2019-ben sem fogtok unatkozni. Az Azonnali öt pontban mondja el, miért

2019-ben lesz európai parlamenti választás és önkormányzati választás, Szlovákia új elnököt, Lengyelország pedig új országgyűlést választ, mindemellett pedig vagy lesz, vagy nem lesz brexit. Miért lesznek ezek érdekesek? Elmondjuk!

Ezt a cikket (és még mást is) az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már szerda reggel hétkor megkapták postafiókjukba. Kérj hírlevelet te is!

1. Végre elhúznak a britek az EU-ból?

Én az elején nagyon nem örültem, hogy a britek megszavazták az unióból való kilépést, viszont a szappanoperát, ami azóta zajlik, annyira meguntam, hogy most már úgy vagyok vele: menjenek, csak történjen már valami! Miután a kilépésről szóló értesítést csak a szavazás után háromnegyed évvel, 2017. március végén sikerült megküldeni, így onnantól kezdve ketyeg a kilépésre a kétéves határidő, ami így 2019. március 29-én jár le – már ha lejár, nem véletlenül tettem oda a kérdőjelet, de erről kicsit később.

Novemberben azért történt egy ilyen, nagy nehezen kitárgyalták a dealt a brexitről, ami tulajdonképpen senkinek sem tetszik igazán. (Hogy miért, azt itt kielemeztük.)

Olyannyira nem tetszik senkinek, hogy a pofára esés elkerülése (vagy legalább elhalasztása) érdekében Theresa May brit miniszterelnök – aki karácsony előtt még egy bizalmi szavazást is túlélt – decemberről januárra halasztotta a parlamenti szavazást a dealről. A halogatás persze önmagában nem old meg semmit, tudja ezt May is: az újévi videóüzenetében is arra noszogatta a parlamenti képviselőket, hogy szavazzák meg a megállapodást.

Ehhez, úgy tűnik, az Brüsszelben sem fűznek túlzottan vérmes reményeket: az Európai Bizottság még karácsony előtt közzétett egy cselekvési tervet arra az esetre, ha végül is no deal brexit lesz március 29-én: ez csak bizonyos ágazatokra (például a pénzügyi szolgáltatásokra, az exportra és a közlekedésre) vonatkozik, és csak kilenc hónapig – azért, hogy március 30-tól ne legyen teljes a káosz.

Méghozzá úgy, hogy kitárgyalják az Európai Tanáccsal a kétéves átmeneti időszak meghosszabbítását, ami garantálna még legalább egy-két évadot a brexitszappanoperának. Ebbe mondjuk egyhangúlag bele kéne egyeznie az összes tagállam állam- vagy kormányfőjének, szóval egyvalaki is nagyon meg tudná szívatni Nagy-Britanniát.

A másik lehetőség, hogy kiírnak egy újabb brexitnépszavazást. Persze az elején esküdöztek égre-földre, hogy ilyen nem lesz, mostanában viszont egyre inkább számolnak ezzel az opcióval a kormányzó konzervatív pártban is. Ennek mondjuk akkor lenne értelme, ha az első népszavazással ellentétben sikerülne egy értelmes kérdést feltenni, és például az eddig kitárgyalt deal tervezetét szavazásra bocsátani.

Akárhogy is alakul a brexitszappanopera, az egyelőre biztos, hogy a britek kimaradnak az idei év másik fontos eseményéből.

2. Májusban jön az európai parlamenti választás: mi érdekli az európaiakat, és mi lesz a Fidesszel?

Akármi is lesz a brexitből, idén már kevesebb EP-képviselőt választunk összességében emiatt. Igaz, nem vágták le mind a 73 brit mandátumot a keretből, csak 46-ot (ezzel kapcsolatban is úgy szól a hivatalos diplomatikus megfogalmazás, hogy félretették őket a majdani belépő tagállamoknak, pedig ahogy az EU kinéz, nem mostanában lesz itt bővítés). A maradék 27 széket viszont szétosztották olyan tagállamok közt, akik „alulreprezentáltak” voltak eddig: a franciák és a spanyolok mondhatni, kaszálnak, és 5-5 EP-képviselővel gazdagodnak, de egynél több plusz mandátumot kaptak az olaszok, az írek és a hollandok is.

Magyarország kimaradt a nagy újraelosztásból, nekünk továbbra is 21 európai parlamenti mandátummal kell gazdálkodnunk. Az Azonnali szerkesztőségében már meg is kezdődött a tippjáték, hogy melyik pártnak mennyit sikerül begyűjteni. Egyelőre nem untatlak (vagy riogatlak) benneteket a tétjeimmel, mert még az is lehet, hogy hirtelen megtáltosodik az ellenzék, csodás módon villantanak valamit a januári tüntetéseken, és borul az egész jóslat.

Lehet persze azzal is matekozni, hogy a Néppártban nem csak arra gondolnak, hogy mennyi szavazatot hoznak nekik a fideszes képviselők az EP-ben, de arra is, hogy mennyi szavazót veszítenek otthon a feketeseggű Fidesszel való közösködés miatt. Én is túlbecsültem a kínosságfaktort szeptemberben, amikor arra tippeltem, hogy a Sargentini-jelentés elfogadása után a Néppártból is rögtön kirakják a Fideszt. Akkor nem tették ezt meg, pedig tökéletes alkalom és magyarázat lett volna rá a hetes cikkelyes eljárás. Viszont ez azt is jelenti, hogy most már az EP-választásig nem is fogják őket kitenni, hacsak nem überelik Orbánék valamivel a hetes cikkes eljárást a kínosságskálán.

Úgy tűnik, a Néppártban arra rendezkedtek be, hogy időnként megeresztenek pár nyilatkozatot arról, hogy ejnye, nem lenne helye a Fidesznek a Néppártban – mindezt persze a saját otthoni kényesebb szavazóiknak címezve –, de valójában eszük ágában sincs őket kirakni addig – ha pedig elég mandátumot hoznak, később sem. Itt persze már az is számít, hogy milyen pozíciói lesznek a Néppártnak a májusi EP-választás után, és szüksége lesz-e a fideszesekre, vagy olyan szövetségek köttetnek az EP-ben, hogy úgyis mindegy. A legfrissebb előrejelzések szerint továbbra is a Néppárt lesz a legerősebb EP-frakció, de csak 178 helyre számíthatnak a 705-ből.

A Fidesz nyilván arra fogja felépíteni az EP-kampányt, hogy Európa megvédése a tét, és meg kell akadályozni, hogy a „bevándorláspártiak” legyenek többségben. Más kérdés, hogy ha a „bevándorláspártiak” ugyanazok, mint akik a Sargentini-jelentést megszavazták (erről szól ugyanis a Fidesz kommunikációja), akkor észre kéne venni, hogy ezek között jócskán voltak néppártiak is; köztük a frakcióvezető és immár Spitzenkandidat Manfred Weber – aki fideszes álláspont szerint nem tud szabadulni a liberálisok iránti Stockholm-szindrómájából.

Szóval ezen logika szerint tulajdonképpen bevándorláspártiakat és libsibérenceket támogat az ember akkor is, ha a néppárti Fideszre szavaz. Ilyen szempontból a Fidesz akkor lenne következetes, ha megígérné, hogy kilép a retorikájuk szerint liberális métellyé vált Néppártból, de a következetességre nincs igazán tömeges választói igény ebben az országban semelyik oldalon.

Az mindenesetre igaz, hogy nem csak Magyarországon és az útba eső déli tagállamokban elsődleges prioritás a migráció a választók szemében az EP-választás előtt, de az egyik legfőbb migrációs célországban, Németországban is. (A Politico-n lehet böngészni az erről szóló infografikákat.)

Zöldnek lenni már annyira menő, hogy a CSU-s bajor miniszterelnök, Markus Söder – akinek a pártja a néppárti Spitzenkandidat Manfred Webert is adja – az újévi beszédében csupa zöld témákat tolt, nehogy a CSU-s szavazók a mindinkább jobbközépre besoroló Zöldekhez húzzanak. Eközben a CSU szövetségeseként számon tartott magyar miniszterelnök – és most Schiffer Andrást idézem – Brazíliában „egy olyan elnök beiktatásán kezdi az újévet, aki az esőerdők országában hirdeti, hogy a klímaváltozás egy marxista ideológia”.

Ja, és eközben Magyarországon meg az egyik zöld párt épp eltűnni látszik a javíthatatlanul rosszemlékű szocialisták árnyékában, a másik pedig már hónapok óta látványosan agonizál – egy, a rosszemlékű szocialista pártból importált kvótatárselnök vezetésével –, és kisebbfajta csodát kéne produkálnia ahhoz, hogy megüsse májusban az ötszázalékos küszöböt.

Szóval öt hónappal az EP-választás előtt egyelőre úgy állunk, hogy Magyarország és a Fidesz a legerősebb bástyája a bevándorláspárti liberálisok által megmételyezett Európai Néppártnak.

3. De mondok egy megfoghatóbb témát: önkormányzati választás is lesz idén!

Budapesten beindult a főpolgármester-jelölti casting, és elkezdett dúlni a celebpolitizálás: Puzsér Róbert alig várja, hogy beálljanak mögé a „21. századi pártok” (eddig ezt csak az LMP tette meg), a többiekkel pedig belement egy kétkörös előválasztásba, aminek már az első felvonása könnyen érdektelenségbe fulladhat (nem csoda, hogy nem is tűztek ki rá „legitimitási limitet”); a lényegi második kört – amelyben Puzsér elvileg majd már ténylegesen részt vesz – pedig valószínűleg elsodorja majd az EP-választás. Persze ettől függetlenül is

És persze felvetődik a kérdés, hogy mit számít, hogy mit csinál az MSZP, de az a helyzet, hogy Budapest az a hely, ahol ez még számít sajna.

Őszig persze még rengeteg idő van, és nem csak az előválasztáson múlik sok minden, de azon is, hogy Puzsér mennyire nyomja fullba a trollkodást, és netán hajlandó-e egy kicsit visszavenni azért, hogy legalább megpróbálja integrálni az őt nem eltökélten utáló ellenzéki szavazókat (pláne, ha azok esetleg Tarlóst se utálják annyira eltökélten, mint általában a Fideszt).

olyanokat, akik mögé be tud állni az összes ellenzéki párt. Ez a célja elvileg Márki-Zay Péter új mozgalmának is, amiről egyelőre nehéz megjósolni, hogy akkora bukta lesz-e, mint tavasszal a „taktikai szavazás”.

Önmagában az nem lesz elég, hogy találunk egy-egy darab (bocsánat, fő) bárkit, aki nem fideszes, és ezért „lehet rá szavazni.” Azt is meg kéne mondani, hogy ezen kívül miért tegyen így bárki, akár például olyasvalaki, aki korábban a Fideszre szavazott. Oké, hogy a politikának és pláne a választási kampányoknak normális része a taktikázás és a szövetségkötések, de azért csak kéne, hogy szóljon egy kicsit a víziókról, konkrét tervekről és azok megvalósításáról is. Na de ennyit az ideákról, nézzük meg inkább a keserű politikai valóságot a többi környékbeli országban.

4. Lesz-e Szlovákiának magyar elnöke, és újráznak-e Orbán lengyel barátai?

Romániának már van egy kisebbségi szász elnöke, most megtörténhet az is, hogy Szlovákiának lesz egy magyar. Eleinte úgy tűnt, hogy Bugár Bélának nem sok esélye van az elnökválasztáson, és valószínűleg nem is a győzelem motiválta az indulását, hanem az, hogy feljavítsa egy kicsit a szlovák-magyar vegyespárt, a Most-Híd imidzsét, amely eléggé megkopott a Fico-féle Smerrel közös kormányzásban.

Decemberben viszont tizenhat százalékot mértek Bugárnak: ez nem tűnik soknak, de eléggé szétaprózódott a politikai paletta. A korábban 32 százalékkal legnépszerűbb Miroslav Lajčák – akiről eddig még nem is lehet tudni, hogy indul-e egyáltalán az elnökségért, de biztos, ami biztos, megmérik azért őt is – időközben teljesen hülyét csinált magából azzal, hogy lemondott a külügyminiszteri posztról az ENSZ migrációs paktumából való kihátrálás miatt, aztán meg inkább mégis visszavonta a lemondást.

Mondjuk esélyes, hogy idáig tartana a diadalmenet, mert nyerni kábé csak akkor lenne esélye, ha valami vállalhatatlan, mondjuk szélsőjobboldali jelölt lenne az ellenfele. Van egyébként ilyen is a mezőnyben, és annyira nagyon nincs is lemaradva, szóval még tényleg bármi lehet.

Novemberben pedig parlamenti választás lesz Lengyelországban, ahol az őszi önkormányzati választásokon Varsót és több nagyvárost is megnyert a jobbliberális ellenzéki koalíció, viszont a települések többségében így is a PiS nyert. Orbánék illiberális barátai már szintén kiérdemeltek az EU-tól egy hetes cikkes eljárást, viszont egyelőre nem írták át jelentősen a saját javukra a választási szabályokat. (Hogy mit mennyire sikerült Kaczynskinak eltanulnia Orbántól, arról itt olvashatsz egy hosszabb interjút.)

A legutóbbi felmérések szerint azért magabiztosan vezetik a népszerűségi listát: a PO és az általa éppen részben bekebelezett Nowoczesna jobbliberális koalíciója bár erősödött, de inkább stabil másodiknak tűnik még mindig, persze novemberig még sok víz lefolyik a Visztulán.

5. Tegnap óta a románok vezetik az EU egyik csúcsszervét!

És még semmi nem omlott össze! Na jó, valószínűleg nem is fog, mert az uniós minisztereket tömörítő Tanács félévente rotálódó soros elnökségével annyira sok mindent nem tudnak elcseszni, de azért ügyek felgyorsítására meg lelassítására alkalmas lehet (hű, de hálásak lennének ilyesmiért most a britek!). Ha ügyesen csinálják, fel lehet pörgetni néhány policy-prioritást, vagy elindítani későbbi kifutású projekteket, amivel utóbb lehet dicsekedni.

másrészt meg az EU-ban épp elég gyakran mondogatják ezeket a román elnökség nélkül is: a közös értékek Európája, biztonságosabb Európa, Európa, mint erősebb globális szereplő és hasonlók. Mondjuk az egymást érő kormányválságok és a centenáriumi katedrálisépítés közepette valószínűleg nem is értek rá annyira sokat gondolkodni ezen.

Némileg konkrétabb szinten azért legalább utalnak az Európai Ügyészség működőképesebbé tételére (nekik biztos van ezzel kapcsolatos tapasztalatuk, hiszen ott van nekik a szuperhatékony DNA) és a keleti partnerségre – bár erről nekem román kontextusban leginkább a Moldovával való nagy egyesülésről szóló álmok jutnak eszembe, amitől az EU valószínűleg nem lenne épp elájulva.

A pár hónapja még az Erdély Romániához csatolásának ünnepét méltató Jean-Claude Juncker bizottsági elnök is megjegyezte, hogy nem biztos abban, hogy a bukaresti kormány – amely egyébként a ciklus 2017 eleji kezdete óta már egy csomószor átalakult, és eddig hetvenvalahány minisztert elfogyasztott – teljes tudatában van annak, mit jelent hat hónapon át vezetni az Európai Uniót. Ebben én sem vagyok biztos, de abban sem, hogy a tanácsi soros elnökség megérdemli-e az „Európai Unió vezetése” hangzatos definíciót. Persze Juncker helyében én is ezt mondanám.

Arra viszont már most mernék kötni fogadásokat, hogy a vezetés felelőssége vajon hány kormányválságot és miniszter-, netán miniszterelnökcserét fog eredményezni a következő fél évben (főleg azután, hogy decemberben a parlamenti többségét is elvesztette a román kormány).

A felelősség és a kihívás tehát nagy, de a humor azért megvan a szomszédoknál. Az állampolgárok tömegeit lehallgató román titkosszolgálat, a SRI újévi jókívánsága a házmesterhumor újabb dimenzióit nyitotta meg, amikor egy piros telefonkagyló mellé odaírták: „aztán 2019-ben is jókat halljunk rólad!”

Tetszett a cikk? Ha kérsz még ilyeneket, iratkozz fel a Reggeli fekete nevű hírlevelünkre! Hetente háromszor küldjük!