Mitől volt ez a tüntetés más, mint a többi? Például, hogy nem voltak politikusok, volt viszont TGM. Volt szolidaritás, de nem volt politikai haszonszerzés. Egyelőre.
Nem is akarom tagadni, hogy meglehetősen szubjektíven vagyok képes csak ahhoz viszonyulni, hogy több ezer diák áll ki, hogy megvédjék a kormánytól azokat az intézményeket, amelyek támadás alatt állnak. Hónapok óta figyelem, vajon a corvinusosok elfogadják-e az államilag támogatott helyek megszüntetését (hiába, hogy a mostani évfolyamokat nem érinti még), hogy a CEU-sok össze tudnak-e hozni maguk mögött egy olyan széles társadalmi szolidaritást, ami megakadályozná, hogy Bécsbe kelljen költözni az egyetemnek.
Nyilván kevés az esély ezekre, a szombati diáktüntetés azonban számos ponton arra mutatott rá, hogy
elindultak azok a folyamatok, amelyek a kormány által elszigetelten „megtámadott” csoportok összefogásához vezetnek.
Megpróbálom ezeket összefoglalni.
1. TGM a színpadon
TGM-et meghívni valahová önmagán túlmutató gesztus – minden kulturális menedzser és eseményszervező tudja ezt. Ha valahol feltűnik, arra az eseményre bármikor rásütheti az Origo, a Ripost, a Magyar Idők és a legnagyobb kormánypárti trollblog, a 888, hogy kommunisták gyűltek össze, és általában itt meg is hal a beszélgetés. Tudok olyan konferenciáról – egy független szervezet rendezte –, ahová meghívták, majd később udvariasan bocsánatot kértek, és közölték, hogy mégsem lenne jó, ha fellépne.
TGM-et a tüntetésre meghívni valami másnak a belátása: mégpedig annak, hogy egy tüntetésnek nem kell óvatoskodnia többé.
A probléma rendszerszintű, a válasz baloldali. A jobboldalon egyszerűen nincs már hely, hiába licitálgat egymásra újabban a Fidesz és az „ellenzék” hazafiságban, hogy ki a hagyománytisztelőbb, a menekültellenesebb.
Magyarországon ugyanis nem az a kérdés, hogy megesznek-e minket a menekültek, sem az, hogy foggal-körömmel védjük a kultúránkat, és mártogassuk naftalinba. Nem, a kérdés a közoktatás jövője, a közszféra állapota, a dolgozók egyre erőteljesebb, szisztematikus elnyomása.
Szóval aki meghívja egy ilyen tüntetésre TGM-et, az tudja, hogy el kell vetni az óvatoskodást, és nyíltan fel kell vállalni a rendszerkritikát és a baloldali alternatíva megtalálását.
2. Nincsenek politikusok
Egy diákszervezet megmutatta, hogy több embert tud megmozgatni zord őszi körülmények között, mint bármelyik ellenzéki párt a vénasszonyok nyarán.
(Egyébként mintha lassan az lenne a helyzet, hogy minimálisra csökkent a pártok mobilizációs képessége, már a Fidesznek is buszoztatnia kell, hiába szavaztak rá annyian.) Megszavazni valakit egy dolog, de kiállni egy ügy mentén mellette, az egy másik.
A szombat esti tömegben több politikus is feltűnt persze, és ezzel semmi baj nincs. Viszont a kérdésekre, amelyekre a tüntetők választ és megoldást szeretnének, sajnos az ellenzéki politikusok nem tudnak megoldást kínálni ebben az egyharmados tragikomédiában, amiben ők a statiszták, akik az első öt percben elvéreznek. Az egyetlen megoldás hát az utca.
3. Társadalmi szolidaritás
Azóta, hogy a hipokrita Gyurcsány Ferenc befogadott pár menekültet, mintha a magyar közbeszédben konszenzussá válna, hogy na, akkor a magyar társadalom jó része rasszista, megvezetett, fél, így ezt a témát nem szabad másként véleményezni, mint ahogy a Fidesz teszi: kerítés, szögesdrót, s félelem. Ehhez képest a diákok megmutatták, hogy nem dől össze a világ, ha némi szolidaritást mutatnak a menekültek felé, sokszor skandáltak a védelmükben.
A migráció komoly kérdés? Persze! Racionalizálni kell a menekültek befogadását? Igen! Lehetünk közömbösek egy olyan tömeggel szemben, akiknek az élete háborús, vagy gazdasági kilátástalansággal van tele? Nem!
Mert akkor foghatjuk a sokat védett kereszténységünket, európaiságunkat, és kidobhatjuk a kukába.
Ennél izgalmasabb, hogy a diákok folyamatosan utaltak a munkások helyzetre, és a várható „rabszolgatörvényre” is, valamint meghívták a szakszervezeteket is csatlakozni a mozgalmukhoz. Már nem pusztán abban gondolkodnak, hogy „mi kiállunk, és reménykedünk, hogy valaki majd mögénk áll”, hanem elkezdenek dolgozni azon, hogy a másikat is bevonják. Minden csoport, amely kisebb-nagyobb politikai tőkével rendelkezik, közelebb kell kerüljön egymáshoz, de nem föltétlenül kell a sült galambra várni. Kíváncsian várom, mit lépnek a szakszervezetek, munkások.
4. Bognár Éva beszéde
Fogalmam sem volt, ki az a Bognár Éva, aki szombat este felszólalt a tüntetésen, de számomra az ő beszéde volt a legfontosabb: Egyrészt CEU-s dolgozóként azt tapasztalta és fogalmazta meg, hogy nincs már hová hátrálni a hatalom elől, az bármikor betörhet a magánéletedbe. A klasszikus politikaelméleti megfogalmazások még arról szóltak, hogy az az állam jó, amely minél több magánéletet enged meg. Csakhogy mostanában a magánéletbe menekülés mintha már nem lenne lehetséges,
nem lehet már azt gondolni, hogy hát jó-jó, minden egyre rosszabb, de én még elmehetek moziba a párommal, elmegyek színházba, és valahogy majd csak elmúlik a dolog.
A rendszer kezd beszivárogni az emberek munkahelyére, nappalijába, egyre kevesebben vannak, akiknek megadatik még a távolmaradás luxusa. Kevesen vannak még, akik felismerték, hogy simán ők lesznek a következők, akiket hátrányosan fog érinteni az illiberális honatyák dübörgése. De egyre többen.
5. Mit keresnek ezek az emberek a Kossuth téren?
Megszoktunk a Kossuth téren mindent. Tudjuk, kik szoktak beszélni, tudjuk, miről. Akkor szűkül az ember gyomra össze, amikor nem politikai kalandorok, jól kiművelt rétorok beszélnek a színpadról, hanem a teljesen civilek, akik lehet, hogy maguk sem értik, hogyan jutott odáig a helyzet, hogy nekik most szemtől szembe kell állni tízezer emberrel, és el kell mondaniuk, mi a baj.
És attól lesznek hitelesek, hogy civilek, hogy nem föltétlenül a politikai haszonszerzés a céljuk. Legalábbis egyelőre.
6. Occupy!
A legnagyobb üresség a tüntetések másnapján van, amikor jó a hangulat, érzik a résztvevők, hogy van erő a hangjukban, hogy erős politikai közösséggé válhatnának, de aztán hazamennek, és másnap folytatódnak a politikailag leamortizált hétköznapok.
Az Occupy pont erre jó, hogy életben tartsa az érzületeket, hogy közösséget formáljon, hogy minél több arra járóval állhassanak a térfoglalók szóba, s közben olyan előadásokat, performanszokat csináljanak, amelyekből mint a saját tágabb társaságuk, mind egy átlagos arra járó sokat tanulhat. Az utcai politizálás is lehet hatásos, ezt az Occupy Wall Street annak idején remekül megmutatta, ahogyan számos más városban mutatták még meg tér- és házfoglaló önszerveződő politikai csoportok. Mindenképpen új jelenség a tüntetői palettán.
7. Nemzetközi diákság
A városban több ezer diák él, akik ideiglenesen tartózkodnak itt, Erdélytől Tokióig. A szombat esti tüntetés megmutatta, hogy őket is be lehet vonni, lehet angolul is kommunikálni, elmondani a legfontosabbakat. Több szónok is, bár magyarul készült, összefoglalta mondandója lényegét a végén pár mondatban angolul is, ahogyan a skandálások is két nyelven történtek.
Ők azok a tömeg, akikben van potenciál, de akiket a pártok sosem próbáltak megszólítani. Viszont ugyanúgy fontos nekik a város, az ország, a mikro- és makrokörnyezet, ahol élnek. És persze sokan hajlandóak is kiállni a magyar barátaikért, társaikért, ahogyan tették is szombat este. Mit is mondhatnánk?
Éljen az internacionalizmus!
Olvasnál még Kulcsár Árpádtól az Azonnalin? Rajta!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
