Mit ér meg Macedónia? Minden, amit tudni akartál Orbán titokzatos barátjának hazájáról

Kik azok a macedónok? Mi közük van nekik Nagy Sándorhoz? Miért húzott fel Nikola Gruevszki csillagászati áron egy historizáló, giccses belvárost Szkopjébe? És legfőképp: a politikáért, vagy a jó kajákért és a gyönyörű tájakért érdemes inkább Macedóniába utazni? Az Azonnali stábja egyenesen a macedón fővárosból próbál válaszolni minderre!

Ezt a cikket az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már péntek reggel megkapták postafiókjukba. Kérj hírlevelet te is!

„Fotósok?” – kérdezi barátságosan Bakodi Péter kollégámtól és tőlem az egyébként kiváló Szkopszki Merak étterem pincére. Újságírók vagyunk, feleljük, és a macedón belpolitikai helyzetet szeretnénk kicsit felgöngyölíteni. Az addig igen barátságos pincér arcáról lefagy a mosoly, majd javasolja, hagyjuk is a politikát, úgysincs semmi értelme. Erre hirtelen begépel a telefonjába egy, a macedón fővárostól 100 kilométerre található helyet, pár kőpillér volt rajta látható – inkább oda menjünk, javasolja (akit nagyon érdekel, kuklicai kőváros néven megtalálja a turistalátványosságot). Erőltetett vigyorral az arcunkon bólogatunk, a pincér levonul, függöny.

Rakija, pljeskavica, apátia

Nos, az átlag macedón politikához való viszonyulását a fenti jelenet remekül megmutatta.

Hiszen a lényeg úgyis a rakija, a sült húsok (aki Szkopjéban jár, semmiképpen se hagyja ki a sarszka pljeskavicát, a sajttal töltött, grillezett darált húst, amilyen egyszerűen hangzik, annyira jó), illetve a főváros közelében, a hófödte hegyek tetején megcsillanó napfény. 

Bármennyire is csábítóan hangzik, az Azonnali nem a fentiek miatt utazott el egy hétre Szkopjéba. Fő témánk a macedón belpolitika volt, mely Nikola Gruevszki Magyarországra szökésével (vagy fuvaroztatásával, amelyik jobban tetszik) kellemetlenül nagy mértékben beszivárgott hazánkba. De tényleg: két hónappal ezelőtt mégis hány magyar tudta volna megmondani, kicsoda az a Nikola Gruevszki? No meg azt, hogy mi köze van őneki Magyarországhoz. 

Persze két hónap alatt sok minden megváltozhat, főleg, ha a magyar kormány politikai álláspontjáról van szó. Szeptemberben még azt a nagyon bonyolult alaptézist fektette le a kormány bevándorlásellenes kabinetjének vezetője (merthogy ilyen is van, legalábbis papíron!), Németh Szilárd, hogy „a migráció rossz”. Innen jutottunk el odáig, hogy a magyar hatóságok egy hazájában elítélt politikust (bűnözőt?) a magyar külügy által egyébként biztonságos országként értékelt Macedóniából befogadjanak. Szóval olyan sztori ez, mely megért két repjegyet Szkopjéba, 5 napot Macedóniában meg pláne: hamarosan jelentkezünk is a jobbnál jobb anyagokkal!

De kik is azok a macedónok? Léteznek macedónok egyáltalán?

És mégis ki mondta nekik, hogy ők Nagy Sándor leszármazottai, nem a bolgárok rendkívül közeli rokonai? Nehéz kérdés, hiszen mai formájában Macedónia (hivatalosan Macedón Köztársaság, nemzetközileg ismert nevén a rendkívül röhejesen hangzó Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság, ennek angol rövidítésén FYROM) csak 1991 óta létezik. Neve és identitásválsága révén rendszeresen közröhej tárgyát képezi a térségben, bár

Apropó görögök: az ország furcsán csengő neve főként nekik köszönhető. Macedónia identitása ugyanis erőteljesen Nagy Sándor körül formálódik, aki történetesen makedón volt, szlávnak viszont egyáltalán nem szláv – ellentétben a modern macedónokkal. A gond az, hogy Nagy Sándor személyét a görögök is birtokolni szeretnék, Görögország északkeleti régióját pedig történetesen szintén Makedóniának nevezik. Innen az egyre ismertebb, macedón-görög névvita forrása: a görögök minden fontosabb regionális-és nemzetközi szervezetben való tagságot (értsd: EU, és NATO, Macedónia pedig mindkettőre pályázik) megvétóznak mindaddig, amíg az ország neve hivatalosan Macedón Köztársaság, és nem valami más.

A majd' 30 éve tartó névvita csak most látszik rendeződni: miután Nikola Gruevszki nacionalista kormányát leváltották, a szocdemek kerültek hatalomra, akik pár Nagy Sándor-lovasszobor helyett inkább az EU-tagjelöltséget választanák. Ha pedig minden a terv szerint halad, Macedónia neve hamarosan Észak-Macedónia lehet, ez az elnevezés pedig már a görögöknek is elég jó.

Pedig Gruevszki és kormánya rendesen kitett magáért, ha identitás- és történelemkreációról beszélünk. Az ország fő autópályáját Nagy Sándorról nevezték el, ahogyan a reptér is sokáig viselte a macedónul csak „Alexander Makedonszkiként” ismert hódító nevét. A Szkopje központjában található Macedónia téren egy bronzból készült, 15 méter magas lovasszobor magasodik a város fölé. Hogy kit ábrázol, nem nehéz kitalálni, de a megoldást nem kötik az orrunkra: a szobor az összekacsintós, „Harcos a lovon” nevet kapta.

Mi marad Nagy Sándoron túl?

A névvitán felül van az alig kétmilliós, és a Dunántúlnál is kisebb területű országnak van elég problémája. Gondot jelent például a demográfia: Macedónia kicsit sem nemzetállam, az ország negyedét albánok teszik ki, az ország északnyugati felében pedig ők vannak többségben. Velük a legnagyobb probléma, hogy

Egyebek között Gruevszki is részben nekik köszönhette bukását: hiába kapta pártja a legtöbb szavazatot, az akkor a mérleg nyelvét jelentő albánok inkább a szocdemekkel szövetkeztek.

Nem valami rózsás a gazdasági helyzet sem: jó hír, hogy a volt Jugoszlávia legszegényebb régiójaként Macedónia a véres délszláv háború idején senkit nem zavart különösebben, így a vérontásból könnyedén ki tudott maradni. Rossz hír viszont, hogy az ország helyzete egy biztató, de átmenetinek bizonyuló növekedéstől eltekintve azóta sem javult különösebben. A 2008-as válságból is nehezen tápászkodott fel az ország, a gazdaság pedig teljes mértékben stagnál. 

Ha a fentiek nem lettek volna elegendők az ország perspektíváinak felvázolásához, itt van még egy lesújtó tény: Szkopje nyolcvan százalékát 1963-ban egy földrengés rombolta le, vagyis nem elég az identitás hiánya, a zegzugos utcákkal teletűzdelt albán negyed kivételével a történelmi belváros teljesen elpusztult.

Gruevszki giccse menti meg az országot

A fenti tényezők fontosak ahhoz, hogy megértsük, miért is költött a Gruevszki-kormány gigantikus összegeket egy historizáló, giccses Patyomkin-belváros felépítésére Szkopjéban: a Szkopje 2014 névre hallgató projekt még azzal a céllal indult, hogy a javarészt elpusztult belváros elegánsabb, klasszikusabb megjelenést kapjon. Hogy mennyire sikerült mindez? Szubjektív leszek: a városközpont egy építészeti ízlésficam, emellett remek kortörténeti lenyomat a Gruevszki-érából. A 2008 óta felhúzott épületek, szobrok és hidak a barokk, a klasszicizmus, a giccs és a megalománia valami egészen furcsa ötvözetét adják.

Ahogy teltek-múltak az évek, a projekt büdzséje egyre duzzadt, az építkezések pedig több, általunk megkérdezett szakértő egybehangzó véleménye szerint rendkívül korrupt módon zajlottak. Jelen állás szerint az állam 222 milliárd forintnyi macedón dénárt tapsolt el a historizáló belvárosra. Meglepő módon viszont ennek volt egy pozitív hozadéka is, melyről nem sokat hallunk: a 2008-as válság bedöntötte az európai exporttól függő macedón textilipart és gépgyártást, csupán az építőipari szektor maradt aránylag versenyképes.

Mindenki jól járt: fennmaradt az építőipar, munkát adott az embereknek, nem maradtak éhesek az oligarchák sem, Gruevszki pedig formálhatta kicsit a nemzeti identitást.

Persze hogy mindez megérte-e, az a helyieket is megosztja: volt, aki gondolkodás nélkül rásütötte a „giccses” jelzőt. Közéjük tartozott Dragan Vučić is, aki hangos, és magyarul folyó szörnyülködésünket meghallva odacsoszogott hozzánk és magyarul szólított meg minket. Dragan ugyanis Szabadkáról származik, és bár 12 évesen családjával Szkopjébe költözött, magyar nyelvtudása nem kopott meg. Ezután 30 évet élt Belgiumban, öregségére viszont hazatért, és az új belvárostól ő sem volt elájulva: „Loptak maguknak történelmet” – mondta, méltatlankodva Nagy Sándor (vagy bocsánat, a Harcos a lovon!) szobra felé mutogatva. Ugyanakkor olyanból is akadt, aki megvédte a projektet, mondván, hogy a földrengés után a brutalista tömbházakból összeálló belváros kellős közepén pár éve még csak kecskék legeltek. 

Bár ezen állítás igazságtartalmát nem tudom megerősíteni,

Szkopje pedig néha még jobb is, mint Budapest!

Persze ne legyünk igazságtalanok, a maga abszurditása mellett Szkopjének is megvannak a saját érdemei. Az albán negyed keskeny sikátorain szívesen téved el az ember, az amellett található szkopjei erőd pedig méltóságteljesen terebélyesedik a külvárost meghatározó panelek sora fölé. A legjobbakat enni a város bohém negyedében, Debar Maalo-ban lehet: a giccses épületek után egészen más élményt nyújtanak a fákkal benőtt kis utcák, ahol egymást érik a jobbnál jobb kávézók, bárok, éttermek. Ráadásul Szkopje olyat is tud nyújtani, amit Budapest soha:

Egy szó, mint száz: adjunk igazat a Szkopszki Merak étterem jószándékú pincérének. Macedóniába igenis érdemes eljönni, mégpedig nem a politikáért, nem a gazdag történelmi örökségéért, hanem csodás földrajzi fekvése, és egyedi hangulata miatt. Szkopje egyes részein egészen trendi, máshol elbűvölően rusztikus, megint máshol pedig...hát, olyan, amilyen. Minden abszurditása ellenére viszont érdemes Szkopjéban eltölteni pár napot: az élmény semmihez nem hasonlítható, a várost pedig, ha nem is könnyű, de meg lehet szeretni.

Nekem sikerült.

Fotók: Bakodi Péter / Azonnali. Illés Gergő további írásait ide kattintva találod az Azonnalin!

Tetszett a cikk? Ha kérsz még ilyeneket, iratkozz fel a Reggeli fekete nevű hírlevelünkre! Hetente háromszor küldjük!