+++ MIBEN FEJLŐDJÜNK, MIRŐL ÍRJUNK? MONDD EL A VÉLEMÉNYEDET AZ AZONNALIRÓL! +++
Böcskei Balázs
2018. december 6. csütörtök, 09:45
A „sárga rózsa” okos fricska volt 1968-ban, de napjainkra egy felfokozott tüntetés hangulatát és dramaturgiáját úgy le tudja húzni, hogy az embereknek élni nem lesz kedvük. A CEU küzdelme, bár nem mozgatta meg az országot, önmagában többet ér, mint a sírva beletörődés.

Azzal kezdődik a napom, hogy vita zajlik a Magyar Facebook Köztársaságomban arról, hogy mi lehet az oka, hogy Bródy János új számát csak a Klubrádió nyomatja. Bródy szerint ennek magyarázata, hogy az túl politikus és túl rendszerkritikus.

 

Nem tudom, hogy tényleg nem játsszák-e Bródy János dalát a többi – kereskedelmi – rádióban, és igazából nem is különösebben foglalkoztatna a dolog. Ha politikai alapon történő elhallgattatás van a háttérben, azt persze kellene tudni, de ezt nem fogjuk megtudni soha. A magam részemről, ha egy olyan piaci szereplő lennék – és jelentsen a „piac”, főleg a „médiapiac” kifejezés valami egészen homályosat az Orbán-rezsimben –, aki a 18-49-es korosztályokra lő, akkor az első két perc meghallgatása után nem sokáig kellene gondolkodnom azon, hogy van-e a helye nálam Bródy új dalának.

 

Persze, engem is zavar, hogy ma lényegében mindent a 18-49 közötti korosztályok diktálnak, lévén tagjaik a fogyasztóképes keresletek, a trenddiktálók, a kattintástermelők, de

 

valahol megértem, hogy az „el ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa” öröknek tetsző hangulatiságát hordozó új dalt ritkán fogjuk hallani a rádiók többségében 2018-ban.

 

Hangsúlyozom: egyelőre nem tudjuk, hogy e mögött piaci vagy politikai döntés húzódik-e meg. Továbbá Bródy érdemeit újra és újra el kell ismerni, nem utolsó sorban azt, hogy dallamai és sorai nemzedékeknek adtak reményt azt illetően, hogy a Kádár-rendszer egyszer majd véget ér. 

 

Mégis: az új dalára is jellemző kádári ellenállós nosztalgiára hosszú távon piaci szempontból megérő kínálatként nem lehet tekinteni. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a hallgatókat tekintve korosztályosan is szegmentált rádiós piac egyes szereplői játsszák majd a dalt. Nyilván a számnak kevésbé a hirdetésekre és hallgatókra élesen utazó reggeli műsorok sávjában van a helye. Ugyanis, bár Bródy dala kellemes – mint minden melankolikus-romantikus-ellenállós gitáros dal –, de arra sem ébredni, sem cselekvésileg mobilizálódni nem lehet.

 

Utóbbi nem is célja talán sem Bródynak, sem a dalainak, viszont

 

ehelyütt értem, mire gondolhat a Mandiner főszerkesztője, amikor a „potens, cselekvő, szerveződő ellenzékiség legnagyobb ellenségének” a síró smiley-t tartja,

 

amelyet rendszeresen látunk a kormány egyes lépéseit véleményező kormánykritikus Facebook-posztok alatt.

 

Mondhatni, ha ilyen szerencsétlen ez az ellenzék, nem is értem, hogy a Mandiner főszerkesztője mit foglalkozik azzal egyáltalán, de arrafelé kétségkívül mindenkinek megvan a maga eszdéeszézése. Abban van valami igaza a hi-hi-ha-ha műfajú „tartalmának”, hogy a lemondás, a passzív tudomásulvétel egyik oka lehet az önsorsrontó ellenzékiségnek. Ha hiszi Rajcsányi, ha nem, az ellenzékiek dolgoznak azon, hogy ez ne így legyen, de ez nem olyan egyszerű, mint része lenni az „I love Viktor” jobboldali médiaholdingnak.

 

A sárga rózsa ma már nem felvillanyoz, hanem lelomboz

 

Ha visszakanyarodunk Bródyra, valahol értem, mit üzen a főszerkesztő. Álltam ugyanis én is több olyan kormánykritikus tüntetésen, amely a „sárga rózsa” dalával zárult. Amely dal okos fricska volt 1968-ban, de napjainkra egy felfokozott tüntetés hangulatát és dramaturgiáját úgy le tudja húzni, hogy az embereknek élni nem lesz kedvük, nem hogy a részvétel, az akció, az aktivizmus új tartalmait keressék. 

 

Cseh Tamás fogalmazott úgy saját dalai kapcsán, hogy azok nem olyan műfajú dalok, amelyeket sportcsarnoknyi közönség előtt el lehet énekelni, és ez igaz a tárgyalt dalra is. Egy változásra, akarásra és cselekvésre vágyó tömeget erővel és önbizalommal az nem tölt el. Soha nem értetettem, miért keverik össze a tüntetésszervezők az értelmiségi dalárdát a politikával, de ezt sem most kell megfejtenem. 

 

Olyan ez az egész sárga rózsázás ugyanis, mintha már a következő kudarcnak ágyazna meg. Mintha előre azt üzennénk, amikor hazafelé mormoljuk sorait, hogy nincs esély. 

 

Kicsit olyan, mint amikor a Megáll az idő c. film nyitósorát posztolták tömegével ellenzékiek a választás után, azaz hogy „jó, hát akkor itt fogunk élni”. Érezni a tehetetlenséget, de 2018 Magyarországa nem 1956-1957 Magyarországa, még akkor sem, ha sokan – a minimális gondolkodásnak is ellentmondva –, előbbre sorolnánk demokráciaindexileg a bedrótozott, szabadságjogokat hírből sem ismerő, bebörtönzésekben gondolkodó, stb. Kádár-rendszert, mint az Orbán-rezsimet.

 

Nem az a baj, hogy „hagyjuk”

 

Ennek a tulajdonképpeni lemondó attitűdnek egy másik esete az, amit a CEU távozása kapcsán fogalmazott meg egy tiltakozó a 24.hu-nak arra a kérdésére, hogy Ön szerint „miért megy el a CEU?”. Válasz: „mert hagyjuk” – szólt a fiatal a kamerába. A helyzet az, hogy kézenfekvő érzelmi magyarázat ez, csak éppen nem teljes (és így nem is igaz).

 

Anélkül, hogy ezt a mondatot annak lássam, hogy a gazdája egy lépésre van a „magyarok nem eléggé érettek a liberális demokráciára” mondatától, csak annyi észrevétellel élnék: ha például a „rabszolgatörvényt” elfogadják majd a parlamentben, és megkérdeznének egy munkavállalót, hogy Ön szerint „miért megy át a törvényjavaslat”, és arra azt válaszolja a műszakból tiltakozni rohanó, hogy „mert hagytuk”, úgy érdekelne, mit érezne a fenti fiatal válaszadó. Azt, hogy „nem, nem azért”, hanem mert…És valóban: akkor lenne igaza, ha nem próbálna meg csuklóból „mert hagyjtukozni”, hiszen neki is tudnia kell, hogy a helyzet ennél már bonyolultabb.

 

Nem fogom itt megfejteni, hogy alakulhatott-e másként például a CEU-s ellenállás. Miután az okok sem annyira tiszták, így a lehetséges(nek vélt) stratégiák sem egyértelműek. Tény, hogy a CEU vezetése nem várhatott tovább, a képzések biztonsága elsődleges. Menniük kellett.

 

Az is tény, hogy a jelentős médiafigyelem ellenére sem mozgatott meg kritikus tömegeket tartósan sem a CEU ügye, sem a CEU-tüntetések.

 

Sokak több mint egy évvel ezelőtti várakozásával szemben a 2017. áprilisi tüntetések nem bizonyultak rezsimdöntést katalizálónak. Ennek számos oka van, amelyekről többet tudhatnánk, ha hagynánk, hogy a nyilvánosságban kevésbé ismert (balos) politológusok, szociológusok vagy mozgalomkutatók is beszéljenek azokról.

 

Például a nyugat- és kelet-európai tiltakozások hasonlóságáról és különbségéről (azaz hogy miért nem feltétlenül járható út a nyugati tüntetési kultúra), a „hogyan futtatunk fel egy mozgalmat” kérdéséről vagy éppen a tiltakozási potenciálok kimerülésének okairól. De általában, amikor értelmezik a kudarcot, a vereséget és a veszteségeket, akkor ugyanazok ugyanazokat a köröket futják az ellenzéki oldalon. (Figyelemreméltó és újszerű példa a balos értelmezésre a „középosztályi tiltakozások impotenciájáról” Éber Márk Áron írása).

 

Értem, ha ilyen, politikai értelemben vett bezárás után az érzelmi felfokozottság nem teszi lehetővé, hogy ne a „mert hagytuk” logikával érveljünk. Értem, de nem kell elfogadnom.

 

Éppen a vereségek tanítanak meg bennünket (legalábbis engem biztosan) arra, hogy kerüljük a többes szám első személlyel kezdődő mondatokat.

 

Az biztos: ahogyan a CEU küzdött a magyarországi jelenlétért, az szimbolikusan is többet ér, mint a sárga rózsázás. A CEU biztosan túl fogja élni az egyetem egy részének budapesti távozását.

 

Viszont az is ott van, amit Bognár Éva, a CEU munkatársainak a nevében felszólaló szociológus mondott a november végi tüntetésen: „Budapest az otthonom, nem akarok innen elmenni, úgyhogy a CEU-ügynek számomra nem lesz jó vége”. Innentől már csak az a fontos, hogy nekik a lehető legkönnyebb legyen, ehhez pedig erőt kívánhat nekik mindenki, akinek van szíve.

 

Olvasnál még Böcskei Balázstól? Itt megteheted!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Azt követelik, hogy a középkor óta megtartott Ducasse D'Ath felvonulást távolítsák el az UNESCO világörökségi listájáról a feketére mázolt vadember figurája miatt.

Annyira felpörgött az ír határ kérdése, hogy még a német kancellár is elmondta, szerinte mik az esélyei Johnsonnak.

A születésétől siket Lee Duck-hee-ben senki sem hitt, amikor profi teniszkarriert álmodott magának. Ő az első siket, aki ATP-teniszmeccset nyert.

Négy fordulót kellett várni, hogy valakinek igazán szemet szúrjon a magyar lakosságú 16 ezres délvidéki város szurkolótábora.

A brit miniszterelnök szerint a kötelező vámhatár sérti az országa szuverenitását, és inkább modern technológia használatával oldaná meg.

A hét kérdése

Egy 34 millió forintos adakozás még bőven nem elég, de nekünk van pár ötletünk arra, hogy mivel lágyíthatná meg Tiborcz szeretett nemzetünk szívét!

Azért ide elnéznénk

Figyelemfelhívó bringatúra Budapestről Szentendrére augusztus 24-én délelőtt.

Gellért Ádám ad elő a Clio Intézet estjén szeptember 4-én.

Tokaj-Hegyalja legszebb falujában szeptember 13-án végig lehet kóstolni a helyi borászatok legjobb borait.

Ezt is szerettétek

Mire elég, ha Zuzana Čaputová elnök azt mondja magyarul, hogy köszönöm? Jarábik Balázs felvidéki elemző elmagyarázza.

A Coca-Cola ugyanolyan politikai termék, mint a Fidesz. Kár, hogy az előbbinek a magyar ellenzék is bedőlt, írja Techet Péter.

A véleménybuborékok ártanak jobban a demokráciának, vagy pártízezer „hülye” szavazó?

Az Azonnali birtokába kerültek a 2018-as szerződéseik: volt, ahol a kutatási pénznek nevezett összegből focipályát újítottak fel. Hogy mi?! Tényfeltárás!

Twitter megosztás Google+ megosztás