+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bakó Bea
2018. december 10. hétfő, 08:07
Mit jelent az emberi jogok világnapja a világ boldogtalanabbik részén, és mit a fejlett nyugaton? És hol rontotta el a progresszív jogvédelmi harcot a költözni kényszerült CEU?

Ezt a cikket az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már ma reggel hétkor megkapták postaládájukba. Kérj hírlevelet te is!

 

Az emberi jogok világnapjára ébredtünk ma reggel: pontosan hetven éve ezen a napon, december 10-én fogadta el az ENSZ közgyűlése az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A közgyűlésben egyik állam sem szavazott 1948-ban a nyilatkozat ellen, de voltak, akik tartózkodtak: például a Szovjetunió és Szaúd-Arábia. Utóbbi állam ma is lazán meglépi, hogy a saját külképviseletén brutálisan kivégez egy újságírót, előbbi jogutódja pedig kifejezetten és közvetlenül érintett az idei világnapon. Mindjárt azt is elárulom, hogy pontosan hogyan, előbb azonban beszéljünk kicsit az emberi jogok sajnálatosan végletes imidzséről!

 

Mi az emberi jogok tétje ma?

 

Érdemes ezen a világnapon tudatosítani, hogy mekkora mázlisták vagyunk: a világ boldogabbik felén élünk (igen, még az Orbán-rendszer minden „áldásával” együtt is), ahol legtöbbünk emberi jogi küzdelmei leginkább abban merülnek ki, hogy reklamálunk itt-ott az adataink törléséért, vitatkozunk arról, hogy hogyan legyenek regisztrálva az egyházak, és melyik egy százalékot ajánljuk fel nekik az adónkból, vagy épp minden bátorságunkat összeszedve lefotózzuk a tüntetést biztosító rendőröket, netán még az ügyvédjüket is.

 

Ezzel persze nem azt mondom, hogy ne lenne nagyon is fontos – a példáknál maradva – az adatvédelemhez, a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz, a vélemény- és sajtószabadsághoz való jog, viszont az emberi jogok világnapján azért nem árt arról is megemlékezni, hogy a világ boldogtalanabbik felén egész más nagyságrendben és minőségben jelennek meg ezek a problémák.

 

Kínában az adatvédelem legfőbb problémája nem az, hogy törli-e a rendszeréből a címedet egy lap, amire már nem fizetsz elő, hanem hogy az állam épp totális megfigyelésre épülő társadalmi kreditrendszert épít ki.

 

A buddhista Mianmarban a vallásszabadság nem az egyházak bejegyzése miatt sérül, hanem azért, mert szervezetten irtják és üldözik a muszlim vallású rohingya lakosságot.

 

És a világ számos pontján nem azért sérül a véleményszabadság, mert a rendőrök beperelnek, ha lefotózod őket, netán nem engednek be a kormánypárti politikusok a sajtótájékoztatójukra, hanem azért, mert bebörtönzik vagy megölik a kellemetlen, kritikus újságírókat – előbbire példa mondjuk Erdoğan Törökországa, utóbbira pedig a már emlegetett szaúdi Dzsamál Hasogdzsi mellett megdöbbentően közeli példát is találni a szlovákiai Kuciak-gyilkosság képében.

 

Akkor mi most innentől inkább csak kussoljunk jó dolgunkban?

 

Persze a fenti horrorpéldák nem jelentik azt, hogy te ne reklamálj a jogsérelmeid miatt, sőt, nagyon is fontos ezen a téren képben lenned. Ha Magyarországon többen ismernék a törvények által garantált jogaikat, akkor talán ritkábban olvasnánk akkora oltári ökörségeket, mint hogy Magyarországon nem büntetendő a családon belüli erőszak, vagy, hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt keresnek, mint a férfiak.

 

A jó dolgunk fel nem ismerése ugyanis pont ilyesmikben nyilvánul meg: a progresszív liberális mezőny az emberi jogok kapcsán sajnos nagyon sokszor nem a valódi problémákról beszél – amik persze vannak jócskán,

 

attól még, hogy hál’ Istennek nem érik el a kínai vagy a török szintet –, hanem elkezd álproblémákat gyártani. Méghozzá kétféle módszerrel.

 

1. Az egyiket példázza az emlegetett fizetéskülönbség-fikció is, de mostanában még látványosabb volt ez a módszer a metoo-botrány kapcsán. Bizonyos jogsérelmek orvoslására – mint a diszkriminatív fizetés vagy a szexuális erőszak – létezik egy sor törvényben biztosított lehetőség, amivel élhet az, akivel ilyen történt. De sokkal könnyebb valakire húsz év után ujjal mutogatni, és égtől-földtől elhatárolódást elvárni, mint feljelentést tenni, és vállalni a bizonyítást. Ráadásul, ha ilyenkor valaki az ártatlanság vélelme nevű emberi jogra (!) merészel hivatkozni, akkor Isten se mossa le róla, hogy áldozathibáztató.

 

2. Az emberi jogi problémakeresés másik módszerét feltehetően a politikai lustaság vagy egyes esetekben a politikai eszköztelenség motiválja. Sokkal egyszerűbb például a melegek házassághoz vagy örökbefogadáshoz való „jogára”, meg a transzneműek nemváltoztatáshoz való „jogára” – s mellesleg persze az azt ellenzők vaskalaposságára, netán gonoszságára – hivatkozni, mint politikai támogatást szerezni ahhoz, és átverni a törvényhozáson, hogy tényleg legyen nekik ilyen joguk. (Hozzá lehetne ugye reflexből tenni, hogy főleg a Fidesz Magyarországán, de az a helyzet, hogy Orbánék speciel hozzá sem nyúltak a házassággal szinte teljesen azonos státuszt jelentő bejegyzett élettársi kapcsolathoz.)

 

Ezt a hozzáállást ékesen példázza mondjuk a pénteki kiakadás afölött, hogy Magyarország és Lengyelország miatt nem sikerült elfogadni a százhuszonharmadik tanácsi lózunggyűjteményt, bocsánat, állásfoglalást most éppen a nemek közti egyenlőségről a digitális szférában, mert benne volt egy utalás az LMBTQ-emberekre.

 

Tényleg ez a legnagyobb bűne a magyar és a lengyel kormánynak, komolyan! Mikor mellesleg épp kinyírták a pont az alapjogvédelemre is hivatott alkotmánybíróságaikat,

 

különböző trükkös módszerekkel kezdik ki a bíróságok függetlenségét (ami szintén megfogható a törvényes bíróhoz és a tisztességes eljáráshoz való jog felől, ha már itt tartunk), és Orbánék még személyre szabott törvényekkel is boldogítják a barátaik, s keserítik az ellenségeik életét is emellé.

 

És ha már a lex ellenségeknél tartunk,

 

a múlt héten bevégzett CEU-ügy pont tökéletes példája annak, hogy miért nem kellene fullba nyomni a kretént az emberi jogok ügyében.

 

A CEU feltornászta az ingerküszöböt, aztán a saját bőrén szívta meg

 

A CEU tökéletes alany volt arra a kormány számára, hogy a kultúrharcos hangulatkeltés célpontja legyen: nem elég, hogy az aktuális sátán, Soros György alapította, de a túltolt liberális progresszió furcsa vadhajtásai is jelen voltak az egyetemen – a genderszaktól a menstruációs kiállításig. (Messzire vezetne a genderszakok betiltásának kitárgyalása, úgyhogy az emberi jogokhoz kapcsolódva itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az oktatási szabadság arra is vonatkozik, hogy az állam nem tilthat be csak úgy szakokat, mert hülyeségnek vagy feleslegesnek tartja őket – még akkor sem, ha ebben a véleményében amúgy van is valami igazság. Nem nagyon látszik ugyanis nyomós közérdek vagy más, ütköző alapjog, ami ezt igazolná, főleg, ha az adott képzés fizetős, és egy fitying közpénzt se kell rá költeni.)

 

Az, hogy mellesleg ezen kívül egy csomó hasznos dolgot tanítanak a CEU-n, amelynek különböző társadalom- és bölcsészettudományi képzései az élmezőnyben szerepelnek a ranglistákban, miközben más magyar egyetemek örülnek, ha néha egy-egy listának netán valahova a végére felkerülnek, sosem számított a kormánynak. Az egyetem könyvtáráról nem is beszélve, ami nagyjából az egyetlen hely Magyarországon, ahol hozzá lehet (most még) jutni friss és releváns külföldi szakirodalomhoz társadalomtudományi témákban.

 

De most nem a CEU érdemeiről akarok beszélni, hanem arról, hogy mi köze mindennek az emberi jogokhoz.

 

A CEU tehát élen járt az emberi jogokkal kapcsolatos, előbb taglalt progresszív-liberális pótcselekvésben, ami az emberi jogok szélesen kiterjesztő értelmezését, netán újabb és újabb emberi jogok megteremtését jelenti (legalábbis a retorika szintjén).

 

Ennek az lett az eredménye, hogy a közvélemény konzervatívabb része – és hiába próbálja bárki a safe space jegyében a csúnya elmaradott vaskalaposokat divatos szóval „kirekeszteni” az értelmes és felvilágosult emberek köréből, az élet valójában egy bitnél sokkal bonyolultabb – nagyjából akként könyvelte el a CEU-t (már ha egyáltalán tudott a létezéséről és elkönyvelte valahogy), hogy „ezek full libsik: buzijogok meg dzsenderizé, tulajdonképpen semmi dolgunk velük”. Akkor is, ha egy csomó más területen fontos és színvonalas oktatás és kutatás folyt az egyetemen.

 

Aztán amikor egy tényleg húsba vágó intézkedés érintette a CEU-t a lex CEU formájában – ami nem csak az oktatás szabadságát sérti teljesen szükségtelenül és aránytalanul, azzal, hogy az előírt nemzetközi megállapodást aláíró (vagy mint látjuk: alá nem író) kormányok kényétől-kedvétől teszi függővé egy egyetem működését, de olyan alapvető jogállami követelményeknek sem felel meg, minthogy a törvények hatálya általános –, akkor a progresszív-liberális közegen és a kollegialitás okán érintett egyetemi szférán túl

 

a nagy többség csak legyintett: „megint csak egy niche témán sírnak a libsik”.

 

(Igen, tudom, hogy kezdetben volt nagy, tízezres tüntetés, de ahogy a CEU-ügy befagyott ügy lett, úgy szorult vissza egy viszonylat szűk réteg ügyévé.)

 

Ez persze nem azt jelenti, hogy a CEU azért költözik Bécsbe, „mert hagytuk”, de az egész mégis szomorúan rávilágít arra, hogy miért nem kellene niche policy-témák nyomatására degradálni az emberi jogokra való hivatkozást. Azért, mert ez felemeli az ingerküszöböt, és nem sokan fognak meghatódni, mikor tényleg „ég a ház”, és valódi emberi jogok sérülnek. Ez még abban a helyzetben is nagy kár, ha egyébként a kormány általában magasról tesz rá, hogy ki hogyan hatódik meg valamelyik intézkedése miatt.

 

Szívhezszóló dolgok, amik nem segítenek a világon

 

De térjünk vissza konkrétan az emberi jogok világnapjára, hiszen az elején beígértem egy orosz szálat.

 

A világnapon általában a különböző nemzetközi és uniós szervezetek berkeiben is rendre beindul a hype, az Európai Parlament például minden évben december 10-e környékén adja át az emberi jogi Szaharov-díjat.

 

Idén ezt a krími ukrán filmrendező és korábbi Maidan-aktivista, Oleg Szencov kapja, akinek azonban az elismerés átvételénél égetőbb problémái is vannak: épp egy szibériai büntetőtáborban tölti ugyanis a feltehetően nem túl kellemes mindennapjait,

 

miután a példálózó feketelistából fentebb méltatlanul kimaradt Oroszországban 2015-ben húsz évre lecsukták a krími annexiót hangosan ellenző rendezőt terrorizmus állítólagos előkészülete miatt.

 

Hogy Oleg Szencovnak, meg úgy általában a világnak jobb-e a Szaharov-díj tudatával léteznie, én nem tudom, de az emberi jogok világnapja alkalmából nem csak az e téren maximálisan progresszív nyugatos intézmények, mint az Európai Parlament szoktak szívhezszóló üres nyilatkozatokat tenni, hanem még maga a büszkén illiberális magyar kormány is ilyesmire vetemedik – bár egyre ritkábban.

 

Mit tett a Fidesz az emberi jogokért?

 

A tavalyi világnapon Balog Zoltán akkori emberierőforrás-miniszter még – mérsékelten meggyőző módon – egyszerre értekezett az emberi méltóság tiszteletének a kultúrájáról és a migránsokról, de legalább látszatszinten próbálta emberijogiasra venni a figurát, és az embercsempészek miatt aggódni kicsit. Azóta ő már nem miniszter, idén pedig a fideszes alapítvány emberi jogok világnapja alkalmából rendezett szokásos konferenciája már színtisztán a migránsozásról és a szuverenitásharcról szólt Gulyás Gergely kancelláriaminiszter részéről.

 

De ne csak azt nézzük, mit mondanak, hanem azt is, hogy mit csinálnak! Ebben sem állnak sajnos valami jól emberi jogi téren. Ha csak az elmúlt egy-két hónap fejleményeit nézzük, a már emlegetett CEU-ügyön kívül ott van például a túlóráztatás lehetőségét kiterjesztő „rabszolgatörvény”; az utcán élést kriminalizáló hajléktalantörvény, amiről elvileg január végéig döntenie kell majd az alkotmánybíróságnak; vagy az a pont a héten elfogadni szándékozott javaslat, amit Gyurcsány is megirigyelhetne, olyan rafkós módon tiltaná meg a tüntetést a Kossuth téren ünnepnapokon.

 

Nem akarom azonban a kormány emberijogi jócselekedeteit sem elhallgatni, hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy végre befogadott egy hazájában üldözött menekültet, Nikola Gruevszki macedón exminiszterelnököt.

 

Más kérdés, hogy az ő „üldöztetése” abban merült ki, hogy börtönre ítélték a korábbi korrupciós ügyei miatt, de a magyar állam szerint itt valójában a mi oldalunkon áll a jog, hiszen a sötét Balkánon aljas koncepciós perben ítélték el Gruevszkit. A sötét balkáni Macedónia jelenlegi miniszterelnöke, Zoran Zaev erre zseniális trollkodással vágott vissza, ráadásul pont az Azonnali Szkopjéban forgató kamerájának: rajta, mutasson példát az EU- és NATO-tag Magyarország Macedóniának jogállamiságból!

 

Ez aztán a példamutatás!

 

A példamutatás egyelőre annyira jól megy, hogy a jogállamiság megsértése miatt éppen 7-es cikkelyes szankciós eljárás alatt van az EU-ban a magyar kormány, amit a Sargentini-jelentés összes hibája és hiányossága ellenére is bőven megérdemelt. Más kérdés, hogy az eljárás nem igazán hat meg senkit, hiszen hallgatólagos beletörődéssel kezeli mindenki azt a tényt, hogy a tényleges szankciókhoz elengedhetetlen egyhangú többség nem fog az Európai Tanácsban összejönni – minimum a lengyeleknek köszönhetően.

 

Szóval ott tartunk, hogy

 

az EU emberi jogi és jogállamisági ügyekben addig előszobáztathatja az uniós elitklubba pályázó Balkán országait, ameddig jónak látja, viszont

 

a szép lassan balkáni szintre süllyedő immár tagokkal (például Magyarországgal) szemben – főleg, ha azok jó sok képviselőt hoznak a legnagyobb pártcsaládnak, ahogy a Fidesz teszi a Néppártnak – csak a különféle határozatokban megnyilvánuló hiszti, és esetleg a pénzmegvonással való fenyegetőzés van a kezében eszközként.

 

Erre az anomáliára – a szintén hasonló cipőben járó Románia kapcsán – azt az ötletet dobta be az RMDSZ-es Székely István, hogy csak jót tenne a sokat emlegetett kétsebességes Európa, hiszen újra felkorbácsolná a megfelelési kényszert a perifériára szorult tagállamokban. Például Románia mellett Magyarországon is.

 

Ez a logika viszont sajnos nem számol egy fontos tapasztalattal, ami miatt

 

a megfelelési kényszer egész biztosan nem megoldás. Orbán ugyanis többek között pont annak köszönhetően tudta sikeresen leépíteni a jogállami fékeket és ellensúlyokat, párhuzamosan nyomatva a szuverenista-szabadságharcos retorikát,

 

mert ott volt korábbi hivatkozási pontként és elrettentő példaként, hogy a szocialisták csettintésre befeküdtek „Brüsszel” és „a Nyugat” kényének-kedvének, a lisszaboni szerződést is elsőként rohantak aláírni (más kérdés, hogy annak ratifikálását a fideszesek is megszavazták anno a parlamentben).

 

Tehát a nemzeti érdekérvényesítés minimumának a feláldozása a buzgó megfelelési kényszernek nagyon is visszaüt: előbb-utóbb az inga kileng a másik irányba, a mindenáron való árnyékboksz és a csakazértis szabadságharc felé, aminek a kétsebességes Európában megnyilvánuló „nyugati lenézés és kultúrrasszizmus” csak újabb muníciót szolgáltatna a migránsok és Soros György mellé.

 

Tetszett a cikk? Ha kérsz még ilyeneket, iratkozz fel a Reggeli fekete nevű hírlevelünkre! Hetente háromszor küldjük!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Fidesszel ellentétben ők nincsenek felfüggesztve. De akkor hova tűntek?

Ellenjelölt híján nem is ez volt a nagy kérdés, hanem inkább az, hogy mit kezd majd Tusk a Fidesszel: elnökjelölti beszédéből ítélve
Orbán nem sok jóra számíthat.

Ami egyelőre biztos: megválasztják Donald Tuskot a Néppárt elnökének, és beszélni fognak fél Európa vezetői.

A horvát rendőrség rendszeresen bántalmazott kiskorú menekülteket is, a horvát-szerb határnál pedig kínzókamrát tartott fenn.

Pénteken ül össze az alakuló ülés után először a győri közgyűlés. De ki lesz a Fidesz polgármesterjelöltje?

A hat ország szerint a reformjavaslat megvalósítása nem lassíthatja Albánia és Észak-Macedónia felvételét.

A hét kérdése

Azt a sütit keressük, amihez reggelenként ugyanúgy tud lattét inni egy budai vállalkozó, mint odapörkölt feketét egy békéscsabai varrónő. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Kinek kell Paks2? Akadályozza-e az áttérést a megújulókra? Lehet-e gazdaságos? Létezik-e ellátásbiztonság atomenergia nélkül? November 22-én.

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

November 22-től egészen december 15-ig a PIM-ben!

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Várhelyi a meghallgatásán profi teljesítményt nyújtott, más, nála jóval gyengébb biztosjelöltekkel ellentétben mégis csuklóztatják az EP-ben. Hogy miért?

Twitter megosztás Google+ megosztás