Ha az ellenzék már az EP-választást is csupán egy Orbán Viktor elleni küzdelemnek látja, és semmi mást nem tud mondani róla, akkor messze van a rendszer legyőzése.
Javában dübörög az ellenállás éve, amikor például még a momentumos politikusok is hajlandóak elmenni a végsőkig, bármit is jelentsen ez. Szóval mindeközben úgy áll a dolog, hogy bármerre nézek, úgy látom, kicsit falsul megidézve Wittgensteint: az ellenzék képzeletének határai éppen Orbán Viktor magyar miniszterelnök határai.
Bármilyen esemény, választás, felháborodás, akármi egyetlen értékmutatója az az ellenzéki politikum számára, hogy hogyan lehet azt a NER megdöntésére fordítani, ami egyébként, mint politikai cél, természetesen nem elvetendő dolog.
Itt van rögtön az EP-választás, aminek kapcsán felmerült most (ismét, sokadjára, bah, unalom a köbön) az összefogás. Furcsa időket élünk: az ellenzék összefogására (Orbán ellen) valamiért a MÚOSZ nevű újságírószövetség elnöke szólít fel, miközben az összefogás motorjának szánt ernyőszervezet egyik ismert politikusa meg arról értekezik, hogy (Orbán miatt) nincs is értelme bármilyen választáson indulni.
Hogy tisztázzuk: ezen a választáson az Európai Parlamentbe választunk képviselőket, és a háromféle választásból ez szól legkevésbé arról (alapvetően), hogy hogyan győzzük le Orbán Viktort, és ez szól leginkább arról, hogy milyen lesz a jövőnk. Mégis, így ír róla Hadházy Ákos: „Mit veszítenénk, ha nem indul az ellenzék az EP-választáson? Néhány EP-képviselői helyet, ami gyakorlatilag alig-alig segített eddig rajtunk.” (Segített mármint abban, hogy az ellenzék legyőzze Orbán Viktort, megvédje a demokráciát, stb.)
Mindeközben Orbán Viktor múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján azt csinálta, amihez a legjobban ért: elénekelte áriáját az Európát Legyőző Migránshordákról, és arról, hogy az EP-választás nem más, mint a Migrációpárti és Migrációellenes Erők Élet-Halál Harcának Következő Fontos Csatája.
A Fidesz-univerzumban a migránskérdés az a tizenhat funkciós svájcibicska, aminek van pár olyan része, amit elsőre nem tudsz hova tenni, de aztán a megfelelő pillanatban majd kiderül, hogy mire jó. A legősibb, az idegentől való ösztönös félelemre alapozó történet tényleg mindenre jó: védekezésre, támadásra, hazai narratívaépítésre, európai narratívaépítésre.
El lehet róla mondani, hogy hazugság, hiszen senki sem akar Magyarországra jönni (a nyugati országoknak meg már Orbán szerint is kampec, azokba már bevándoroltak); de a lényeg az, hogy a kormánynak van válasza mindenre, bármiről kérdezik.
Hiába jogos célja mindeközben az ellenzéknek (és jogos követelése az ellenzéki választók nagy részének) az, hogy álljon vissza Magyarországon a demokrácia és a jogállam, ha mindemellé semmilyen látványos, eladható történetet, keretet nem tud – és úgy tűnik, nem is akar senki – felvillantani.
Pedig bármennyire durvának tűnik, Orbán legyőzése csak egy elérendő minimum, egy első lépés kellene, hogy legyen az ellenzéki pártok számára, mivel ez önmagában csak és kizárólag a rendszerellenes szavazókat szólítja meg. De mi jön azután? Hol az ország helye Európában, a világban?
Mert jelenleg nagyjából így fest a dolog. Kényelmes ez a miniszterelnöknek is, hiszen sokkal könnyebb így beépítenie hazai ellenzékét a Nagy Narratívába, elhelyezni őket az építők és a rombolók közé, és kényelmes ez az ellenzéki pártoknak is, mert nem kell sokat gondolkodni arról, hogy miről szóljon a következő sajtóközlemény és -tájékoztató.
A lényeg tehát az, hogy bármilyen hadmozdulatba is kezdjen az ellenzék 2019-ben bármilyen felállásban, ha mozgásuk eredője és végpontja csak és kizárólag Orbán Viktor lesz továbbra is, akkor a miniszterelnök lélekben már most megnyerte a küzdelmet.
Tetszett a cikk? Olvass még többet Pintér Bencétől az Azonnalin!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.