Történelem nélküli emberek vagyunk

Pintér Bence

Szerző:
Pintér Bence

2018.11.28. 09:50

Itt az első világháború lezárásának centenáriuma, de a magyarok tömegei legfeljebb azt a konzekvenciát vonták le az elmúlt kétszáz évből, hogy jobb kussolni, és csendben kijátszani vagy kihasználni az aktuális rendszert.

Ezt a cikket az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már ma reggel megkapták postafiókjukba. Kérj hírlevelet te is!

Súlyos centenáriumok állnak előttünk és mögöttünk.

Az európai vezetők pár hete Párizsban koszorúztak az első világháború lezárultának emlékére; Csehszlovákia névleg már meg is alakult; nyakunkon december 1., avagy Erdély elvesztése, illetve/egyúttal Nagy-Románia születésnapja, ezen túl az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság évfordulói.

És akkor Trianonról még nem is beszéltünk. És úgy tűnik, nem is fogunk.

Szinte semmi esély sem mutatkozik rá ugyanis, hogy ezekről az évfordulókról Magyarországon bármiféle értelmes párbeszéd alakuljon ki. A huszadik század sorban érkező traumái, az ezekre fél- és egészdiktatúrák, illetve saját érdeküket leső politikusok által sorban rárakott egyoldalú értelmezések teljesen ellehetetlenítik a beszélgetést múltunkról.

Wie ist es eigentlich gewesen?

Pedig a történészszakma nem feledkezett meg az évfordulókról: Romsics Ignácnak és Hatos Pálnak is könyve jelent meg a korszakról mostanában; és megjelent egy kötet Kérdések és válaszok 1918-1919-ről címmel a Napvilág gondozásában, amelyben olyan égető kérdésekre kaphatunk válaszokat, mint hogy ki mondta először, hogy „Nem! Nem! Soha!”. (A Károlyi-kormány propagandaminsztériuma mondta egyébként. Szürpriz!)

Ez utóbbi kötet kapcsán bonatkozott ki egy „vita”, ami inkább tűnik virtuális lincselési kísérletnek, amelyben jobboldali üdvöskék – akik mostanában jobbára a saját fingjukat szeretik szagolgatni, és azt módfelett illatosnak találják – álltak bele pár szövegrész miatt Csunderlik Péterbe, a kötet egyik szerzőjébe (kontextusból kiemelve és eléggé félremagyarázva az általa írtakat). Most nem is szeretném ezt a „vitát” elemezni (Bödők Gergely összefoglalója a dologról elég korrekt), mindenesetre ez az egész ügy ismét rávilágít arra, hogy miért nem tudunk beszélgetni Magyarország múltjáról.

Arról már írtam egyszer a román történész, Neagu Djuvara könyve kapcsán, hogy miért nem fogjuk soha megtudni, hogy mi történt valójában: egy adott történelmi esemény, időpillanat teljes adatmennyisége megismerhetetlen. A pillanatot töredékesen visszaadó források alapján elbeszélt múltat pedig a jelen folyamatosan alakítja. A háború végén kitörő őszirózsás forradalom, majd az események sodrában csak tébláboló, totál naiv és kicsit idióta Károlyi-kormány tevékenysége tökéletes példa az elmélethez: alig beszélünk arról, hogy az adott körülmények között mi volt ténylegesen. 

Ehelyett mindent egyrészről a saját nézőpontunk, másrészt későbbi események, például Trianon felől értelmezünk.

Szóval azt mondjuk (mondják, mondták sokan korábban), hogy a forradalom és a Károlyi-kormány önmagában, vagy jelentős részben felelős az ország feldarabolásáért: arról pedig már alig esik szó, hogy az ország feldarabolását valójában sem elősegíteni, sem feltartóztatni nem tudta volna nagyon senki, bárki is gyakorolta volna akkor a hatalmat. Azt már eleve elrendelte az előtte lévő ötven év politikája és a háborús vereség.

Amikor az országot kicsinálta a békevágy

A témához érdemes fellapozni Hatos Pál frissen megjelent könyvét, ami Az elátkozott köztársaság címet kapta. Hatos monográfiája azért kifejezetten fontos és érdekes, mert Károlyit és az őszirózsás forradalom után felálló rendszerben részt vevők körét (olyan meglepőnek tűnő figurákkal, mint Gömbös Gyula, vagy a hadügyminisztériumban állásért kilincselő Horthy Miklós) és cselekedeteiket abban a környezetben mutatja be, amelyben ténylegesen mozogtak.

Mivel az emberek – mármint azok, akik egyáltalán foglalkoznak ilyesmivel – az eseményeket hagyományosan Trianon felől értelmezik, hajlamosak elfelejteni pár tényt:

+ a társadalom legfőbb kívánsága a béke volt: minden katona haza szeretett volna menni;

+ a nemzetiségeket az ötvenéves merev magyar uralom után tulajdonképpen lehetetlen volt megnyerni bármilyen magyar vezetésű projektnek, lett légyen az bármennyire racionális, miközben nemzettársaik éppen új államokat alapítottak;

+ pedig egyébként Károlyi és a mögötte álló baloldal is a történelmi Magyarország területét próbálta intaktan megőrizni.

Lehetett volna ügyesebben csinálni, mint ahogy Károlyi csinálta? Elképzelhető: Hatos könyvéből világos, hogy Károlyi illúzióból illúzióba esett, és egyáltalán nem tudta felmérni a reális viszonyokat. A népakarat, a nemzetközi helyzet azonban bármilyen ügyesebb vezető kezét is legalább annyira megkötötte volna, mint Károlyiét. Ráadásul elfelejtjük, hogy október végén, az összeomlás napjaiban nem volt erősebb jelszó, mint Károlyi és a köztársaság.

De valójában nem is akarunk erről beszélgetni

Valójában azonban a történészeken kívül senki sem szeretne a tényekről beszélgetni, és ők, vagy a magukat annak tartók se mindig arról akarnak beszélgetni.

Bűnbakkeresés, számháborúk, ujjal mutogatás: a jobboldal Károlyira, Kun Bélára és a közel félszázadnyi „szocializmusra”; a döglődő baloldal meg alkalmanként Horthyra és a holokausztra mutogat a pillanatnyi érdekeknek megfelelően.

A többnyire zavaros identitások, és kevésbé tények mentén alakuló történelmi „viták” legfeljebb arra jók, hogy elfedjék azt az ürességet és zavart, amit mi magyarok a történelmünkkel kapcsolatban érzünk.

Nyoma sincs olyan „egészséges történelmi tudatnak”, ami lehetővé tenné az előremutató párbeszédet, ami lehetőséget adna, hogy bármilyen közös alapot kimazsolázzunk az elmúlt kétszáz év történelméből – megtalálva azokat a dolgokat, amelyek büszkeségre adnak okot, de kiegészítve azokkal, amelyek rámutatnak, hogy hol s mikor hibáztunk. (Ahogy az nyugaton, vagy például Lengyelországban állítólag történik.)

Családokon belüli generációk képtelenek egymásnak bármiféle hagyományt, identitást vagy gondolatot átadni, ami magvát jelenthetné valamiféle közös magyar tudatnak.

Magyarországon legfeljebb az elit vitázik arról, hogy ki (volt) a hibás, a magyarok tömegei azonban tulajdonképpen konkrét történelem nélküli emberek,

akik legfeljebb azt a konzekvenciát vonták le az elmúlt kétszáz évből, hogy jobb kussolni, és csendben kijátszani vagy kihasználni az éppen aktuális rendszert.

Szóval bár mély és tartalmas beszélgetést lehetne folytatni a másfél év múlva esedékes Trianon-centenárium kapcsán mondjuk a dualizmuskori magyar politikum csődjéről, a magam részéről kétlem, hogy ilyesmi fog történni.

Hiszen Trianon csak úgy megtörtént velünk, áldozatokkal: csúnyán elbántak velünk a gonosz nemzetiségek és a gonosz nagyhatalmak, és

ha valaki hibás, hát akkor az legföljebb Linder Béla, Károlyi Mihály, a szabadkőművesek, a zsidók meg a kommunisták.

És akinek ez nem fáj, az ugyebár nem is magyar.

Tetszett a cikk? Ha kérsz még ilyeneket, iratkozz fel a Reggeli fekete nevű hírlevelünkre! Hetente háromszor küldjük!

Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali külsős munkatársa

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől
Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali külsős munkatársa

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek