Hogy futottak bele a britek a brexitbe? Benedict Cumberbatch segít megérteni a dolgot

Klasszikus filmélményből keveset ad a Brexit: The Uncivil War, viszont úgy mutatja be a hülyeségalapú politika győzelmét, hogy közben a szavazókat sem nézni idiótának.

Még a rettentően felgyorsult 2010-es években is meglepő gyorsasággal készült el a Brexit: The Uncivil War, ami címének megfelelően az Egyesült Királyság EU-ból való kilépéséről szól. Mivel a népszavazás csak 2016-ban zajlott, az elvileg idénre tervezett kilépésről pedig azt sem lehet eldönteni, egyáltalán megtörténik-e, még egy dokumentumfilm is meglepő lett volna a történetről, nem hogy egy olyan tévéfilm, aminek Benedict Cumberbatch a főszereplője. 

Az HBO saját gyártású produkciója nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy valós szereplőkkel és nagyrészt

A történet adott, bár Magyarországon kevesebben ismerik a főszereplőt: a Cumberbatch által megformált Dominic Cummingst megbízzák a kilépéspárti kampány megszervezésével, az öntörvényű zseni pedig szakítva az eddig bevált módszerekkel ráveszi az ország arra fogékony részét, hogy a szakítást válassza az Unióval. Bár leginkább karikatúraszerűen megjelennek olyan figurák, mint Boris Johnson vagy a bevándorlózással a piszkos munkát megkapó Nigel Farage, Toby Haynes filmje az egész kilépést Cummings zsenijének tulajdonítja. 

A Brexit: The Uncivil Wart két szemmel lehet nézni, az ítélet pedig ettől függően eltérő: ha filmként nézzük, akkor Cumberbatch zsenijén kívül egy közepes minőségű politikai drámát látunk még a kis költségvetéshez képest is unalmas képekkel, ráadásul teljesen lineáris történettel. Van egy nagyon okos guru, aki már az elején tudja, hogy megnyer egy népszavazást, és ezt meg is nyeri.

Viszont aki kicsit jobban átlátná a brexit, rajta keresztül pedig az évtized második felének hátterét, annak érdemes rászánni erre másfél órát. Bár Magyarországról ez nem volt annyira feltűnő, de elsőre ez az egész népszavazósdi leginkább gazdasági kérdésekről szólt volna, a kilépéspártiaknak viszont sikerült átterelni a témát arra, megmaradt-e a brit büszkeség, irányíthatják-e ők a saját életüket, és hasonló lózungok.

Cummings programjával az újkori politikai kommunikáció két alapköve látható: a közösségi média precíz használata, illetve olyan hülyeségek hangoztatása, amikkel az ellenséget állandó védekezésre kényszerítik.

A közösségi média szerepét egy választási kampányban már mi is jól ismerjük, de a kilépéspártiak először alkalmaztak egy később a Cambridge Analyticához is köthető céget, akiknek csak és kizárólag az volt a feladata, hogy olyan emberekre célozzanak a sokszor focis nyereményjátéknak álcázott játékaikkal Facebookon, akiket a klasszikus kampányok gyakorlatilag egyáltalán nem érnek el.

Ebben a vonalban benne volt a gőgös nagyvárosi értelmiségi attitűd lehetősége, de ügyesen kimozogtak előle a filmkészítők: a kilépéssel leginkább megcélzott, évtizedek óta teljesen az út szélén hagyott potenciális szavazókat

Ezért pedig nagyon dühösek voltak, ezt a dühöt pedig nagyon jól meg lehetett lovagolni azzal a ígérettel, hogy most visszavehetik az irányítást az életük felett. 

A szintén új elemként behozott hülyeséglavinát még ennél is jobban látjuk itthon: a film szerint Cummings legnagyobb dobása a beáralmó törökökkel való riogatás volt, hiszen ha Törökország belép az EU-ba, akkor majd ők árasztják el Londont.

Talán nem kell magyaráznom, mennyire jól ráilleszthető ez a történet arra a magyar közbeszédre, amiben lassan az ellenzéki képviselők kutyáját is meg kell tanítani elugatni, hogy nem akarnak kerítést bontani és betelepíteni százmilliárd migránst. 

Amit szinte egyáltalán nem sikerült érzékeltetni, az a tények helyett hangerőn alapuló kampányolás legnegatívabb hatása: ahogy azt láthatjuk a populista politika térnyerésével, a kampányok mindenhol szinte háborús helyzetbe torkollnak. A briteknél ez addig fajult, hogy a népszavazás előtt nem sokkal brutálisan meggyilkolta egy kilépéspárti merénylő a munkáspárti képviselő Jo Coxot, de még ez az eset sem tudott csorbítani a Leave.EU üzenetén. 

Ismeretterjesztésre ettől a hiánytól eltekintve is nagyszerű a film, aminek még azt is sikerült elkerülnie, hogy túl egyértelmű véleményt formáljon a brexitről.

Azt nem tudhatjuk, hogy tényleg Dominic Cummingsnak köszönheti-e a világ azt a hülyeségalapú politikát, amivel nem sokkal a brexit után Donald Trump is a semmiből tudott hozni egy választást, vagy sok ember közös műve az ésszerűség teljes kiiktatása, de ez az eredmény szempontjából mindegy is épp úgy, mint ahogy a brexit végeredménye szempontjából mindegy, mennyire volt szabálytalan a 2016-os kampány.

Ha valaki csak tételesen akarja látni, miben különbözik  a modern politika az 1990-es évektől, akkor üljön le, és nézze meg az egyelőre csak az HBO Go oldalán látható filmet.