+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2018. december 1. szombat, 18:00
Ha december elsején nem egyesül Erdély az óromán területekkel, azaz megmarad egy nagyobb Magyarországon belül, akkor ma a trianoni békeszerződéssel véglegesített magyar birodalom születésnapját köszönthetnénk – többek között románul.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Azok, akik nagymagyar romantikában és Trianon-traumában élik életüket, kevéssé gondolkodtak el azon, hogy mit is hozott nekik a trianoni szerződés, és

 

milyen országban kéne ma élni, ha esetleg újra visszaállnának, esetleg nem is módosultak volna a trianoni békeszerződés előtti határok.

 

Noha az Osztrák-Magyar Monarchia (a közkeletű tévképzettel szemben) nem a nemzetiségi konfliktusok miatt esett szét (azok, főleg az egyre demokratikusabb osztrák birodalomrészben, a politikai és civiltársadalmi dinamizmus megnyilvánulásai voltak), hanem a helytelenül elkezdett és aztán elvesztett háború következtében (amint azt Pieter Judson a nagy Habsburg-monográfiájában igazolja) – a háború következményei tagadhatatlanok:

 

a soknemzetiségű Monarchia, amelyet leginkább a jog uralma és a béke ígérete tartott össze, nem tudta az ígéretét betartani.

 

A háborús veszteség kihúzta a Habsburgok birodalma alól a legitimációt, a vereség okán felerősödtek a nemzetiségi ellentétek, amelyek – és ez újszerű volt a Monarchia nemzetiségi vitáiban – immár nem megváltoztatni, hanem megszüntetni akarták a Monarchiát. Miközben a társadalom egy jelentős része akkor sem feltétlenül azonosult a nacionalizmussal, a közvéleményt és főleg a politikai cselekvést valamennyi örökös tartományban és a magyarországi részeken a nacionalisták határozhatták meg.

 

Vesztettek, mégis győztek

 

A Monarchia vége egy értelmetlen háború végével következett be. A létrejött új államok, amelyek semmennyivel sem voltak kevésbé a „népek börtönei” (sőt), mint az ekként szidalmazott Habsburg Birodalom, saját legitimációjuk érdekében a nemzetiségi konfliktusokat emelték ki a Monarchia történetéből – mintegy azok logikus és történelmileg egyedül igazságos következményeként ábrázolva a birodalom szétesését és az új „nemzetállamok” létrejöttét. Ennek révén a csehek, szlovákok, románok, horvátok, szerbek, szlovénok, olaszok, lengyelek – hiába harcoltak maguk is a birodalmi hadseregben – a győztesek közé kerülhettek.

 

Vesztesként Ausztriát és Magyarországot – mint a szétesett Birodalom két kvázi-utódállamát – ismerték el, noha Ausztria tagadta a jogfolytonosságot a Habsburg Birodalommal,

 

Magyarország pedig – noha a Horthy-rendszer felvállalta a jogfolytonosságot – maga is a háború elvesztésével, a párizsi békeszerződésekkel válhatott egy relatíve homogén „nemzetállammá”.

 

Az osztrákoknak sikerült végül – különösen a nemzetépítés és a második világháború utáni „győztes” pozíció okán – túltenniük magukat a vereségeiken, a köztársaság idei százéves kikiáltására alapvetően pozitív tettként emlékeznek, amely a mai Ausztriát megalapozta. Ausztria azonban valójában elgondolhatatlan a Habsburg-múlt nélkül, csak azáltal volt és van értelme (nem véletlen, hogy 1918/1919-ben valamennyi osztrák politikai erő, a monarchisták és a kommunisták kivételével, a Német Birodalomhoz való csatlakozást favorizálta) – de mára a történelemben oly sokszor sikeres osztrák dialektikával oldották meg a Habsburg-múlt megőrzését és a köztársaság igenlését.

 

Miért fáj a jobboldalnak a köztársaság?

 

Ezzel szemben Magyarországon, amelynek a köztársaság kikiáltása a nacionalisták által megvetett Habsburg-uralom végét, a trianoni békeszerződés pedig a mindig is vágyott relatíve homogén magyar „nemzetállamiság” létrejöttét jelentette, a jobboldal – és a közbeszédet Trianon és a köztársaság kapcsán a szocializmus éveit leszámítva mindig is egy jobboldali diskurzus-hegemónia határozta meg – elveti a köztársaságot, és a legnagyobb tragédiaként tekint a soknyelvű, Habsburg-uralom alatti Magyar Királyság végére.

 

Mint Habsburg-legitimista és a történelmileg kialakult közép-európai multikulturalizmus, keveredés híve (egyben eredménye), alapvetően pozitívnak is tarthatnám ezt a köztársaság- és Trianon-ellenességet. Szerintem is sokkal jobban járt volna ez a térség, ha megmarad a Habsburgok uralma alatt, és annak kereteiben tudja a nacionalizmusokat meghaladni.

 

Azonban a jobboldali köztársaság- és Trianon-ellenesség nem erről szól. Ők éppen nem meghaladni akarnák a nacionalizmust.

 

Nekik nem azért fáj a köztársaság, mert azzal véget ért a Habsburgok uralma, hanem mert uralomra juthattak az addig a dzsentrik által leszorított népelemek (és nem, nem a zsidókra gondolok, hanem a magyar etnikumú parasztságra és munkásságra).

 

És nekik nem azért fáj Trianon, mert azzal véget ért a háromnyelvű Pozsony, Kolozsvár, Fiume vagy Temesvár időszaka; vagy mert véget ért a soknyelvű és soknemzetiségű Magyar Királyság, hanem csupán azért, mert elvette előlük az esélyt, hogy a nagymagyar határokon belül tudhassanak (hogyan másképp, mint asszimiliációval és homogenizációval?) egy tisztán magyar birodalmat létrehozni.

 

Nem lett kitalálva Kis-Magyarország azóta sem

 

Ausztria beletörődött a sorsába, a két világháború között Bécs a világtörténelem legnagyszerűbb projektjét, a máig ható „vörös Bécset“ alapozta meg, a második világháború után pedig ügyesen az egész ország átállt a győztesek közé. A csehek, szlovákok, horvátok, szlovénok, szerbek, románok államai számára – a mai napig – a „nemzeti függetlenséget” jelentik az első világháborút lezáró párizsi békeszerződések. Ennek megfelelően vettek részt az idei centenáriumi ünnepségeken is.

 

Egyedül Magyarország duzzog.

 

Nem sikerült neki – az osztrákokhoz hasonlóan – sikeresen átslisszolnia a győztesek közé, nem tudja elfogadni a második világháború eredményét sem, hanem inkább büszkén viseli a vereség fájdalmát (Magyarország a hely, „ahol szenvedni jó“); és nem sikerült neki még saját nacionalista céljainak (nemzeti szuverenitás és etnikai homogenitás) tükrében sem sikerként látnia a Kis-Magyarország létrejöttét.

 

Mi lenne, ha minden visszajönne?

 

Ezért hát nézzük meg, mi lenne ma, ha Magyarország nagy marad. Ha december elsején például Magyarországhoz csatlakozik Erdély románsága. (Voltak egyébként magyarbarát hangok az erdélyi románok között.)

 

Ma legalább hatmillió román élne Magyarországon. A budapesti parlamentben románul és németül szólalnának fel a képviselők Kolozsvárról, Brassóból vagy Nagyszebenből, autonómiát és nyelvi jogokat követelve. Esetleg az ő pártjaik alakítanának kormányt.

 

Magyarországnak lehetne – mint ma Romániának – egy nagyszebeni szász államfője. A székelyek pedig azért harcolnának, hogy inkább külön mehessenek ebből a Magyarországból.

 

Nem lenne ezzel persze semmi baj. De miként viselné el a dzsentroid magyar nacionalizmus, hogy csak annak árán tudta megőrizni birodalmát, hogy a politikai hatalomgyakorlásba nem csak a nemzetiségeknél is jobban megvetett magyar parasztságot és munkásságot, de magukat a nemzetiségeket is be kellett vonnia?

 

Aki azt álmodja, hogy Erdély száz évvel ezelőtt Magyarországhoz csatlakozott, álmodja hát hozzá a köszöntést is, ami ezt a napot övezné: La mulţi ani, Ungaria!

 

Olvass még több Techet Pétert az Azonnalin!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Nincsenek szentek, csak kőkemény érdekek a bolgár nagypolitikában. Elmagyarázzuk, mi folyik Bulgáriában.

Egész Kelet-Európát és a Balkánt kiosztotta a német viccpárt EP-képviselője, hogy aztán az Európai Bizottság felelősségét kapargassa meg.

Bírja a Fideszt, utálja az ellenzéket, leginkább vidéken él a kormánypárt átlagszavazója. Egy friss kutatásból kiderül az is, hogy a Fidesz-tábor egyötöde magát inkább liberálisnak vallja.

Az egyik legöldöklőbb elnökválasztási küzdelem folyt Lengyelországban. Izraelezés, oltásellenesség, Varsó kiárusítása és még sok más az elnökválasztási őrület utolsó napjaiban. Fotóriport Varsóból!

Gyurcsány önfeledt hughgrantezése, Jakab mackónacis moonwalkja, vagy Orbán lassúzása? Legyen tánc!

Prostituáltak tüntettek szombaton Hamburg piroslámpás negyedében, hogy újranyithassanak a munkahelyeik, amelyeket a koronavírus-járványra hivatkozva zártak be.

A budapesti főpolgármester nem áll bele a miniszterelnök-jelölti küzdelembe, pedig Márki-Zay nemrég még erre kérlelte. Karácsony azt is mondta: a fővárosi korrupcióellenes bizottság a saját koalíciós partnereinek is okozhat kellemetlen pillanatokat.

A hét kérdése

Vége a parlamenti szezonnak, vége a járvány durvábbik részének, és már rendeleti kormányzásra való felhatalmazása sincs Orbánnak, ideje hát megnézni, profitált-e ebből bármelyik párt. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Duda vs. Trzaskowski: a párharcot többek közt Pál Benedek, az Azonnali szerzője is értékeli július 14-én délután!

Az egyik legszebb pincesoron nyit ki a Planina borház július 31-én este. Vigyázat, sokac temperamentum + jó borok!

Ezt is szerettétek

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás