Az internet egész máshogy formálta át a zeneipart, mint arra bárki tippelt volna. Vége a lemezeknek, és úgy hallgathatunk bármit, hogy a végén úgyis ugyanazt fogjuk.
Az internet és a fájlcserélők elterjedésével soha nem látott szabadság köszöntött a zenerajongókra: vége a kilátástalan csatangolásnak egy új lemezért, a világ összes tájáról hallgathatunk zenekarokat. Ennek első elképzelésre valami óriási felkavaró hatással kellett volna járnia, hiszen ha mindenki hallgathat mindent, az felpörgetheti a kreatív helyi erőket is, hiszen papíron egy üzbég társaság is lehet annyira kreatív és formabontó, mint brit kollégáik.
Tovább könnyítette a helyzetet a Spotify és társai megjelenése, ami nem csak leterelte az embereket az illegális letöltések izgalmas világából abba, ahol ki lehet adni öt eurót a korlátlan mennyiségű új zenéért, amit ráadásul bárhol meg tudunk hallgatni egy kis előrelátással akár internet nélkül is. A streamerek elterjedése pedig olyan hatással lett a zeneiparra, amire a legvadabb álmainkban sem gondoltunk volna.
Az egy dolog, hogy a várt nagy robbanás elmaradt, de még szűkült is kicsit a paletta: nem csak nem érkezett világmegváltó zenekar monduk Ukrajnából, de még az olyan viszonylagos nemzetközi sikerek is elmaradnak, mint amilyen mondjuk az Omegáé volt. Visszanézve, a szűkebb keretek inkább jól hatottak a zenészek kreativitására: 2018-ban másodpercek alatt hallgathatok Lady Gagától kezdve Meek Millsen át a Burzumig bármit akár felváltva is, úgyhogy miért lenne igényem bármi másra?
És ezzel nem csak én vagyok így, hanem a világ nagyrésze is, ami miatt egyre uniformizálódik a zene:
a nyilván csak helyi szinten értékelhető Wellhello-Halott Pénz univerzumon kívüli magyar popzene általában annyiban különbözik az amerikaitól, hogy bénább dalszerzők írják a dalokat tehetségtelenebb előadóknak.
Én egy hónappal ezelőttig tartottam magam a Spotify ellen
Nem azt a havi 1500 forintot sajnáltam, hanem egyszerűen nem akartam legfontosabb zenehallgatási területemen, az utcán a korlátlanság nyomásával szembesülni. A streamerek ugyanis megegyeznek abban, hogy egyik sem a teljesen tudatos zenehallgatást támogatja, hanem a playlistek felé tolja az előfizetőt, ezek a playlistek pedig többek közt az addigi zenehallgatási szokások alapján állítja össze egy algoritmus. Magyarul ez annyit jelent, hogy nem csak a zenészekből tűnik el a kreativitás, hanem a hallgatók is kalitkába zárják magukat.
Ennél csak a hangulatokhoz gyártott playlistek tudnak gyászosabbak lenni, amiknek a felhasználása gyakorlatilag egyenlő annak a beismerésével, hogy nem szeretünk igazán zenét hallgatni, csak jó lenne, ha szólna valami a háttérben.
A streamerek mostanra nem csak belenyúltak a zenehallgatási szokásokba, hanem gyökeresen megváltoztatták úgy általában a zene előállítási metódusait is: a popzene legfontosabb egysége minimum a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band 1967-es megjelenése óta az album volt, és mindent ennek rendeltek alá. A klipek az albumot voltak hivatottak reklámozni, a kislemezek is inkább a rádiók számára voltak külön érdekesek. Lehettek slágereid, de ha a lemezed összességében unalmas volt, senki maradtál. Egy jó album nem csak tíz egymás után pakolt új dal volt, hanem volt íve, ami miatt érdemes volt az elejétől kezdve meghallgatni az egészet a két-három nagyobb sláger mellett.
Az internettel azok győztek, akik csak slágerek akartak hallgatni
Mostanra egy előadó fő megjelenési felülete nem az album, hanem a dal, esetleg a hozzá tartozó klip, a streamerek pedig tökéletesen beérik azzal, ha az előfizető akár csak azt az egy dalt hallgatja meg egymás után tízszer. Beyoncé már a 2016-ban megjelent Lemonade lemezével meghúzta, hogy minden szám kapott saját klipet is, hogy aztán mindenki kiválaszthassa a kedvenc új dalát, de például Kanye West idei nagy dobásán sem akadt fenn senki, amikor is egy alig több, mint 20 perces lemezzel jelentkezett. Persze, hogy nem, hiszen úgyse fizetett érte senki plusz pénzt.
A szolgáltatás ráadásul nem szépen lassan, hanem rekordgyorsasággal ölt meg mindent, ami előtte volt: a lemezek fizikai formátumáról már én is lemondtam, és úgy számoltam, hogy jó sokáig élhetem az életem régimódi kalózként, amikor egyszer csak azzal szembesültem, hogy az istennek sem találom meg rendes minőségben a Darkthrone 1993-as lemezét, márpedig én azt akarom hallgatni és nem Youtube-ról.
De nem csak a kalózkodást, hanem a rádiót is szép lassan feleslegessé teszi: aki valamiért még mindig mással választatja ki a következő dalt a kocsiban, az kap egy szinte tökéletesen a saját képére formált rádióadást felesleges reklámok és idegesítő pofázás nélkül.
Ez a személyre szabott rádió viszont még a rettentően unalmas magyar rádiófelhoazatalhoz képest is egysíkú lehet: bár a világ zenéinek nagyrészét elérhetjük akár a buszon ülve is,
ha nincs lexikális tudásunk, és a Spotifyra bízzuk magunkat, akkor pontosan ugyanolyan stílusú zenéket fogunk hallgatni valószínűleg életünk végéig, hiszen pár rapdal meghallgatása után már kapjuk is az ajánlatainkat az újabb rapdalokról.
Arról szó sincs, hogy a Spotify lenne a zeneipar gyilkosa, hiszen továbbra is iszonyatos mennyiségű pénz áramlik az egészbe, de az átalakulás és néminemű silányulás tetten érhető miatta, ami ellen tényleg csak úgy küzdhet az ún. Igényes Zenehallgató, vagy azzá válni akaró ember, ha kicsit erőt vesz magán, és nem egy telefonos alkalmazás dönti el helyette, hogy mit hallgasson. Nehéz, de megéri.
Olvass még többet Fekő Ádámtól az Azonnalin!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
