szimbóluma. Magyarországról nagyon érdemes nézni a műsort, követjük is, hiszen látható, hogy mire képes az EU egyik leggazdagabb országa egyedül. Semmire.

Az eredmény lehet egy olyan EU, ahol nem kell a britek akadékoskodásával számolni, amint arra sok német és francia elemző fel is hívja a figyelmet. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert britek nélkül is van Észak-Európa, amely nem feltétlen érdekelt egy erős, német-francia irányítású EU-ban. Ráadásul a brit alsóház tényleg fullba tolta a kretént, jelenleg épp no-deal brexitre készülünk.

Érdekelt viszont mindenki legalább három dologban: a migráció és a határok megnyugtató kontrolljában, Putyin és Hszi-csin Ping befolyásszerzési kísérleteinek kontrollálásában és az EU világpolitikai súlyának erősítésében, akár katonai eszközökkel is.

Több ország különböző mértékben, és sokszor egymás ellenében érdekelt olyan dolgokban, mint egységesebb gazdasági és pénzügyi irányítás, közös adópolitika, az euró árfolyamának meghatározása.

Orbán viszonya az EU-hoz jelenleg azon alapul, hogy ő kicsi, de fontos része egy kényes hatalmi egyensúlynak,

és várhatóan (az ellenzéke impotenciájának és intellektuális csődjének köszönhetően még hanyatló népszerűség mellett is) ennek a súlynak azt az elemét meg fogja tartani, hogy bőven juttat majd képviselőt újra az Európai Parlamentbe.

Pontosan Orbán Viktor azonban az egyik oka annak, hogy változások lesznek.

Azok az új célok, amelyek a legtöbb pénzt igénylik, részben az ő politikája miatt lettek fontosak.

Hogyan fogja kezelni Orbánt ez az új EU?

Például ma már látszik, hogy 2015-ben nem Merkel hibája volt a legjelentősebb fejleménye a menekültválságnak, hanem az, hogy kiderült: az EU „lágy alteste” igen sebezhető a Balkántól északra is. Akármilyen szépen tud gazdasági kontrollt gyakorolni Németország, az EU nem tud egységesen fellépni egy ilyen helyzetben.

Ez a pofon kétszer is Merkel arcán csattant. Egyszer akkor, amikor a német szociális ellátórendszernek és tágabb értelemben a német társadalomnak kellett megfogni a lökésszerűen érkező migránsok okozta ütést; másodszor pedig akkor, amikor az EU helyett a német költségvetésnek kellett Erdoğant lefizetnie, hogy ne legyen több menekült. (Persze volt miből.)

Ne legyenek kétségeink, ezt nem nézték el, és nem felejtik el Magyarországnak. Persze, ebben nem csak mi vagyunk sárosak, dehát az élet már csak olyan, hogy keresnek bűnbakot. És nem az erős fiúk között...

Németország tehát politikai kontrollt akar. Határőrséget, hadsereget. Mások pedig ebben látják a lehetőséget, hogy Németországot megzsarolják, és arra kényszerítsék, hogy az alku keretében gazdasági hegemóniája egy részét feladva engedje levegőhöz jutni a többieket.

Ez számunkra azt jelenti, hogy az infrastruktúra-építésre ömlő százmilliárdok korának vége lesz, és helyette másra fognak költeni.

Ehhez majd meg fogják találni a politikai és jogi kereteket is, például hirtelen fel fog tűnni Orbán illiberális ámokfutása, és nemcsak marginális EP képviselők szónoklataiban, hanem komolyan.

Mielőtt bárki lelkesedne, hogy ím, majd Orbánt kiüti az EU: nem fogja kiütni. Civilizálni akarja, pont annyira, amennyire muszáj.

Elmozdítani csak akkor, ha van olyan megbízható alak, akire lecserélhető és a lecserélése nem jár a térség instabilitásával. Orbán többek között erre készül a fék húzásával.

De hogyhogy jön a válság?

Miből lesz a válság? Ezt a kérdést teszik fel mindenütt, és egyelőre nem tudnak rá válaszolni. Több jel is utal arra, hogy lesz, azonban a világ gazdasági sajtója elemez, találgat, egész pontos okot nem tud mutatni.

Vannak árulkodó jelek, bizonyos grafikonok, amelyek kezdik felvenni ugyanazt az alakot, mint 2007-ben,

például ilyen a két- és tízéves amerikai államkötvények hozama közti különbség, amely azt mutatja, hogy a befektetők mennyire bíznak a növekedés hosszú távon fennmaradásában.

Sokszor írtunk már a quantitative easingről, vagyis a világ nagybankjainak eszközvásárlási programjairól. Erre azért kerül sor, mert a 2007-2008-as válságban nagyon sok pénz esett ki a gazdaságból. Részben azért, mert az ingatlanbuborékban sok, hitelre alapuló befektetés mögött az a várakozás állt, hogy a hitel majd ki lesz fizetve, mert aki fizeti, annak lesz pénze, hiszen vagyona ütemesen növekszik.

Csak a buborék lényege épp az, hogy a vagyon ütemes növekedése nem valós növekedésen, hanem a vagyon bizonyos elemeihez (pl. amerikai ingatlanokhoz) kapcsolódó elvárásokon alapul. Ha ezek az elvárások nem teljesülnek, az egész rendszer kártyavárként omlik össze. Számviteli értelemben a pénz nem tűnik el rögtön: adósságként ott van a könyvekben, csak épp nem tud újabb vállalkozásokat finanszírozni, végül behajthatatlanként leírandó. A másik ok, amiért nem volt likviditás (mozdítható pénz) a világgazdaságban, az a kockázatkerülés: sokan menekültek aranyba és hasonló, stabil befektetésekbe.

A világ meghatározó jegybankjai erre úgy reagáltak, hogy elkezdtek pénzt kölcsönadni a korábbinál jóval megengedőbb feltételek mellett.

Ez technikailag kötvények vásárlása formájában történt (innen az „eszközvásárlási program” elnevezés). Ennek a célja az, hogy a piacon megjelenjen egy zsák pénz, amit a piaci szereplők el akarnak költeni, vállalkozásokba kezdenek, újra felpörög a világgazdaság. Ebben eleve van egy kis unortodox elem – nem Matolcsy az egyetlen unortodox közgazdász a világon.

Az ilyen „pénzt pumpálunk a gazdaságba”-jellegű műveleteket korábban a kormányok csinálták, a jegybankok a kamatpolitikán keresztül avatkoztak be. Ha a quantitative easinget be kellene sorolni egy makróvizsgán, hogy akkor ez most fiskális vagy monetáris eszköz, és csak egy választ lehetne bekarikázni, akkor a vizsgázó bajban lenne. A válságok kezelésére több közgazdaságtani elmélet létezik. Van, amelyik mélyebb, már-már filozofikus kérdéseket feszeget (fenntarthatóság, javak igazságos elosztása). Van, amelyik aktívan belenyúlna a gazdaságba, pénzt nyomna ide, pénzt venne el onnan; és olyan is van amelyik azt mondja, hogy kezeljük a helyzetet liberálisan, a kamatok szabályozásával állítsuk be a kívánatos pénzmennyiséget a piacon, aztán egy evolúciós folyamatban pusztuljon a férgese, és jöjjön valami új és kreatív.

A quantitative easing viszont ezek közül egyik kategóriába sem illik, hanem valamiféle hibrid. Pénzt nyom a gazdaságba, mint egykor Roosevelt New Dealje (vagy Hitler autópálya-építései), de nem határoz meg mellé valamilyen politikai célt, mint az ilyen programok általában teszik. Ez persze lehetne jó is, hiszen lehetnek ezek a célok akár rosszak is („a vas és acél országa leszünk”, vagy hetven évvel későbbről a „nem kell ide a sok okostojás, jó melósból kell sok”, ahogy azt a parraghista gazdaságpolitika tartja, aztán csodálkozik, hogy a melós meg melós módjára viselkedik és sztrájkkal védi az érdekeit).

A baj inkább az, hogy óriási mennyiségű pénz minden különösebb kontroll nélkül hullott a világgazdaságra. Végtelen mennyiségű pénz persze nincsen.

Ha végtelen mennyiség elérhető belőle, akkor az nem pénz, elveszíti értékmérő szerepét: ahogy közeledik ehhez, értéke csökkenni kezd, vagyis beindul az infláció. A quantitative easing-programot épp ezért eleve ideiglenesnek szánták, és bár tovább tartott, mint eredetileg tervezték, ma már a pénzcsapok elzárásának fázisában vagyunk. Emellett – szintén nagyjából egységesen – a korábban a világgazdaságot készpénz-infúzióval felpörgető nagybankok kamatemeléssel igyekeznek elejét venni a túlpörgésnek és a buborékok kialakulásának. Kérdés, hogy mennyire van ez időben?

Szar a palacsintában

Most talán nincsen olyan egyben körülírható nagy csontváz a szekrényben, mint az átlag amerikai állampolgár fizetőképességéhez és családi háza árának emelkedéséhez kötött kötvénycsomagok, de figyelmeztető jelek azért vannak. És érdemes azt is fejben tartani, hogy a tíz évvel ezelőtti válságra úgy emlékszünk, hogy annak oka az amerikai ingatlanpiac volt, de azért nem szabad elfelejteni azt sem, hogy borult ott még jó pár másik csontváz. A figyelmeztető jelek közül sok hasonló az akkorihoz.

A vállalati adósságok szintje elég magas. A tőke mesterségesen alacsonyan tartott költsége, párosulva a magas amerikai társasági adóval (amelyet Trumpnak első dolga volt csökkenteni) azt eredményezte, hogy a legtöbb dolgot sokkal olcsóbb volt hitelből finanszírozni, mivel a hitel törlesztése az alacsony kamat miatt olcsó, ráadásul a törlesztés az költségként leíródik az adóalapból.

Ez viszont oda vezet, hogy nagyon sok cégnek vannak nagyméretű és kockázatos beruházásai, és ehhez képest minimális pénz- és egyéb eszköztartalékai.

Ez mindaddig oké, ameddig ezek a beruházások jó megtérülést hoznak. Amint nem térülnek meg a várt mértékben, előáll megint az a helyzet, hogy látszólag kifogástalan állapotban levő cégek válnak fizetésképtelenné, hiszen saját pénzük nagyon kevés van, és a likviditásukat (a kasszában a készpénzt) már nem fogják nekik kölcsönadni.

Kérdés persze, hogy valójában hány vállalatnak van ilyen „egészségtelen” vagyoni struktúrája. Az Economist arra figyelmeztet, hogy az S&P 500 és a FTSE 350 indexben benne levő cégek 98 százalékát ugyanaz a pár nagy cég auditálja, így bizony 

megint felmerül az a helyzet, hogy csokoládénak nézzük a palacsinta töltelékét, pedig más van ott, csak a színük egyezik.

Ráadásul – ellentétben a tíz évvel ezelőttiekkel – itt most nem csak a „fejlett világ” vesz részt a játékban, hanem Kína is. A politikai játszmákról később: gazdaságilag az az érdekes, hogy kiderült, hogy egy kontrollált, névleg kommunista berendezkedés sem immunis a tőkére. Ez persze nem meglepetés. A kulturális különbségek számosak, de a kínaiak sem mentesek a hiúságtól és a bírvágytól, a gazdaság e két hatalmas hajtóerejétől.

Ezért a kínaiak fogyasztanak és ingatlant fejlesztenek, vagyis két olyan dolgot művelnek, amely az elmúlt negyven évben kb. minden válság közvetlen kiváltója volt szerte a világon.

Azzal a különbséggel persze, hogy Kína van akkora, hogy ha ott csap le egy jó kis ingatlanbuborékos vagy túlhevült fogyasztásos válság, akkor azt mindenki érezni fogja, annyira mindenképpen, amennyire az amerikait is éreztük. Anélkül hogy a nyugati jegybankokat és gazdaságpolitikusokat dicsérni akarnám, azért az is megjegyzendő, hogy a kínai gazdaságpolitika eddig leginkább azzal volt elfoglalva, hogy a kínai ipar pozícióinak megszilárdításában részt vegyen (pl. a jüan árfolyamának szigorú kontrolljával), így kérdés, hogy mennyire felkészültek egy belső okokból kitörő válság kezelésére és hogy ebben milyen szerepet tud játszani az ottani, kevésbé szabad politikai környezet.

Kína ráadásul terjeszkedik is

Kína ráadásul gazdaságilag küzd azzal a problémával is (kellemes probléma, tegyük hozzá), hogy jó sok pénzt költ világméretű politikai befolyása kiépítésére. Ez (elsősorban Afrikában) nagy befektetésekben, gyors haderőfejlesztésekben és politikai befolyásszerzési akciókban nyilvánul meg, melyek közös jellemzője, hogy drágák.

A világhatalmi státusznak ára van, az amerikai adófizetőknek is tíz- és százmilliárdjai úsznak a világ tengerein és lopakodnak az égen.

Például ha a cetli igaz, és megy ötezer amerikai katona a venezuelai határhoz (dandár méretű erőről beszélünk, ami nálunk simán hadosztálynak is elmenne) az is milliárd dolláros buli lesz. Kínának ez – egyelőre – nem drága, maga is igyekszik hasonló képességeket kiépíteni.

Ezzel pedig elérkeztünk oda, hogy a globalizáció, a 2000-es évek elejének slágertémája is változóban van. A határon átnyúló befektetések (cross-border investment) csökkenő tendenciát mutatnak, nincsenek már olyan gigaüzletek, amikor filléres biszbaszok gyártását is elviszik a világ másik végére. Persze ez a modell sem fog teljesen eltűnni, ahhoz túl jó infrastruktúra épült ki hozzá. De majd diverzifikálás jön, vagyis a nagy multik igyekeznek majd a termelésük egy részét a piacaik közelében tartani (lásd: német autógyárak a német határtól nem messze, pl. Gliwicében vagy Magyarországon). Nem véletlen a kínai aktivitás ezekben az országokban.

Ráadásul kialakult egyfajta dominanciaharc is. Kína és Amerika egymásnak feszült,

ennek jele a Huawei körül keltett hiszti, az amerikai kereskedelmi háború és az otthoni gazdaságpolitikába történő aktív beavatkozás Trump és Hszi-csin Ping részéről is. Ez pedig még nagyobb óvatosságra készteti a nemzetközi gazdasági szereplőket.

Mit jelent ez ránk nézve?

Azt, hogy az eddigi pénzbőségnek nagy valószínűséggel vége.

Más politikai célok érvényesülnek a világpolitikában és az EU-ban, mint az elmúlt tíz évben. Ez a két jelenség – a pénz csökkenő szintje és a politikai mozgások miatti óvatosság – új helyzetet teremt.

Képzeljük el ezt úgy, hogy van egy éles sziklazátonyokkal teli tengerfenék, amelyet jelenleg vastagon belep a víz, kényelmesen hajókázik mindenki. A víz szerepét a pénzbőség tölti be. Ahogy ez a szint csökkeni fog a csökkenő kibocsátás és az óvatosabbá váló befektetők miatt, sok zátony kerül felszínre, vagy a felszín közelébe.

Azok maradnak a felszínen, akik ügyesen tudják, hogy hol vannak a zátonyok, és azok, akiknek nagyon könnyű a hajója. Magyarország éppen a ballasztot dobálja ki.

Viszont a könnyű hajót meg felboríthatja a szél – de hogy jól megcibálja, az biztos. De erről majd a befejező részben.

Ésik Sándor cikke eredetileg a Diétás Magyar Múzsán jelent meg, tessék ott is lájkolni!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek