+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Tálos Lőrinc
2018. december 19. szerda, 17:09
Demitizálja és árnyalja, nem pedig relativitzálja az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság figuráit a Kérdések és válaszok 1918-19-ról című kötet, amely kormánypárti véleményvezérek össztüzébe került az elmúlt hetekben.

Jelen írás a Kérdések és válaszok 1918-19-ről című, több szerző által jegyzett, rövid, ismeretterjesztő könyv ismertetésére és kritikájára vállalkozott volna. Közben úgy alakult, hogy a bő száz éve folyó értelmetlen kultúrharcról fog szólni.

 

Először ejtsünk pár szót magáról a könyvről, hogy tudjuk, honnan indulunk. A Kérdések és válaszok 1918-19-ről a Napvilág kiadó „Kérdések és válaszok” sorozatában jelent meg.

 

Készült már hasonló kötet a Horthy- és a Kádár-korról, 1956-ról és a cigányságról is. Megannyi hálás, ugyanakkor sok legendával és közhellyel terhelt téma.

 

A kátéformátum – hogy egy kérdés-felelet formátumban összeállított fejtágító könyvről beszélünk –, továbbá, hogy sértés nélkül sorolhatjuk a „szórakoztató ismeretterjesztés” kategóriába, abból a szempontból is fontos, hogy a könyvet övező félreértések jelentős része is ebből a körülményből származhat.

 

Még véletlenül sem egy nehéz olvasmány a könyv – vagy inkább füzet –, és maguk a „szócikkek” sem hosszabbak annál, amit az ember egy átlagos kakálás közben el tud olvasni. A kiválasztott kérdések néhol enyhén bulvárosak, a válaszok tárgyilagosak, a stílusuk mégis könnyed. Az olyan fontos kérdések mellett, mint hogy kik ölték meg Tisza Istvánt, vagy az, hogy miért egyeztek meg a szociáldemokraták a kommunistákkal, felmerülnek olyan – inkább érdekes, mintsem fontos – kérdések is, hogy kommunizálni akarták-e Zsófit, hogy valóban leköpte-e Reisz Leó az oltáriszentséget, illetve hogy volt-e halálfej Szamuely páncélvonatán.

 

Ezeknek a kérdéseknek a szerepe egyértelmű: ha valaki belenéz a tartalomjegyzékbe, egyből látni fogja, hogy nem egy száraz tankönyvet tart a kezében, hanem egy népszerű kiadványt, amely olyan történelmi témakört jár körül, amelyről akár kocsmában is lehet vitatkozni.

 

Szintén az ismeretterjesztés és a szórakoztatás egymásra találásából fakad, hogy nem egy kérdés tulajdonképpen az őszirózsás forradalomról és a tanácsköztársaságról szóló városi legendákkal, tévhitekkel, és azok cáfolatával foglalkozik. Ilyen kérdés az is, hogy valóban akart-e guillotine-t felállítani Szamuely a Gizella térre.

 

Aztán jött a kultúrcicaharc

 

A könyv megjelenése után számos olyan kritikát kapott, amely szerint relativizálja a vörösterrort. A kiragadott idézetek közül az egyik Csunderlik Péter válasza arra a kérdésre, hogy valóban akart-e Szamuely guillotine-t állítani a Gizella (ma Vörösmarty) térre. A felháborodás azért érthetetlen némiképp, mert Csunderlik sokkal többet foglalkozik Tormay Cécile Bujdosó könyvével, mint Szamuely személyével.

 

A guillotine legendája ugyanis innen származik, ahogy a Szamuelyről a köztudatban kialakult kép is, amelyet az írónő a vérszomjas jakobinus és a vérvádzsidó toposzaiból gyúrt össze.

 

Csunderlik ehhez a fogai között véres kést szorító papírmasé figurához képest próbál meg egy valósabb, kevésbé propagandaízű Szamuely-képet lefesteni, miközben egy percig nem tagadja, hogy Szamuely skrupulus nélkül lövetett és akasztott. Amikor a szerző Lengyel Józsefet idézi, aki szerint Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Czerny József számára szükséges jó, Szamuely számára pedig egyszerűen csak szükséges, akkor ezt az idézetet azzal a Tormaytól származóval állítja szembe, hogy „Szamuely Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett, és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz”.

 

A kérdés tehát a következő: relativizálásnak számít-e, ha a történész lehántja a vörös terror egyik vezetőjéről az antiszemita propaganda rétegeit és alatta egy összetettebb személyiséget talál?

 

Jelen sorok szerzője szerint nem. Relativizálás az lenne, ha nem Szamuely motivációiról adna árnyaltabb képet, hanem a terrort magát nevezné valami egészen másnak.

 

És mit mond a könyv a vörösterrorról?

 

Nem kell sokat lapozni, Hajdu Tibor azzal foglalkozó szócikke ugyanis rögtön az imént tárgyalt után következik és valóban állít olyat, hogy a vörösterror áldozatainak száma más forradalmakéhoz képest nem volt magas, ezt követi a számok ismertetése, amely alátámasztja ezt az állítást, mégsem nevezhető „összehasonlító véralgebrának”, hiszen a viszonyítási pont 1918 október-novembere: „mind a forradalmi nép és a fellázadt katonák, mind a Károlyi-kormány rendcsináló szervei” részéről ekkor volt a legtöbb áldozat.

 

Megjegyzendő, hogy a szerző nem válaszolja meg a feltett kérdést, hogy „beszélhetünk-e vörösterrorról”, mondhatni az olvasóra bízza ennek eldöntését, ugyanakkor arra is kitér, hogy voltak olyan radikálisok, mint Szamuely Tibor, akik követték volna a szovjet példát a terror fokozásáról. Igaz, az olvasónak többször is az az érzése támad, hogy a felvetett témák előbb kerültek kifejtésre és csak később kerültek hozzá kérdések, méghozzá a kattintós címadás követelményeinek megfeleltetve.

 

Akik a teljes könyvet olvasták (vagy legalább a kritizált, Csunderlik jegyezte fejezet külön jelzett hivatkozásaihoz ellapoztak, mint egy Kaland, Játék, Kockázat könyvben) azok számára egyértelmű, hogy semmilyen relativizálással nem találkozhatunk.

 

A kötetre egyszerre igaz, hogy távolságot tart – és az is, hogy néha kedélyeskedőre vált, ez talán okoz némi zavart az értelmezhetőségben, ugyanakkor nevezhető műfaji sajátosságnak is, érdemes akként tekinteni rá. Általában elmondható, hogy bulvárosabb témák – köztük a közkeletű legendák cáfolata – Csunderlik Péterre hárult, és ezek kifejtése stílusában is kilóg a többi szöveg közül. Habitus kérdése, hogy mennyire tartjuk a témához méltónak Csunderlik élcelődéseit, például a Kun Béla sírógörcseiről szóló fejezetben, melyet úgy kezd, hogy ellentmondásos figura volt az egykori népbiztos, „és nem csak azért, mert meggybefőttel szerette a tojásos nokedlit”.

 

Összbenyomásom szerint ezek a részek nem csak olvasmányossá teszik a füzetet, hanem a legértékesebb részei is annak. Példával élve: a szovjetházi orgiákról vagy a népbiztosok lucullusi lakomáiról szóló fejezetekben gúnyosan jegyzi meg, hogy a Tanácsköztársaság bukása után született propagandakiadványok szerzői azért is igyekeztek oly nagyon annak befeketítésével, mert maguk is szereplői, illetve haszonélvezői voltak a rendszernek.

 

Az egyszeri olvasóból a „pfejjbazmeg” érzését kiváltó írások egyben arra is rávilágítanak, hogy a történelmet nem összeesküvések irányítják, hanem sokszor az emberi hülyeség és gyarlóság.

 

Talán éppen ezért kísérte felháborodás a kötetet jobboldali szellemi körökben: hiszen az nem csak a jobboldalon általánosan elfogadott legendákat cáfol meg, de teljes egészében demitizálja Kun Bélát éppúgy, mint Szamuelyt.

 

A kötet – és főleg Csunderlik – elleni támadások mögött nem csak az áll, hogy már megint befűtötték a hideg polgárháború páncélvonatát, és a kultúrharc már csak olyan, hogy mindig ellenséget keres és aki keres, az talál.

 

A kötet ugyanis egy teljes, nem csak 1918-19 eseményeire visszavezethető világnézetet cáfol: jelesül azt, amely szerint mi magyarok nem vagyunk urai a sorsunknak, felettünk mindig mások döntenek,

 

továbbá, hogy a világ egyszerű, van benne jó és rossz; nem pedig bonyolult, amelyben a jó és a rossz néha összegubancolódik.

 

Innen nézve válik érthetővé, hogy miért keltett indulatokat a Kérdések és válaszok-sorozat legújabb kötete: 1918-ról szól ugyan, de akkor, amikor szekértábor-háborúink még mindig arról szólnak, hogy ki nyeri meg az azóta eltelt száz évet, már a kilépés a politikavezérelt értelmezési keretből  is árulásnak számít egyesek szemében.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ha hihetünk az exit polloknak, a 2019-es EP-választás első csatáját a mainstream erői nyerték a szélsőjobbal szemben.

Természetesen a kiesések számára gondolok: 2010 óta harmadszorra kényszerül másodosztályba a focicsapat.

Migránsozás és sorosozás helyett kivételesen a fenntartható fejlődésért aggódnak a még néppárti kereszténydemokraták.

Állítólag az úzvölgyi katonatemető miatt rágott be az RMDSZ, de amúgy is kínos lehet nekik a kampányfinisben a PSD.

Farkas Flóriánék attól tartanak, beilleszkedni képtelen, idegen kultúrájú milliók fenntartására kellene költeni az állami pénzt.

A hét kérdése

Az osztrákok Habonya? Sebastian Kurz? Egy titkosszolgálat? Egy művészcsoport? Néha az élet egészen egyszerű válaszokat ad: itt vannak az Azonnali tippjei!

Azért ide elnéznénk

Újabb globális klímasztrájkot hirdet a Fridays For Future mozgalom. Május 24-én Budapest belvárosában is!

A Tanácstalan Köztársaság friss eseményének témája, hogy hogyan építették le itthon a környezetvédelmet.

Frissiben kielemzi az EP-választási eredményeket Deutsch Tamás, Donáth Anna meg egy csomó politológus.

A MoMe hallgatói értelmezik újra a stílust mindenféle formában a plakáttól a webdesignig. Május 31-től.

A Piacok Napján, az Erzsébet tér, egy hatalmas közösségi piaccá változik, idén már 6. alkalommal, június 23-án vasárnap.

Ezt is szerettétek

Hallottad, hogy lesz már megint valami választás, de azt már nem tudod, hogy pontosan miről meg minek meg mikor?

Vajon csak az etnikai alapú szavazást tudják elképzelni a székelyek? Az Azonnali Székelyföldön járt, és megkérdezte a járókelőket.

Volt, aki szerint a klímaváltozás ellen könnyebb tenni, hiszen ha meleg van, akkor nem kell kabátot venni, és kész. Videó!

Strache politikai pályájának ugyan vége, de ez nem jelenti azt, hogy a zeneit is fel kell adja. Mutatjuk a legjobb számait!

Twitter megosztás Google+ megosztás