Hogy lenne már Angela Merkel a nagy nyertes?

Ésik Sándor

Szerző:
Ésik Sándor

2018.12.08. 13:57

Ha Annegret Kramp-Karrenbauer jó tanítványa akar lenni Angela Merkelnek, akkor ki kell nyírnia Angela Merkelt. Egyelőre ne tapsoljunk a német fejleményeknek.

A mai nap nyertese Angela Merkel – ezzel a címmel jelent meg cikk Techet Pétertől az Azonnalin.

Merkel boldog lehet, mert nemcsak a kancellárságát biztosította be, hanem immár van egy lelkes magyar rajongója is, aki Németországról írt cikkeinek egyébként elég objektív hangvételét is félredobva tapsol AKK győzelmének.

Techet ünnepli a konzervatív férfiak bukását és a Neue Bundesmutti felemelkedését, aki az Alte Bundesmutti örökségét folytatva fogja további sikerekre vezetni az országot, mert a német népléleknek ez kell, egyszerű, nem a külsejükkel, hanem a teljesítményükkel bizonyító nők.

Nem drága öltönyökben páváskodó, ki tudja, milyen ügyleteken felügyelőbizottságokban (nem tudom, hogy Techet valami rokonát lemészárolta-e egy falujukat feldúló portyázó Felügyelőbizottság, vagy mi az oka annak, hogy ily gyűlölettel tekint erre az intézményre) meggazdagodott alakokra. Ezen a ponton álljunk meg és hallgassunk zenét!

Fellelkesedve azon, hogy a pénzembereknek immár annyi, és Merkel sikerreceptje tovább fog érvényesülni... ööö... Halt.

A sikerrecept jelenleg azt jelenti, hogy a CDU/CSU sorban szenvedi el a csapásokat tartományi választásokon, amely választások tükrözik a szövetségi választások eredményét is. A CDU harminc százalék körüli eredményre képes, mivel azonban mindenki más még ennél is gyengébbre, a CDU alakít kormányt. Oké, a német választási rendszer a legjobb formájában is egy 35-40 százalékosos kormánypártot és egy 30 körüli ellenzéki nagypártot tudott produkálni királycsináló koalíciós partnerrel.

AKK-t persze lehet egy új centrum lehetőségeként ünnepelni, de mivel mégiscsak Európa talán leginkább kifogástalannak tartott demokráciájáról beszélünk, fel kéne merülnie annak is, hogy a németek olyan 60-70 százaléka nem azt akarja, hogy Merkel legyen a kancellár. Már persze ha egyenlő mércével mérünk, és mikor felróttuk az 1998-as és 2002-es vereséget,

akkor felrójuk a 2017-es győzelmet, amely óta Németország irányítási formája a kormányválság.

Ráadásul a konzervatív férfiak (és ezen belül a kétes felügyelőbizottságos Merz) bukását ünnepelve megfeledkezünk két férfiról, Robert Habeckről és Christian Lindnerről. Előbbi társelnökként a zöldeket, utóbbi pedig a liberálisokat (akiknek a szavazóbázisa nem feltétlenül osztozik Techet Péter pénzemberek iránti idegenkedésében) vezeti. Ezek az urak, ha nem is a merzi értelemben vett, de férfi politikusok, akiknek ha a retorikája nem is jobboldali-konzervatív, de a pártjuk irányvonalát mindketten határozottan igyekeznek alakítani és megtartani

Miért érdekes ez?

Azért, mert Lindner egyszer már beintett Merkelnek, amikor a Nagy Polgári Koalíciót akarta megalakítani. Annak ugyebár a zöldek is tagjai lettek volna, de nem lettek, ehelyett jött a mostani nyögvenyelős nagykoalíció. Lindner és Habeck sem hülye, végignézték, hogy Merkel hogyan mészárolja le az SPD-t, amely persze hagyta magát lemészárolni. Merkel koalíciós partnereinek nem jutott ugyanis levegő. Hozd ide a programod, lieber Koalitionspartner, add le a portán, ami kb. használható belőle, azt Mutti szépen megvalósítja, te meg vitatkozzál arról, hogy legyen-e a bálnák homoszexualitását védő törvény,

a Mutti pedig kormányoz, és ha jó leszel, legközelebb is jöhetsz a koalícióba.

Ha AKK a „merkeli politika örököse” akkor a zöldek és a szabaddemokraták óvakodni fognak attól, hogy a közelmúlt sikereit (a nagypárttá alakulást a zöldek esetében és a sírból visszajövetelt az FDP-nél) feláldozzák a CDU kormányzóképességének megtartása érdekében.
Érdemes lenne fejben tartani, hogy a nagykoalíció, bárhol, bármikor is kössék, mindig demokráciadeficitet jelent.

Per definitionem azt jelenti ugyanis, hogy olyasvalaki fog kormányozni, aki erre nem bírja a választók többségének felhatalmazását, és még csak azt sem tudja elérni, hogy az övével összegyeztethető politikai irányvonalat vivő, de kisebb pártokkal alakítson kormányt, hanem a nagy ellenféllel (aki, legalábbis egészséges demokráciákban azt tűzte a zászlajára, hogy ne a végül nyertes ellenfél alakíthasson kormányt) áll össze. Méghozzá azért, mert még ez is jobb annál, minthogy bevalljuk, hogy kevesek vagyunk a kormányzáshoz.

A középen összeállni tudó 50 százalék körüli koalíció tehát egyrészt csak a CDU érdeke, másrészt mindkét oldalról hatásosan támadható. Hogy mennyire hatásosan, azt a közelgő keletnémet tartományi választások fogják majd megmutatni. A legtöbb elemző azt várja, hogy az AfD, ha addig bele nem fullad egy neonáci pártszakadásba mint nálunk a Jobbik, fel fog ott erősödni 30 százalék környékére. Nagy kérdés, hogy mindezt a Linke rovására, vagy ők is megcsípnek egy 10 százalék körüli eredményt, mert akkor a CDU (nem először a történetében), olyan koalíciókba szorul be tartományi szinten, amelyekre már nem is lesz afrikai zászló.

Mi is a merkeli örökség?

Friedrich Merzre tehát lehet úgy tekinteni, mint valami retrográd fordulatot kívánó (ha már ezt az értelmezési keretet használjuk: reakciós) elemre, de azért két dolgot vegyünk észre:

1.  Hajszállal kapott ki.

2. Valójában azt ajánlotta a CDU-nak, hogy mozduljon jobbra a politikai térben, és  az AfD és az FDP felé elvándorolt szavazókból szedje vissza az elvesztett 10-15 százalékot, ami a kormányzóképességhez kell.

Ehelyett AKK személyében elvileg Merkel politikáját továbbvivő vezetőt választott a párt. Talán meglepő, hogy ennek a cikknek a végkövetkeztetéseként nem azt mondom, hogy sajnos. 

Ugyanis az az állítás, hogy AKK Merkel politikáját viszi tovább, jelenleg nem verifikálható. Mert amit Techet Péter cikke mond, hogy továbbviszi a merkeli vonalat majd AKK, az nem Merkel politikájának továbbvitele, hanem szolgai másolás. Márpedig valaki nem azért küzdi fel magát a harmadvonalból az élre, hogy ott megmondják neki, mit kell csinálni.

Annegret Kramp-Karrenbauer akkor lesz jó tanítványa Merkelnek, ha kinyírja Merkelt.

Merkel karrierjét szobordöntéssel kezdte, a Kohl-korszakot desztalinizálta, paradigmát váltott, helyet csinált magának, nevezze mindenki úgy a módszert, ahogy jólesik. 

A „sajnos AKK” végkövetkeztetés tehát csak akkor lesz igaz, ha AKK nem tud kilépni a válságmenedzser szerepből, amelyet Merkel már 2015 óta játszik, és újabb és újabb nagykoalíciókat fog összesuszterolni. Ugyanis a mostani Merkel már ezt csinálja, nem tudja már szigorú Muttiként etetni a németekkel spenótot és a csukamájolajat. Mert azért Merkel elfáradásának ez az egyik legfontosabb oka. A 2015-ös migránsos fiaskó óta egyre kevesebben hiszik el neki, hogy neki kell a politikai centrumban annak a személynek lenni, aki különösebb társadalmi vita nélkül megy előre a maga útján, és ez az út jó Németországnak (és Európának).

AKK akkor lesz Merkelhez hasonlóan sikeres és sokáig regnáló vezető, ha elhatárolja magát Merkeltől és elkezd válaszokat adni. Válaszokat adni a Merz-re szavazó 48 százaléknak, az AfD-re szavazó 20 százaléknak és még sok más embernek. Az, hogy a CDU-ból egy gigantikus MSZP-SZDSZ koalíciót csináljon, nem válasz. 

Meglátjuk, én szurkolok neki.  

Ésik Sándor cikke a Diétás Magyar Múzsán is megjelent.

 

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek