+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kardos Gábor
2018. december 5. szerda, 14:36
Mikor szerepelnek a közéletben bármilyen formában egyénileg és kollektíve is kamionosok, kiskereskedők és takarítónők? A francia népnek elege lett az elitjéből, de átterjedhet-e ez az elégedetlenség a magyarokra?

Napok óta semmi másról nem szól a francia közélet, mint a sárgamellényesekről, akikről már az ellenzéki pártok képviselői is úgy beszélnek mai nyilatkozataikban, mint valami újfajta hatalmi ágról – akinek a döntésére, reakcióira lélegzetvisszafojtva vár most mindenki. Ezáltal úgy tűnik, mintha a parlamentáris demokráciákban kiáltóan hiányzó közvetlen népképviselet valamilyen formája jött volna létre.

 

Bizonyos értelemben a legfőbb hatalmat jelenleg a hivatalos nyilatkozatok alapján sem az elnök vagy a parlament testesíti meg, hanem a sárgamellényes népfront.

 

Túlzásnak tűnik? Akkor hogyan értelmezhetjük azt, hogy nem hajlandók elmenni az elnök által kért egyeztetésre a kormányfővel? Mi ez, ha nem a legfőbb hatalom rommá alázása azzal, hogy úgyszólván semmibe veszik? Miután a főhatalom elkövette azt a fatális hibát, hogy túl sokáig és túl nyilvánvalóan semmibe vette őket. A népet.

 

A korábban fölényes politikusok ilyenkor bezzeg beijednek, és gazsulálnak az utca emberének a médiában és mindenhol. A politikusok úgy vannak a néppel és a népszuverenitással, mint sok keresztény, akinek Isten csak akkor jut eszébe és akkor fohászkodik hozzá, ha az élete veszélyben van.

 

A francia forradalom Mediapart által megszólaltatott szakértője szerint a sárgamellényesek több tekintetben is hasonlítanak az egykori sans-culotte-okhoz, nem csak azért, mert főként az alsó középosztályhoz tartoznak, illetve a „classe populaire”-hez (szó szerint néposztály, ami tulajdonképpen a proletariátusnak felel meg).

 

Ennél is érdekesebb, hogy főként családapák és családanyák, felnőtt emberek alkotják a mozgalmat, nem pedig biológialag is lázadó korszakukban levő fiatalok. Céljaik is nagyon hasonlók az egykori sans-culotte-okhoz, akik szintén egy jobb életért, a szabadságért és egyenlőségért szálltak harcba.

 

Hogyan váltak a sárgamellényesek a nép hangjává?

 

Emmanuel Macron elnök és a kormány nagyjából semmibe vette őket és követeléseiket, amikor ismételten azt kommunikálták, hogy „megértették”, „meghallgatták” őket, de ez nem jelentett semmi konkrétabbat. Macron átlépett a most sokat emlegetett „közvetítő testületeken” (a parlamenten éppúgy, mint az önkormányzatokon) és egész kommunikációját a néppel való közvetlen kapcsolatra építette,

 

de ez jellemzően kioktatást, a neoliberális reformok szükségességének „megmagyarázását” jelentette,

 

vagyis teljesen egyoldalú kommunikáció volt, amit általában „jupiteri” jelzővel illettek, nyíltan királyi allűrökkel.

 

Így történhetett meg, hogy a felhalmozódott társadalmi feszültségek egyedül népharag formájában jelentkezhettek, mivel nem maradt más közvetítő testület vagy közeg, ami levezethette volna a feszültségeket. Ezáltal jött létre ez az újfajta, sárgamellényes „hatalmi ág” mint a népszuverenitás közvetlen megnyilvánulási formája.

 

Nem véletlenül vált tehát a mozgalom fő referenciájává és visszatérő motívumává a francia himnusz, a Marseillaise, és nem csupán lelkes túlzásként emlegetik a francia forradalom példáját a résztvevők éppúgy, mint a szakértők, akik kommentálják az eseményeket. Magyar fórumokon is nagyot ment például egy videó arról, hogy a rohamrendőrök sorfala leveszi a sisakját a tömeg éljenzése közben, majd elkezdik énekelni a Marseillaise-t.

 

Macronnak nem sikerült, hogy személyében megtestesítse a népszuverenitást: sikerült viszont az új sans-culotte-oknak.

 

1968 a félévszázados évfordulója ellenére messze nem olyan jellemző referencia, mint a forradalom, ahogy egyébként a Kommünre is csak a radikálisabb balos, illetve kommunista körökben hivatkoznak most. Mindkettő nagyon balos és meglehetősen értelmiségi referencia, a sárgamellényesek azonban nem bal- vagy jobboldaliak, és egyáltalán nem egy értelmiség által tematizált mozgalom. 

 

Ahogy 1789-ben, a külvilág ma is csak a lángokat látja Párizsban, meg a káoszt, de aki napok óta hallgatja és figyeli, mi történik ott, vagy részt vesz benne, az egyáltalán nem valami szörnyű negatív dolgot lát az eseményekben, hanem sokkal inkább felemelő tisztulási folyamatot, ami a népfelség történelmi megnyilvánulására mindenkor jellemző.

 

Mikor hallunk olyat más országokban, vagy pláne Magyarországon, hogy egy egyszerű ember a közszolgálati rádióban (!) számon kéri a képviselőt és azt mondja: „akinek négy gyereke van és üres a frigója, azt hiába próbálják kioktatni, annak hiába magyarázzák a reformok szükségességét”. 

 

Vajon mikor és milyen formában hallathatják más demokráciákban ezek az emberek a hangjukat, és egyáltalán: mikor szerepelnek a közéletben bármilyen formában egyénileg és kollektíve is kamionosok, kiskereskedők és takarítónők?

 

Mikor kerülnek tartósan ők a közélet középpontjába? Soha. Ne elvétve megjelenő médiariportokra gondoljunk itt, hanem arra, hogy a média és a közélet tartósan velük, mint néppel foglalkozik. (Arról nem is beszélve, hogy a demokrácia leépülésének végső stádiumában már gyakorlatilag nincs is a médiától elkülönülő közélet, csak mediokrácia.)

 

Ezek a népszuverenitást személyes és kollektív éleménnyé tevő események nagyon fontos pillanatok egy ország életében, amikor az évtizedek alatt kiüresedő demokráciát újra meg lehet tölteni tartalommal, amikor az alkotmányban kimondott népszuverenitás nem csupán papíron, hanem az utcán is létezik mint kollektív tapasztalat és személyes élmény. (A „rendszerváltás” csak részben volt ilyen a magyar közéletben, inkább 1956-ra lehet itt gondolni.)

 

Ugyanakkor a francia forradalom példájából tudhatjuk, milyen rendkívüli kockázatokkal jár a népszuverenitás efféle közvetlen gyakorlása és az utcai politizálás. Bármi megtörténhet ugyanis, amivel ennek a történetnek a résztvevői is tisztában vannak.

 

Hogy hátrált meg a kormány, és miért nem elég ez sem?

 

Kedden fél egykor a francia kormányfő bejelentette, hogy a sárgamellényes követeléseknek engedve hat hónapra befagyasztják a tervezett új üzemanyagadókat és a téli időszakban nem emelik az áram árát – ami azért fontos, mert a franciáknál elterjedt az elektromos fűtés. Ugyanakkor átfogó egyeztetéseket kezdeményez a kormány az adópolitikáról és az államháztartásról.

 

Ha ugyanis csökkennek a középosztály egyenlőtlennek érzett adóterhei, akkor vagy a kiadásokat kell csökkenteni (ami a követelések jelentős részének teljesítését ellehetetlenítené) vagy másokra terhelik rá ennek költségeit: így visszatérő téma az eltörölt vagyonadó helyreállítása vagy a cégeknek adott adókedvezmények mérséklése.

 

Az már biztos, hogy a francia középosztály nem nyelte le, hogy a vagyonosok és vállalkozók adókedvezményeit velük fizettessék meg.

 

Ilyen ez, ha valahol egyáltalán van középosztály és olyannyira van, hogy pár nap alatt kétvállra fekteti a globál-neoliberális technokráciát.

 

Szinte bárhol a világon az utca most ünnepelne és győzelmi mámorral fogadná a kormányfő bejelentését, de a francia sárgamellényes fórumok elsöprő többsége nem éri be ennyivel, és eltökélt a küzdelem folytatása mellett.

 

Nem utolsósorban azért, mert a tervezett intézkedések puszta felfüggesztésével nem érik be, csak végleges eltörlésükkel. Sérelmezik azt is, hogy csak a kormányfő szólalt meg, és nem maga Macron elnök. Éric Drouet polgártárs (egyébként kamionos) kikéri magának: „kinek képzeli ez magát, hogy így lenézhet minket?” – sok ezer követője van a Facebook-oldalán, akiket most megszavaztatott, hogy mit válaszoljanak. Elsöprő többségük a folytatás mellett döntött.

 

Bár a kormányfő határozottan békülést kért az egyeztetések idejére, a sárgamellényesek szombaton újra a Diadalívhez mennek, semmibevéve a kormány kérését és bizonyítva, hogy nem hagyják magukat közönséges zavargókként lejáratni.

 

Miután nem mentek el a kormányfő által kért egyeztetésre (illetve aki elment, rögtön távozott, mikor a miniszterelnök nem engedte, hogy élőben közvetítse az egyeztetést), most a bejelentett kompromisszumokkal nem érik be a sárgamellényesek. „Ez csak ködösítés. Mi értelme hazamenni, ha hat hónap múlva, amikor lejár a moratórium újra ki kéne jönni az utcára – akkor már inkább maradunk, amíg el nem érjük, amit akarunk!” – mondta egyikük a France Info rádiónak.

 

Ilyen a népi reálpolitika, józan paraszti és polgári ésszel, kellő öntudattal és határozottsággal.

 

Kérdés: mikor látunk hasonló polgári öntudatra példát nálunk, nem hogy az egyszerű nép soraiban, de akár a polgárosodottabb, képzettebb középosztály köreiben? Pedig enélkül hülyeség demokráciát játszani, mert annak pontosan olyan rossz és szomorú vége lesz, mint amilyen a négyszáz sajtóorgánumot tollvonással téeszesítő mai hatalompárt balkáni ténykedése.

 

A keleti despotikus populizmusnál sokkal elegánsabb, európaibb és demokratikusabb ugyan a macroni technokrata populizmus, de egy ponton ugyanúgy semmibe veszi a népképviseletet és a nép nevében, illetve a nép helyett nyilatkozik.

 

A populizmusnak semmi sem olyan hatékony ellenszere, mint az, ha maga a nép rakja helyre a nevében fellépő vezetőt. Pontosan ez történt most.

 

A konfliktus ráadásul tovább terjed: a középiskolások is országos akciókba kezdtek, és a gazdák, majd a kamionosok is bejelentették, hogy bekapcsolódnak. A világon nincs olyan kormány, amelyiknek ne kellene engednie hasonló helyzetben, és sehol nincs olyan karhatalom, mely elég erőforrással rendelkezne, hogy egy ilyen helyzetet kezelni tudjon. Az országosan számos helyi központtal önszerveződő sárgamellényes hálózatnak nem voltak vezetői, így nem lehetett őket megvásárolni vagy lejáratni a médiában.

 

Aki ezek alapján sem hinné el, hogy mennyire forradalmi hangulat van Franciaországban, az hallgassa pár órán keresztül a forradalmi üzemmódba került közszolgálati rádiót (France Info) – mintha egész nap népgyűlést közvetítenének, minél több embert és minél többféle társadalmi csoportot megszólaltatva.

 

Eléggé erős a kontraszt a dögszagú magyar közszolgálathoz képest – de egyben üdítő is, mert az utca embere sokkal érdekesebben beszél politikáról, mint a profik (politológusok, politikusok és egyéb megmondók) – az influenszerekről mint legújabb semmitmondókról nem is beszélve.

 

Ilyen az, amikor működésben láthatunk egy valódi demokráciát. Furcsa, és sokan talán már elképzelni sem tudják nálunk, milyen lehet az. Pedig létezik. Legalább ilyenkor biztosan.

 

Senki sem tudja, mi jöhet ki ebből, ami szintén a helyzet forradalmi karakterének jele. Abban a kormányon és Macron elnökön kívül szinte mindenki (még pártjának jó pár képviselője is egyetért), hogy túl későn és túl keveset engedtek. A kormány egyelőre nem bukott ugyan bele a válságba, de az ellenzék a napokban megfontolja egy bizalmatlansági indítvány benyújtását is. A két fő ellenzéki erő vezetője, a kemény baloldal és a széljobb is felvetette már a parlament feloszlatását és előrehozott választások lehetőségét is.

 

A rabszolgatörvénnyel szemben is beválhat a francia sárgamellényes módszer?

 

A neoliberális reformok gazdasági kényszerekre hivatkozó politikája globális jelenség, a világon számos országban hivatkoznak egy szűk elit érdekeit képviselő kormányok arra, hogy a népnek emiatt kell még jobban megszorítani a nadrágszíjat, hogy még exponenciálisabban növekedhessenek a legnagyobb vagyonok.

 

Ez egyre drámaibb társadalmi feszültségekkel jár újabban azért is, mert

 

a rendszer nem csak a jólétet nem tudja garantálni a középosztálynak, illetve a népnek, hanem belátható időn belül gyakorlatilag már a túlélést sem az ipari léptékű környezetroncsolás miatt.

 

Tehát a pillanatnyi fogyasztáson és a szórakoztatóipari idiotizáción (az agymosáson) kívül semmit nem kínál: alternatívát és jövőképet biztos nem.

 

Magyarországon például egy kormány kizárólag azt kínálja jövőképként, hogy megvédi az országot a migránsoktól. Mi van? Ez egy jövőkép? Egy ország számára? Azt nem ígérik, hogy lesz belélegezhető levegő, iható víz, jólét és élhető közélet – pláne mindenki számára. Ilyen helyzetben egyre logikusabban várható, hogy a globális nagytőke nyomásával szemben elindul egy forradalmi változás lökéshulláma valahonnan, és nagyon úgy néz ki, hogy most megint aktuálisnak tűnhet Batsányi egykori figyelmeztetése:

 

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

 

Szombaton lesz a budapesti rabszolgatörvény elleni tüntetés is, amire az esemény oldala szerint többen is sárga mellényben mennek,

 

így nem kizárt, hogy nálunk is az eddig passzív néptömegek mobilizálásának szimbólummá válik a sárga mellény.

 

Annak jelképévé, hogy kellően határozott népfrontos fellépéssel az elitérdekeket a polgárok többségének rovására érvényesítő hatalom neoliberális reformjait meg lehet állítani. Persze ehhez nem elég a fővárosban tüntetni. A francia sárgamellényesek az egész országban forgalomlassítási akciókat szerveztek, a nagyobb üzemanyagraktárokat is blokkolták, és ezzel hasonlóan kemény érdekérvényesítési formát választottak, mintha általános sztrájk lett volna.

 

Magyarországon egy ideje divatba jött a tüntizés, de úgy látszik még mindig nem esett le, hogy általánosságban ez az érdekérvényesítés leggyengébb eszköze.

 

Kivéve, amikor amúgy is forradalmi helyzet van, és – nem utolsó sorban épp emiatt – százezrek tüntetnek. Azonban nem a tüntető tömegek szokták forradalmivá vagy fordulatot hozóvá tenni a helyzetet. Még akkor sem, ha sokan vannak. Ennek iskolapéldája volt a CEU melletti tüntetés, ahol hetvenezren voltak – ami magyar viszonylatban nagyon sok… és mégse történt semmi.

 

A tüntetés mellé mozgalom is kell

 

Mert egy tüntetés csak nyomatékot ad egyébként más formákban megfogalmazódó követeléseknek – feltéve, hogy vannak ilyenek. A tüntetés csak kiegészítő, csak kokárda, de a követeléseket fel kell ruházni valós formákkal és megtölteni konkrét tartalommal. Különben az derül ki, hogy

 

nem csak egy király (a hatalom) bizonyulhat meztelennek, hanem a nép is, amikor csak tüntet, de nem képes megszerveződni, artikulált módon, mozgalomként fellépni és érdekeit érvényesíteni.

 

A vasárnapi zárvatartás esetében sem volt tömegtüntetés – a kormány a népszavazás fenyegetése miatt hátrált meg, érzékelve a népharagot még úgy is, hogy az igazán artikulált formában, mozgalomként nem is jelentkezett.

 

Nagyon markáns különbség azonban, hogy a francia nép történelmi identitása egy olyan eseményre épül, aminek lényege az volt, hogy a népnek sikerülhet a hatalmat gyakorolni (egyébként nagyjából ez lenne a demokrácia), míg a magyar történelmi tapasztalat e tekintetben sokkal negatívabb.

 

Magyarországon a nép máig úgy éli meg, hogy egyetlen joga a ius mormorandi, a morgolódási jog (praktikusan: a tüntetés!), és egyéb érdekérvényesítési lehetősége nincs.

 

Ezért nem élnek a magyar munkavállalók a sztrájkhoz való (papíron biztosított) jogukkal és sok egyéb lehetőséggel sem, melyek a hatalmat sokkal kényelmetlenebb helyzetbe hoznák. A tüntetésnél leginkább a szervezők kerülhetnek kényelmetlen helyzetbe, ha nem sikerül nagy tömegeket mozgósítani, sőt: még akkor is, ha sikerül, de aztán mégse történik semmi. Lásd: CEU-tüntetés.

 

Aligha mellékes e tekintetben a témaválasztás: az ellenzéki értelmiség ma is elsősorban a CEU-val van elfoglalva, és érdemben egyáltalán nem reagál a rabszolgatörvényre, mivel tulajdonképpen már teljesen elszigetelődött a néptől.

 

Olyannyira, hogy egyáltalán megszólítani is csak a hatalompárt szokta a népet – megalázóan antidemokratikus kamukonzultációkkal és „helló, röfik” szintű kommunikációval, ám az ellenzék és az értelmiség még csak meg sem szólítja a népet.

 

Azt se tudja, hol lakik, mivel foglalkozik és mi érdekli – mert a CEU biztosan nem. Amúgy a média sorsa se nagyon érdekli az embereket, sajnos. A népet olyasmi érdekli, amit a bőrén érez, ami a megélhetésébe vág. Ilyen téma a túlóraügy. A túlórázás viszont a jólétét nagyjából mégiscsak megtartó ellenzéket és ellenzéki értelmiséget nem érdekli. A másik probléma az, hogy az ellenzékiség leginkább belvárosi ügyekre korlátozódik, és a vidék gondjait még csak nem is ismerik. Bár ott lakik a választók nagy többsége…

 

Unalmas és rosszul megválasztott demonstrációs célpont a Kossuth tér, mert szimbolikusan és karhatalmi szempontból is a közhatalmat hozza előnyösebb helyzetbe (a tér felújításánál feltűnően fontos szempont volt, hogy a tömegoszlatásnak ideális terepet hozzanak létre). Több értelme lenne a témának megfelelő specifikus helyszíneket választani, például nagy gyárakat vagy az érintett nagy cégek központjait.

 

Ennyire amatőrök lennének nálunk a szervezők, hogy rendre kábé a legrosszabb opciókat választják a tiltakozásra? Sajnos van más lehetőség is.

 

Nem kizárt, hogy amennyiben nálunk a szervezők téli tüntetések felé terelik a rabszolgatörvény miatti elégedetlenséget, amennyiben kizárólag tüntetésekben gondolkodnak, kétes hitelességű szakszervezetek kezében marad az irányítása, és Gyurcsányék is alaposan lejáratják már most nagyon hangos támogatásukkal, azzal sikerülhet félrevezetni, megosztani és leszerelni az elégedetlenséget, ahogy már sok esetben láthattuk. Kérdés, tanulnak-e az érintettek a francia példából, és el tudják-e kerülni ezeket a csapdákat.

 

A karácsonyi időszakban, a téli hidegben bármilyen tömegtüntetés Magyarországon eleve kudarcra van ítélve, és legfeljebb akkor lehet értelme, ha más, hatékonyabb érdekérvényesítési formák kiegészítőjévé tud válni és nem a fővárosra korlátozódik.

 

Nem véletlen, hogy a francia sárgamellényesek nem engedték, hogy akár pártok, akár szakszervezetek rátelepedjenek és kisajátítsák a mozgalmukat, pedig ott sokkal erősebbek és keményebbek a szakszervezetek. Hogy mi lesz, az a magyar kontextusban sem kézenfekvő, de az tény, hogy a populista vezetőt igazából legjobban mindenhol a nép teheti a helyre.

 

Olvass még több Kardos Gábort az Azonnalin!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Levelet írt az európai liberálisok vezetője a Facebook-főnöknek a meghamisított videó miatt, ami közben eltűnt Facebookról.

Az ügy akkora vihart kavart a belga kormánykoalíció berkein belül, hogy a miniszterelnök lemondásra kényszerült.

Magánéleti okokra hivatkozva hagyja ott a parlamenti képviselőséget Staudt Gábor, akit több támadás is ért ősszel a kormánymédiában. Már a helyettese is megvan.

Az egyik közkedvelt ünnepi fogás nálunk luxusterméknek számít.

Meztelen síelő nőt ábrázoló festménnyel reklámozták a semmeringi alpesi sí világkupát.

A hét kérdése

Szánkó, sárga mellény? A földön fekvő Hadházy Ákos? Szerinted mi lenne a legjobb szimbóluma a tüntetéseknek? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Kömlődi Ferenc és Tamás Veronika vezet be a látszat-ellentétek világába december 19-én a Múzeum körúton!

December 19-én este varsói PiS-ellenes tüntetők szimpátiademonstrálnak a budapesti tiltakozókkal.

A moszkvai patriarchátus kórusa énekel december 19-én a Szent István-bazilikában.

A híres osztrák zeneszerző Holdbéli világ című vígoperáját hallhatják a nézők december 20-án a Festetics Palotában.

A Kutyapárt megköszön a kormánynak mindent. Hálatüntetés december 21-én.

Ezt is szerettétek

Elmagyarázzuk, ki hogyan ferdíti el a túlóratörvényt, és mi is
az igazság valójában!

Az Azonnali által megkérdezett politikusok abban egyetértettek, hogy nagyon sokat dolgoznak.

A macedón miniszterelnök nyilatkozott az Azonnalinak
a Gruevszki-ügyről. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás