+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Pápay György
2019. január 8. kedd, 16:06
A „mayor Puzsér” projekt az első látványos kísérlet a középpárti pólus megképzésére. Ennyi bizonytalanságot bőven megér, hogy egy jóval fontosabb választás, a következő országgyűlési előtt tisztuljon a kép.

Miközben a parlament lépcsőjén együtt fotózkodnak az ellenzéki pártok – sarkítva-zsurnalizálva: Gyurcsány és a Jobbik –, aközben Puzsér Róbert arra építi főpolgármester-jelölti kampányát, hogy a „közép” pártjai nem léphetnek egyszerre a régi baloldallal. De vajon nem tizenkilencre kér-e lapot, aki mindent a XXI. század pártjaira tesz fel?

 

Az alábbiakban nem szeretnék azzal foglalkozni, van-e esélye Puzsér Róbertnek a főpolgármesteri poszt elnyerésére, ahogy azzal sem, vajon alkalmas lenne-e egyáltalán erre a szerepre. Persze ezek is érdekes kérdések (napjaink különféle rendű és rangú politikai vezetőit elnézve az utóbbi talán egyre kevésbé), de Puzsér kampánya nem csak a főpolgármesterségről szól: eddig jóval kevesebbet tudtunk meg a Sétáló Budapestről, mint az ellenzéki térfelet tagoló törésvonalakról.

 

Puzsér narratívája arra az elgondolásra épül, hogy az MSZP-DK-val együttműködve nem lehet (országos) választást nyerni a Fidesszel szemben.

 

Így aki valódi változást akar, annak azokat a pártokat érdemes támogatnia, amelyek nem felelősek a Fidesz túlhatalmának kialakulásáért, és amelyek a Fidesz-baloldal ellentétpárra épülő kétosztatú rendszerrel szemben határozzák meg magukat (értve ez alatt elsősorban az LMP-t és a Jobbikot, mivel a Momentum újabban látványosan kiiratkozni látszik ebből a sorból). Ezért kérte a „közép” pártjainak támogatását, de ez a viszony bizonyos értelemben fordított: mintha inkább Puzsér szeretne támogatni egy olyan forgatókönyvet, amelyben új pólus jön létre a Fidesszel és a régi baloldallal szemben.

 

Vajon milyen realitása van ma ennek a forgatókönyvnek? Ez számomra azért is különösen érdekes kérdés, mert a választás után magam is többször írtam arról – az Azonnalin például itt és itt –, hogy a „minden ellenzéki párt szűnjön meg” és a „minden ellenzéki párt fogjon össze” végletei helyett

 

több értelme lenne egy Jobbik-LMP(-Momentum)-együttműködésnek, amely nemcsak a (még) meglévő ellenzéki szavazótábort osztja újra, hanem jobb esetben képes lehet kormányoldalról is elhozni szavazatokat.

 

Mondanom sem kell, ezzel a véleménnyel könnyen kisebbségben maradt akkortájt az ember, a folyamatok pedig azóta egészen más irányba mutatnak.

 

Pedig az elgondolás nem nélkülözött minden racionalitást. Miközben a „régi baloldal” választásról választásra gyengült, és pártjai 2018-ban alig egymillió szavazatot kaptak listán, addig a Jobbik és az LMP egyaránt erősödött, együttesen másfélmillió voksot begyűjtve, és még a parlamentből kimaradt Momentum is kapott 175 ezret.

 

Tudatos stratégiai gondolkodással hamar körvonalazódhatott volna egy „középpárti” blokk,

 

amely nemcsak az ellenzéki apátiával vehette volna fel a küzdelmet, hanem a tagjainak módszeres ledarásálásra irányuló kísérletekkel szemben is. Ez a momentum azonban elillant (értsük, ahogy akarjuk), a jobb sorsra érdemes LMP és Jobbik pedig leginkább saját leszalámizásával volt elfoglalva, részben önként és önerőből, részben politikai riválisaik – a Jobbik esetében a Fidesz, míg az LMP esetében a baloldal – készséges és hatékony közreműködésével.

 

2018 őszére egyre inkább úgy tűnt, hogy a „ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott” alapon politizáló baloldal jön ki legjobban az egészből, és a politikai kínálat újra visszaszűkül a Fidesz kontra MSZP-DK (és csatolt részeik) képletre. A váratlanul forró december ebben is változást hozott: többé-kevésbé irrelevánssá tette az LMP-t ért kollaborációs vádakat, cselekvő szerepbe hozta a Jobbikot, és általában mérsékelte az ellenzéki választók körében kialakult pártellenes attitűdöt. Mindez viszont együtt járt az összefogásdiskurzus újbóli, szinte törvényszerű megerősödésével. 

 

Vajon időszerű-e ebben a helyzetben a „közép” gondolata, vagy már-már anakronisztikus? S vajon Puzsérra mint az ellenzéki egység megbontójára kell-e tekinteni – ahogy azt többen is teszik –, vagy mint egy létező választói igény leghang(súly)osabb képviselőjére? Ahhoz, hogy ezt eldönthessük, legalább három fontos szempontot érdemes figyelembe venni.

 

1. Egyedül nem megy

 

A jelenlegi választási rendszerben, a kormányoldal elképesztő mértékű erőforrástöbblete mellett nem túl nagy a valószínűsége, hogy egy ellenzéki párt, vagy akár egy pártszövetség úgy megerősödjön, hogy egyszerre legyen kihívója a többi ellenzéki pártnak és a Fidesznek. Hiába erősödött a választáson a Jobbik és az LMP, az újabb kétharmad, mint egyfajta objektív mérce lehetetlenné tette, hogy az efféle számára kedvező részeredményeket bárki is jóváírhassa. S annak fényében, ami azóta történt, az említett két párt esetében már az is hatalmas eredmény lenne, ha áprilisi támogatottságukat visszaszereznék, nemhogy még tovább erősödjenek az egyébként szintén nem szárnyaló baloldal rovására.

 

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az összefogás iránti igény létező választói igény.

 

A decemberi tiltakozásokat nem pusztán az katalizálta, hogy az ellenzéki pártok végre csináltak valamit, hanem részben az is, hogy együtt csináltak valamit.

 

Ez nem jelenti azt, hogy minden ellenzéki szavazó ezt várná a pártoktól – ez biztosan nincs így –, de van egy jelentős választói réteg, amelyik számára az ellenzéki egység (látszata) szolgál a politikai apátia ellenszereként. Ez nem csoda, hiszen az Orbán-rendszerben

 

egyre kevésbé az a kérdés, nyerhet-e választást például a közép, hanem az, nyerhet-e egyáltalán bárki más, mint a Fidesz. Ezt pedig nem könnyű elképzelni legalább egyfajta „szimulált kétpártrendszer” nélkül:

 

vagyis anélkül, hogy az egymással listán akár versengő ellenzéki pártok között választókerületi szinten tudatos koordináció valósulna meg.

 

2. A pártok versengésének ettől még nincs vége

 

Attól, hogy az ellenzéki pártok a téli tüntetések kapcsán egységet mutattak, és a demonstrálók többsége ezt láthatóan jó néven vette, a pártok még nincsenek kevésbé versenyhelyzetben, mint korábban. Lehet, hogy jobban számít az együttműködés látszata, de minden pártnak megvannak a maga érdekei, amelyek érvényesítéséhez akár a választói összefogásigényt is felhasználhatják.

 

Egyáltalán nem elrugaszkodott például a hvg.hu azon olvasata, amely szerint az MSZP közös ellenzéki listával kapcsolatos felvetése sem más, mint taktika, mellyel a szocialisták az összefogáspárti választóknál akarnak jó pontokat szerezni.

 

Az orbáni választási rendszer és az ennek hatására évek óta zajló összefogásdiskurzus együttesen termelte ki azt az beállítódást, hogy az ellenzéki pártok versengése természetellenes.

 

Pedig nem az: éppen az összefogáskényszer, ami természetellenes, és a különböző értékrendű szavazókat képviselő pártok versengése lenne természetes. Ahogy természetes az is, hogy egy esetleges – kényszerű – együttműködésből minden párt a legjobbat akarja kihozni a maga számára.

 

Ezért, ha lesz is szélesebb körű ellenzéki együttműködés, azt nem valamiféle kölcsönös, önkéntes lemondásként kell elképzelni: az erősebbek nyerni, a gyengébbek veszíteni fognak rajta.

 

3. Tömbösödésre továbbra is szükség van

 

Ez viszonylag logikusan következik az előbbiekből, és jól demonstrálja a Momentum mozgása.

 

Bár a párt aktív szereplője az utcai eseményeknek, amiből akár önállóan is sokat profitálhat, láthatóan mégis megkezdte betagozódását az egyik nagyobb ellenzéki tömbbe – még ha nem is abba, amelyikbe sokan várták.

 

Egy ilyen baloldali blokk formálódása pedig az LMP és a Jobbik számára is kihívást támaszt, ami akár arra is sarkallhatja őket, hogy végre tényleg létrehozzák azoknak a pártoknak a blokkját, amelyek – némi leegyszerűsítésel – nemcsak az elmúlt nyolc évre akarnak nemet mondani, hanem az elmúlt huszonnyolcra.

 

Összefogáspárti szempontból ez látszólag nem lenne kedvező fejlemény, mert megerősítené az ellenzéken belül meglévő fő törésvonalat. Ahogy azonban nem szabad alábecsülni az ellenzéki választók körében jelentkező összefogásigényt, úgy azt sem szabad elfelejteni, hogy ez korántsem jellemez minden ellenzéki választót.

 

Sokan vannak, akik bár ma élesen szembenállnak a Fidesszel, politikailag a szocialista kormányokkal szemben szocializálódtak,

 

és vélhetően a baloldali szavazók körében sem rajongana mindenki a Jobbikkal való teljes összebútorozásért. Ha létezik két ellenzéki pólus, az ezeknek a szavazóknak a megszólítását-megtartását is elősegítheti, egy országos választáson viszont nem zárja ki a racionális együttműködést. Amely annál inkább lehet racionális és hatékony, minél inkább többé-kevésbé egyenlő súlyú felek között történik.  

 

Mindezt végiggondolva

 

a „mayor Puzsér” projekt az első – és talán az utolsó – igazán látványos kísérlet lehet a középpárti pólus megképzésére. Ez pedig sokkal inkább tűnik az ellenzéki közeg természetes fejlődési folyamatának, mint valamiféle (látszat)egység megbontásának.

 

Bár Puzsér igen antagonisztikus nyelvezetet használ a baloldallal szemben, egy ilyen pólusképződésnek lényegi eleme a mi-ők elhatárolás, ami nem jelenti azt, hogy később ne lehetne együttműködés a két pólus között, éppen az együttműködési kényszert létrehozó rendszerrel szemben.

 

Ráadásul mindehhez a budapesti főpolgármesteri posztért folytatott küzdelem ad keretet, amely szimbolikus szempontból fontos pozíció ugyan, de a gyakorlatban Budapest jövőjét sokkal inkább az határozza meg, ellenzéki vagy kormánypárti többség lesz-e a fővárosi közgyűlésben. A mai ellenzéki közbeszédre jellemző az önkormányzati választás fetisizálása, de

 

nem lehet azt mondani, hogy Puzsér az ellenzék sorsát tenné kockára, amikor némi bizonytalanságot támaszt akörül, ki lesz végül Tarlós István kihívója.

 

Ennyi bizonytalanságot bőven megér, hogy egy jóval fontosabb választás, jelesül a következő országgyűlési előtt kicsit tisztuljon a kép.

 

Amely tisztulás innentől már alapvetően nem Puzséron múlik, hanem a „közép” általa megszólított pártjain, vagyis a Jobbikon és az LMP-n.

 

Olvass még több cikket Pápay Györgytől az Azonnalin! Ha pedig egy friss interjút olvasnál Puzsér Róberttel, ide kattints!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Egy szivárogtató szerint az elnök nyolcszor is vizsgálatot kért Zelenszkijtől Joe Biden ellen, de Trump szerint csak a
balos álhírmédia újabb támadásáról van szó.

Szerintük nem túl környezetkímélő a Brüsszel és Strasbourg közötti ingázás, de a francia tagpártjuk ellenkezik.

Németország eddigi legnagyobb klímatüntetéseit rendezték ma meg. Az Azonnali ott volt, és megmutatja nektek a legjobb transzparenseket!

De német és olasz régiók is szívesen csatlakoznának a helvét államszövetséghez. Te belépnél?

Szeptember 20-ára írták ki viccből az ufókutató körökben legendás 51-es körzet megrohamozását az USA-ban, amiből már mindenki kihátrált, de pár cég azért keresne egy kis pénzt az ufóhívőkön.

A hét kérdése

A szélsőjobb által is oly sokat emlegetett európai életmód védelme névvel ellátott biztosi portfóliót sokan betámadták. Ha rajtad múlik, mire neveznéd át?

Azért ide elnéznénk

Közlekedéstörténet minden mennyiségben szeptember
21-én, szombaton!

Milyen volt az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány? Szeptember 27-én a Kutatók éjszakáján szó lesz róla.

Neoliberálisok, posztmarxisták, populisták vagy konzervatívok legyenek? Schiffer és Lányi megmondja. Szeptember 27.

Szeptember 28-án végig lehet kóstolni egy csomó gőzgombócot. Mellé koncertek.

Újra az irodalom és könyvkultúra központja lesz négy napra a Várkert Bazár.

Ezt is szerettétek

Mennyire kapják meg a mindennapi szexizmust azok a lányok, akik bevallottan azzal akarnak érvényesülni, hogy jól néznek ki?

Kik azok, akikről első ránézésre nem mondaná meg az ember, hogy hosszú évek óta fideszesek? Összeszedtük!

Kárpátaljáról viszont mentőt fizetnek a magyarok a határig, hogy eljussanak a rossznak tartott magyar egészségügybe. Mutatjuk, miért.

Mutatunk pár jó társasjátékot, amiben tényleg kell gondolkodni, és nem is feltétlenül a többiek kisemmizése vagy kiiktatása a cél. Azonnali-lista!

Twitter megosztás Google+ megosztás