Lassan vége az évnek. Búcsúzzunk azon politikusoktól, akiknek kitelt mostanra az idejük! Az Azonnali megmutat kilenc olyan politikust, akikről joggal mondhatja mindenki: ennyik voltak.
1. Matteo Renzi
Az olasz balliberális politikus 2014 elején került a kormányfői székbe – nem választások, hanem pártbeli puccsok révén. Olaszország addigra már puccsokban gazdag, demokratikusan kevéssé legitimált éveken volt túl: 2011 őszén Berlusconi belebukott a gazdasági helyzetbe, őt Mario Monti neoliberális közgazdász-bankár követte a kormányfői poszton.
Nem választások eredményeképpen, hanem Brüsszel nyomására a jobbközép és a balközép elfogadta a helyzetet. 2013 tavaszáig tartott ez az interregnum, az akkori választást a baloldali Demokrata Párt nyerte meg Berlusconi és Grillo előtt (Matteo Salvini Legája majdnem a parlamentből is kizúgott), de a baloldali pártvezér, Pier Luigi Bersani nem tudott kormányt alakítani, mert
Renzi a legitimitását a 2014. májusi EP-választásra építette: a „nemzet pártjaként” induló demokraták itt negyven százalék feletti eredményt szereztek. Renzi ezzel verte vissza azokat, akik kifogásolták: nem parlamenti választáson, hanem pártbeli puccsokban szerezte meg a miniszterelnöki posztot. Renzi pedig – olasz Gyurcsányként – hatalmas egóval vágott neki a reformoknak: munkaerőpiac fellazítása, szociális rendszer áramvonalasítása, költségvetés rendbetétele, alkotmányos reformok.
Noha maga az alkotmányreform – amiben csökkentették volna a képviselők számát, fizetését, a második kamara jelentőségét – eleve nem volt rossz ötlet, és nem is volt népszerűtlen, a népszavazás átalakult egy Renziről szóló népszavazássá. Aki nemet mondott, nem a konkrét kérdésre válaszolt, hanem Renziről és a gazdasági-munkajogi reformjairól mondott véleményt. Végül majdnem hatvan százalékos lett az elutasítottság, így Renzi lemondani kényszerült.
Megint jött egy ügyvezető kormány: Paolo Gentiloni, az elegáns külügyminiszter vette át a kormányzást. Renzi pedig erőt gyűjtött. De közben folyamatosan erősött Grillo és Salvini is – az idei március választásokon pedig Grillo pártja, az Öt Csillag Mozgalom győzött, a koalíciók versenyét pedig a jobbközép nyerte meg. Renzi mindenképp vesztett. Az idei évben felállt a magyarországi után Európa második olyan kormánya, amiben csak EU-ellenes populisták ülnek: a Lega és az Öt Csillag koalíciója.
Berlusconi már nem játszik, de ami még meglepőbb: az öt éve még üstökösként berobbant, még mindig csak negyvenhárom éves Renzi is rohamosan szorul ki – már saját pártjából is. A Demokrata Pártnak új elnöke van, Renzi azonban visszatérne az élére. De mivel a párt éppen a Renzi-korszak miatt zuhant be immáron stabilan húsz százalék alá, sokan nem kérnének az olasz Gyurcsányból.
A felmérések szerint Renzi saját pártjára a választók tíz százaléka lenne már csak kíváncsi. A fiatal politikust tehát el lehet jövőre már nyugodtan felejteni – igaz, nincs ma az olasz baloldalon senki, akinek a nevét érdemes lenne megjegyezni.
2. Christian Kern
Sok tekintetben Renzihez hasonló életút, bár gyorsabb lefolyású bukással. Kern 2016 tavaszán, miután az SPÖ államfőjelöltje még az első fordulóba se jutott tovább, átvette a pártelnökséget és a kancellárságot az addigra már eléggé elhasználódott Werner Faymanntól. Az igen sikeres osztrák államvasutak éléről jött nyúlánk, elegáns, jól beszélő menedzser, aki az SPÖ-ben is be volt ágyazva, dinamizmust ígért. Az SPÖ-t kicsit vissza is rántotta a süllyesztőből, de nem merte azt meglépni, amit tavaly Kurz, aki akkor még az ő alkancellárja volt, megtett: borítani a nagykoalíciót. Kern ki akarta volna várni a rendes választásokat, Kurz azonban beelőzte. Abban is, hogy Kernnél is nyúlánkabb, elegánsabb és fiatalabb.
A 2017 őszi választáson Kurz tudott lenni a meglepetésember, holott a politikus már bő tíz éve része az osztrák kormányoknak.
Míg az ÖVP megértette, hogy vagy teljesen átadja magát Kurznak, vagy végleg eltűnik, az SPÖ nem volt hajlandó teljesen Kern-párttá válni. Tavaly ősszel el is bukták a választást és vele a kormányzati szerepet. Kern még egy ideig idén harciaskodott ellenzéki pártelnökként, de ősszel lemondott. Először az EP-lista élére képzelte magát, de végül még azt is elvetette. Ma Kern teljesen kilépett a politikából, a magángazdaságba megy át, így a politikusról – Renzivel szemben tegyük hozzá: sajnos – jövőre már biztos semmit nem fogunk hallani.
3. Andrea Nahles
Azon politikusok közé, akikről jövőre nem sokat hallunk már, igaz, erre a listára majdnem minden európai szocdem pártvezetőt fel lehetne venni. Andrea Nahles, a német szocdemek elnöke persze nem akar jövőre sem eltűnni a porondról – ellentétben Kernnel –, és nem is kell egyelőre – ellentétben Renzivel – párton belüli bukással számolnia.
Az SPD tavaly úgy érte el történelme legrosszabb eredményét Martin Schulz-cal, hogy megígérte: soha többet nagykoalíciót. Ez az ígéret jó négy hónapot élt is, aztán idén év elején összeálltak Merkellel, és gyakorlatilag semmi nagyot nem kértek – azaz teljes az arcvesztés. A párt azóta nyílegyenesen száguld lefelé a közvélemény-kutatásokban, gyakorlatilag a keleti tartományokban a tíz százalék alatti kategóriában indul, országosan pedig a harmadik-negyedik helyért versenyez az AfD-vel. Ha ma lennének a választások, a szocdemek tizenöt százalékot kapnának.
Nahlest ez láthatóan nem zavarja, ő terebélyesen tölti be a pártelnökséget, de azon túl, hogy biológiailag tényleg nő – ami persze végtelenül fontos feminista szempont –, nem sok pozitív tulajdonsággal bír. A CDU-val szemben minden csatát elvesztett a kormányon belül, a pártot meg nem tudta erősíteni. Ha a jövő májusi EP-választáson az SPD teljesen beleáll a földbe, akkor egyre tarthatatlanabb lesz Nahles. Esetleg az alkancellár Olaf Scholz vagy Alsó-Szászország szocdem miniszterelnöke, Stephan Weil követheti – bár ők inkább már a kancellárjelöltségre gyúrnak.
4. Miro Cerar
2014-re összeomlott a szlovén balliberális pártszerkezet (ne feledjük azonban: Szlovénia egyedülálló sikerét a térségben annak köszönheti, hogy a balliberálissá váló reformkommunisták, technokraták irányították gyakorlatilag két évtizeden át). Miro Cerar jogászprofesszor, akinek mamája a szlovén kommunizmus egyik nagyasszonya volt, azonban még időben megszervezett egy pártot, amivel meg tudta menteni a hatalmat a jugoszlavista-balliberális elit számára.
Az idei parlamenti választáson viszont Miro Cerar pártja tíz százalék alá zuhant. A nyári választások után nagy nehezen összeállt balliberális kormány, amit a szélsőbal is támogat kívülről, és amelynek egyetlen összetartó ereje a szlovén Orbántól, a korrupciós ügyek miatt börtönviselt Janez Janšától való félelem, egyik kicsi pártjaként maradt csak meg Cerar, aki külügyi tárcát kapott. Pártja azonban tovább feleződik, most már a parlamentbe jutás is kétséges lenne.
Cerar vélhetően jövőre is marad szlovén külügyminiszter – de jelentősége (mind neki személyesen, mind tárcájáé) olyan minimális, hogy nyugodtan el lehet felejteni.
5. Ryszard Petru
A lengyel közgazdász a 2015-ös választások előtt alakította meg neoliberális pártját, a Nowoczesnát (Modernt). Hét százalék felett jutottak be a varsói parlamentbe. Mivel a jobbközép Polgári Platform megverve feküdt a földön, Kaczyńskiék pedig egy társadalompolitikában keményen konzervatív, külpolitikában EU-ellenes és gazdaságpolitikában szociális politikát kezdtek el, adottak volta Petruék számára az esélyek, hogy mindezek teljes ellentéteként – azaz társadalompolitikailag progresszív, külpolitikailag EU-párti és gazdaságilag liberális pártként – Kaczyńskiék vezető alternatívájaként nőjjenek fel. Egy ideig tudtak is növekedni, főleg, amíg a Polgári Platform magával bíbelődött. De mostanra a Nowoczesna visszazuhant a kispárti szerepbe.
Petrut pedig, az alapítót, aki a párt identitását adta, 2017 végén – nagy meglepetésre – le is váltották a pártelnöki posztról. Pár hónapot még duzzogott, majd idén májusban elhagyta a pártját, novemberben pedig Teraz (Most) néven alapított törpepártot. Gyakorlatilag eltűnt az ellenzéki nyilvánosságból is, amelyet újra a Polgári Platform és a mostanra a párthoz teljesen hozzátapadt Nowoczesna koalíciója határoz meg.
6. Judith Sargentini
A magyar antiszemitizmus és melegjogok miatt aggodalmaskodó zöldpárti képviselő, akinek mégis sikerült egyfajta ütést bevinnie szeptemberben a Fidesznek (megmutatva, hogy az Európai Néppárt egy jelentős része sem áll Orbánék mögött), már előre bejelentette: visszavonul, a jövő májusi EP-választásokon nem indul. A holland politikus Magyarország iránti érdeklődését és félreértéseit azonban bizonyosan fogja majd valaki más az európai zöldeknél folytatni.
7. Mariano Rajoy
A spanyol politika idén két meglepetéssel is szolgált, mindkettő Rajoy és konzervatívjainak pozícióit érintette. Egyrészről idén nyáron Rajoy elvesztette egy bizalmatlansági indítvány miatt a kormányfőséget. Az addig felettébb sikeres politikust hirtelen kiütötte a földön fekvőnek hitt balközép PSOE. Másrészről az őszi andalúziai választásokon előretört egy szélsőjobboldali erő, a VOX párt, amely sok tekintetben Rajoyékra lehet veszélyes. Nagyon érdekes, hogy az andalúziai választások előtt országosan nem is mért VOX hirtelen tíz százalék fölé ugrott fel – és a francoista, idegen- és EU-ellenes párt a Néppárt jobbszélét hozza el.
A politikus idén rapid gyorsasággal tűnt el: nyáron megfosztották a kormányfőségétől, utána lemondott a Néppárt vezetéséről, idén novemberben pedig már a Néppárt tiszteletbeli elnökségét is visszaadta. A jövő évi EP-választás várható néppárti kudarcáért már nem neki kell majd magyarázkodnia.
8. Michael Häupl
Bécs szocdem polgármestere huszonnégy év után, hihetetlen sikeres városvezetői múlttal a háta mögött adta át a „vörös Bécs” irányítását Michael Ludwignak, aki pirospozsgás és testsúlyban is talán hozza Häuplt, de különösen jövőre kell majd bizonyítania, hogy
Bécs azonban nem csupán vörös sziget – amely címet nem elsősorban politikailag, hanem kiváló szociális, lakhatási vagy közlekedési politikája miatt érdemli ki –, hanem a világ többedszerre is legélhetőbbnek választott városa. Bécs kulturális kínálata, lakhatási politikája, szociális ellátórendszere, tömegközlekedése és persze szépsége, eleganciája valóban párját ritkító. Häupl előtt minden bécsi joggal emelheti meg a kalapját.
A politikussal egy nagy szociáldemokrata is távozik: különösen
Most, amikor az SPÖ országosan ellenzékbe kerül, még inkább felértékelődik Bécs és a bécsi városháza jelentősége – és talán igazán jövőre lehet majd érezni, legalábbis politikailag, a Häupl által hagyott politikai űrt.
9. Nigel Farage
Nigel Farage elérte a célját – és ezzel értelmét vesztette politikusként. Az EU-ellenes brit, aki tizennégy éve az európai parlamenti fizetéséből képviseli az EU-ellenes nézeteit, 2016-ban elérte, hogy a toryk, de még a Labour egy része is odaállt az ügye mellé: a brexit átment a népszavazáson. A UKIP, Farage pártja, pedig nem találta a helyét: a toryk mellett nem kellett már EU-ellenesnek lennie, a szociális demagógiában, elitellenességben pedig a Labour is elég jó.
Farage már 2016 nyarán, a brexitről szóló népszavazás sikere után bejelentette:
Idén augusztusban azonban még végig akarta volna haknizni az országot egy „Leave means Leave”-utánlövés-kampánnyal. De közben a UKIP új elnöke, Gerard Batten a neonáci Angol Védelmi Liga (EDL) alapítóját, Tommy Robinsont kérte fel tanácsadónak. Farage, aki EU-ellenes, de nem neonáci, ezt már nem tűrte, és decemberben a UKIP-ból is kilépett. Ezzel még az év végén gyorsan bebiztosította magának, hogy jövőre, az EP-választást követően már ne kelljen hallanunk róla.
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.