+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kulcsár Árpád
2018. december 15. szombat, 16:30
Milyen az, ha valaki Parti Nagy Lajoson és Weöres Sándoron nő fel, de elég bátor ahhoz, hogy a Mónika Show-ból és Kis Grofótól kollázsoljon mellé szövegeket? Többek között ez is kiderül a listából, amelyben Könyves Kálmán 2018-as magyar regényeket és versesköteteket ajánl.

Az év legérdekesebb fantasztikus könyvei után most sorra vesszük a hazai szépírókat, költőket is. Természetesen egy ilyen lista csak nagyon szubjektív lehet, másrészt meg igyekeztünk nem csupán a bevett nagy neveket vizsgálni, hanem figyelni a fiatal, néha éppen debütáló szerzőkre is. Ezen kívül nem akartunk legjobb, második legjobb és ilyesmi kategóriákat előállítani, mert valljuk be, elég fölösleges.

 

Egyszerűen csak itt van tíz könyv a magyar irodalomból, amelyek 2018-ban jelentek meg, és amiket fontosnak tartunk.

 

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem (Magvető)

 

Mostanában sok mindenre sütik rá, hogy generációs: filmek, regények, albumok tömkelege lett ezzel felcímkézve. Szóval amikor először olvastam valahol, hogy Krusovszkyé is az lenne, mármint a harmincas éveikben járóknak valamiféle elméleti beágyazása, az több hónapra elvette a kedvem az elolvasásától. Hülye voltam, persze.

 

Azóta is azon gondolkodom, hogy Krusovszky regénye tulajdonképpen akkor generációs-e, de túltéve magam a kérdésen: fontos regény, és kétségkívül 2018 egyik legjobbja.

 

Lente Bálint ideje és története ugyanis úgy kavarog a szövegben, néhol összeforrva, máshol hézagokkal, hogy a szövetben hol a történelmi, hol a szubjektív, hol a társadalmi valóság festődik meg, és a szerző nagy pontossággal és nyelvi lüktetéssel tárja elénk a jeleneteket, legyen szó zsidók elleni '56-os pogromról, nehezen összejövő szakításról, kisvárosiságról, budapesti elgyökértelenedésről, egy nagyon összetett szanatóriumi ápolásról és a páciens által magnóra mondott történetről. 

 

A több mint ötszáz oldalon keresztül folyó történetek – bár néha nehéz összekapcsolni őket – egy pillanatra sem hagyják kizökkeni az olvasót, az aprólékosan és hosszasan leírt helyzeteket jó ritmussal bontja meg egy-egy váratlan csavar, és a végén majdnem mindenre van magyarázat: még ha nem is megnyugtató.

 

Annak ajánlott, aki emberek, miliők közötti szakadékokról, személyes és történelmi emlékezet működéséről, genézisekről és genézisek genéziseiről akar olvasni. Aki szereti, hogy egy sztori egy jelentéktelennek tűnő eleme válik a következőben meghatározóvá, és aki már érezte azt vidéki esküvőn, hogy mi a francért issza ott az olcsó konyakot mulatós zenére.

 

 

Szvoren Edina: Verseim (Magvető)

 

Szvoren Edina negyedik prózakötete éppen olyan magas színvonalon van megírva, mint az első. Meg a második, meg a harmadik is. Szóval az az olvasó érzése, hogy nem nagyon tud hibázni, nincsenek minőségbeli kilengések – még köteten belül sem az elbeszélések között. Talán annyi mondható el az első kötet óta, hogy egyre olvasmányosabbak a szerző novellái, de súlyukból mit sem veszítettek, ő maga meg egyre provokatívabb.

 

Ki merne rajta kívül Verseim címet adni egy novelláskötetnek?

 

A Verseim hősei nagyon gyakran olyan hitelesen mondanak el valami nagyon kellemetlen lehetetlenséget, hogy eldöntetlen marad, hogy elméjüket bontja meg a szorongás, vagy abban a térben jelenik meg valami önműködő furcsaság (egy nő elveszíti az árnyékát, fiatalokat hajszol végig a ki nem mondott bűnük a borzongások között), ahol minden már-már nyomasztó erővel a helyén van. Gyakran mondják Szvorenre, hogy kegyetlen, nyomasztó prózát ír. Lehet. Mindenesetre annyi elbeszéléstechnikai játék van benne, hogy ha ezekre figyel az ember, nincs ideje nyomasztódni.

 

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek (Jelenkor)

 

Egy jó nagy kitartott lendület ez a szöveg, és ha nem tudsz vele haladni, akkor leesel róla, kezdheted elölről, vagy majdnem elölről. Egyszóval abszolút fókuszt igényel, mert úgy bukkannak fel benne a szereplők, és ontják magukból a szerbiai fürdőváros (Palics) sztorijait, hogy tényleg csak kapkodjuk a fejünk.

 

Egy nagy kollázs az egész szöveg, és első olvasás után nem nagyon láttam, hogy mi a tartószerkezet, vagy abroncs, ami összetartja, de valahogy nem esik szét.

 

Bár mindegy lenne akkor is, ha szétesne: Tolnait egyszerűen jó olvasni, annyira izgalmas viszonya van a nyelvvel. A hős, T. Olivér a gyógyszertárba indul, és a nyelvi rétegekben végzi. Közben van minden: kisstílű filozofálgatás, helyi melósok, afgán menekült, határőr-vegzálás – amit kapunk, az egy igazi újvidéki Odüsszeia.

 

Mécs Anna: Gyerekzár (Scolar)

 

A magyar kortársban még mindig kevés az erőteljes női perspektíva, ami Mécs Anna huszonnégy novellájában azonban ott van. Elsőkötetes szerzőhöz képest

 

nagyon érett prózaíróval van dolgunk, aki lendületesen, és főleg nagyon bátran ír abúzusról, családról, munkahelyzetről.

 

Én  a magam részéről csak lassan tudtam haladni a kötettel, egy nap nem tudtam egy novellánál többet elolvasni, és ezt erényként könyvelem el: hogy ott zakatol egy-egy történet órákon keresztül az ember fejében. Nem érdemtelenül kapta a Margó-díjat sem.

 

 

Juhász Tibor: Salgó blues (Scolar)

 

Juhász Tiborra három évvel ezelőtt figyeltem fel, akkor még versekkel jelentkezett, amelyek témái átfedést mutatnak a Salgó blues-zal is. Ritka ez a fajta érzékeny szociográfiai tekintet egy fiatal szerzőtől, még ritkább, hogy ennyire árnyalt és érzékeny legyen. Munkások, perifériára szorultak szólalnak meg itt,

 

Juhász tulajdonképpen hangot ad a hang nélkülieknek, és csak nagyon óvatosan esztétizálja ezeket.

 

Ha szabad ilyet mondani, akkor Juhász valamiképpen Tar Sándor szellemi örököse, de persze nem epigon: ahogyan az irodalmi trendek és áramvonalak is átalakultak, úgy a szövegek alanyai is mások, ők ma már nem csak a vadkapitalizmus, hanem a digitális forradalom áldozatai is, és a szerző ott van, hogy a veszteségeket rögzítse.

 

Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert (Pesti Kaligramm)

 

Papp-Zakor Ilka történetei azért nagyon jók, mert az akkurátus valóságosba olyan könnyedén issza bele magát a groteszk és az abszurd, az elbeszélői hang pedig olyan szenvtelenül kezeli ezeket a helyzeteket, hogy Papp-Zakor – bár ez már a második novelláskötete – most írja be magát a legtehetségesebb fiatal szerzők közé

 

Ami még nagyon jó benne, hogy a kortárs magyar irodalomban még nem olyan nagyon meghonosodott nonhumán perspektívákat könnyedén érvényesíti,

 

és valamiképpen az emberi világ ezektől a perspekíváktól csorbul ki, és lesz színesebb. Szintén jó, hogy a hétköznapi emberek felé egyszerre tud cinikus és empatikus lenni az elbeszélői hang. Na meg az is nagyon jó, hogy újabb lépést tett magyar nyelvterületen az antropocén szemlélet ezzel a kötettel.

 

Bán Zsófia: Lehet lélegezni! (Magvető)

 

Nos, hiába van a címben ez a kijelentés felkiáltójellel, attól még a kötet elolvasása után jó nagy kérdés marad, hogy vajon tényleg lehet-e.

 

A tizenkilenc elbeszélés figurái ugyanis olyannyira a rögvalóságban vannak, hogy az már-már periféria. Annyira „nem történik velük semmi”, hogy az már-már tragédia.

 

A kritika méltatlanul figyelmen kívül hagyta, holott a novellák között van néhány, amit bármely prózaíró megsüvegelne. Amellett, hogy ezek erőteljesen politikai szövegek: a szolidaritásra hívnak fel. Bán fogja a minket nap mint nap foglakoztató témákat (menekültek, mozgássérültek helyzete), és új színben tünteti fel őket.

 

André Ferenc: Szótagadó (Jelenkor)

 

Ahhoz képest, hogy mennyire várták például Erdélyben, a kritika eleddig többnyire elment André Ferenc debütáló kötete mellett. Holott koncepciójában erős indulás ez. Persze láttunk már olyat, hogy valaki keverje a magas-, a pop-, a szub- és a ki tudja, még miféle kulturális elemeket, és hát Andrénál is ez van, de több is.

 

Valahogy két olyan szó, amit józan ésszel józan ember nem tenne egymás mellé, itt nem okoz disszonanciát, ahogyan például az sem, hogy a telefon automatikus algoritmusa alapján ír verset (tudjátok, amikor a chatablakban ajánlja fel egymás után a szavakat), s így egyszerre lesz a szöveg nagyon személyes, és nagyon gépies, posztavantgárd.

 

André kötete azt mutatja meg, hogy mivé lesz a vers, ha valaki Parti Nagy Lajoson és Weöres Sándoron nő fel, de elég bátor ahhoz, hogy a Mónika Show-ból és Kis Grofótól kollázsoljon mellé szövegeket.

 

Szóval alapvetően vicces költészet ez, nagyon fel van pörgetve szójátékokkal is, és ebben a nagy vigalomban néhány vers olyan gyomrost ad az olvasónak, hogy nem is érti nagyon, mi a fene történik itt.

 

 

Takács Zsuzsa: A Vak Remény (Magvető)

 

Takács Zsuzsa életműve éppen életművé válik. Ez persze nem jelenti, hogy ne várnánk tőle újabb és újabb köteteket, minden esetre A Vak Reményre nagyon nagy szükége volt annak, aki ívében akarta látni a költő költészetét:

 

hogyan javítódnak, tördelődnek át a már megjelent szövegek, hogyan íródnak egymásra (belső) terek és szerelmek, hajléktalanversek, anyaversek, politikai versek.

 

Takács Zsuzsa sosem volt különösen a magyar költészet kirakatában, nem nőttek fel a versein fiatal generációk áhítattal, rendszerint később találkoznak az olvasók vele, de ha megtörténik a találkozás, akkor nagyony nehéz elengedni ezt a finom és rétegzett lírát.

 

Rakovszky Zsuzsa: Történések (Magvető)

 

Annyi biztos, hogy nem a figyelemfelkeltő címek éve ez, de persze egy verseskötetet amúgy sem ad el túlságosan a címe (sem). Rakovszkynál úgy tűnt, hogy az elmúlt években a próza felé tart, de most mégis egy (igaz: epikus) verseskötetet kapott tőle az olvasó.

 

A Történésekben nem csak úgy történnek a dolgok, hanem változnak is, egymást értelmezik az idősíkok.

 

A versek nyelvezetükben egyszerűek, külön bravúr, hogy standard szavak között zsizseg az az óriási feszültség, ami zsizseg. Könnyű, és egyáltalán nem kellemes olvasni ezeket a szövegeket, legyen szó első világháborúról szóló monológról, bányászhistóriáról: a végén úgy érzed, világvesztett lettél, ahogyan a versbeszélők is, és mantrázhatnád te is a Rakovszky által összerakott sorban a történéseid.

 

Könyves Kálmán többi könyvajánlójáért és cikkéért ide tessék kattintani!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Quim Torra nagyot meccsezett a hatóságokkal, de akár a hivatalába is kerülhet.

Alexis Cíprasz szerint katasztrófa lenne, ha az „ultajobbos” Manfred Weber lenne az EB új elnöke

Aki meg kommunista jelképeket használ, az maximum 3 évet kapna. De lenne kibúvó is: csak fel kell dobni a többi komcsit, s te megúszod.

Az Erdélyi Magyar Néppártot a Fidesz hozta létre, csak aztán bukott a projekt. Most meg lett egy elnökük, akinek legnagyobb politikai teljesítménye, hogy le akarta köpni Demszkyt.

Talán kevesen tudják itthon, de Lengyelország a fantasztikus irodalom terén is legalábbis középhatalom. Mit olvassunk a lengyel sci-fi és fantasy világából? Segítünk.

A hét kérdése

A miniszterelnök beígérte a térség újjászületését, de mi elképzelni sem tudjuk, mire gondolhatott. Szerintetek?

Azért ide elnéznénk

Az interaktív kiállítás Da Vinci halálának 500. évfordulóján érkezik, március 16-tól látogatható az Élményüzemben.

Előadás a szovjetek innovatív megoldásairól Budapesten március 22-én.

Na jó, ennél valamivel fancy-bb névvel fut a kolozsvári, március 29-31. közötti kóstoló.

Művészeti est március 30-án több, mint százötven slammer, költő és zenész társaságában. Helyszín: Négyszoba Galéria.

A branding hatásait járják körül magyar alkotók Pozsony egyik legmenőbb kiállítóterében, a Kunsthalléban, április 14-ig!

Ezt is szerettétek

A volt bécsi nagykövet, Szalay-Bobrovniczky Vince az Azonnalira kommentelt!

A termékenységi ráta növelése, a bevándorlás megállítása és Európa felébresztése: nem csak a magyar kormány programját jellemzik ezek a szlogenek.

A strasbourgi Európai Parlament képviselői bárjában értük el Alessandra Mussolinit, aki Berlusconi Forza Italiája színeiben ül az EP-ben.

Először az európai zöldpolitikában válhatna természetessé Európa újraegyesítése és az európai politika dekolonizálása.

Twitter megosztás Google+ megosztás