Európában a keresztények és a muszlimok is kisebbségben vannak

Pedofíliavád ide vagy oda, egy katolikus és egy muszlim közti hitközösség legmélyebb szintjét épp egy gyereklány története teremti meg, aki rejtélyes módon apa nélkül esett teherbe. Válasz Ungváry Krisztiánnak.

Ungváry Krisztián történész cikkében nehezményezi, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) döntése értelmében nem pedofilozhatja le következmények nélkül Mohamed prófétát.

Ungváry Krisztián cikkére jogi szempontból az Azonnalin az ítélettel kapcsolatos vitát elindító Techet Péter válaszolt, azt pedig Káldos János szociológus és történész fejti ki magánblogjában, amit Mohamed próféta és Ajsa házasságáról történészként tudni illik. Természetesen a kérdéskört szociológiai szempontból lenne legérdekesebb körüljárni, de Ungváry és Káldos vitájában csupán a németországi muszlim közösségekkel kapcsolatban futja néhány megállapításra, ami nem is csoda, hiszen olyan vallásról van szó, amit az emberiség több mint negyede követ.

Eleve meglepő, ha egy rövid cikk egyszerre generál jogászi, történészi és szociológusi vitát. Ráadásul Hermann Nitsch, bécsi akcionista nevének említésével az eszmecsere áttéved a kortárs képzőművészet területére is. Én ezen a mellékszálon szeretnék bekapcsolódni.

Nitsch kontra katolikusok

Nitsch több mint fél évszázada borzolja Európában nemcsak a keresztény – első sorban katolikus – hívők, de még inkább az állatvédők, és általában a polgárok idegrendszerét. Véres performanszai, és az azokkal szerves egységet alkotó festményei, objektjei és provokatív írásai ma már meghatározó köz- és magángyűjtemények szerves részét képezik.

A kilencvenes évek végén még mind az osztrák, mind a magyar katolikus püspöki kar tiltakozott művészi megnyilvánulásai miatt, de 2007-ben már a mittelsbachi Nitsch Museumban több osztrák katolikus pap segédkezett, akik a megnyitó alkalmából megáldották a múzeumot.

Ungváry Krisztián panasza Nitsch-csel kapcsolatban teljesen érthető, de valójában nem az iszlám világnak szól, hanem éppenséggel annak az európai kultúrának, aminek védelmében billentyűzetet ragadott.

Az autonóm művészek nagy része távol tartja magától az intézményesített vallásoktól, sőt, kigúnyolja azokat, bár kiemelkedő alakjai között akadnak vállaltan vallásos emberek, például Alastair Gordon képzőművész és kurátor, a God Art: Signs of Faith in Contemporary Art szerzője. Bár ő érdekes módon nem botránkozik meg Hermann Nitsch művein, sőt, az I Believe in Contemporary Art című írásában a Faith in 2000 című kiállításra hivatkozik, amin Nitsch is szerepelt. A kiállítás katalógusa a kortárs művészet meghatározó neveit listázza, a katalógus indító gondolata pedig így szól: „Miközben elfogadható a spiritualitásról beszélni, mikor megtekintünk és megvitatunk kortárs művészeti alkotásokat, Istenről és vallásról általában tabu beszélni a nagyrészt szekuláris művészeti világban.”

Természetesen az, hogy a művészi elit meghajol előtte, nem jelenti automatikusan azt, hogy Nitschet a nagyközönség is elfogadja. A Dark Mofo fesztiválon tavaly 2500 meghívott vendég közül csak néhány száz bírta végignézni azt a performanszt, aminek szereplői egy bika hullájában rendeztek vérfürdőt. Maga a Dark Mofo rendezvénysorozat kifejezetten a vallási tabuk döntögetését tűzte ki célul, ahol több műalkotás is alkalmas volt arra, hogy belegázoljon a keresztény vallási érzékenységbe, köztük idén a fejjel lefelé fordított, hatalmas neonkeresztek is.

Kortárs művészet kontra vallásosság

Hiszen a példákat a végtelenségig lehetne sorolni, és gyakran nem egyértelmű, hogy az egyes intézkedések hátterében pontosan mi áll. Az indoklás különösen gyakran marad el, ha muszlimokat megszólaltató akcióra kerülne sor egy művészeti rendezvényen. Ez történt például az éppen ugyanerre a Dark Mofo fesztiválra meghívott Muhammad Anwar Alival, aki dzsihadistából lett békeharcos és békeszónok, és akinek vízumát hivatalosan addig késleltették, amíg lemaradt a szereplésről. Ennek kapcsán pedig Peter Greste újságíró – aki interjút szeretett volna készíteni vele – protestált ugyancsak a szólásszabadság megsértésére hivatkozva.

Hasonló esetek történtek a kortárs képzőművészeti élet más fontos fórumain is. 2016-ban a Műértőben írtam arról, mikor és hogyan cenzúráztak iszlám vallási tereket megjelenítő műveket a velencei Biennálé anyagából. Christoph Büchel mecset-installációját egyenesen a rendőrség záratta be: azaz sokféle indíttatásból lehet a kortárs művészeti élet folyamatába a jog eszközével, sőt karhatalmi erővel beavatkozni.

Hogy ezt a privilégiumot hogyan kezeli a jog, az más kérdés, de mindenesetre bonyolult helyzet elé állítja azokat, akik a partszélről kiabálják, hogy „tilcsákbe!”.

A kortárs művész megítélése nem egyfaktoros, és ezt az mutatja legjobban, hogy még Szabadságpárt (FPÖ) soraiban is akad lelkes Nitsch-gyűjtő, amely párt pedig politikai programja részeként követeli Nitsch betiltását. (Nem mellékesen ez az osztrák szélsőjobboldali párt támogatta azt az előadássorozatot is, ahol Elisabeth Sabaditsch-Wolff pedofilnak nevezte Mohamed prófétát és állított róla tudatosan valótlanságokat.)

A művészet berkeiben nem jártas keresztény hívőt az előbbi tény esetleg megbotránkoztatja, de az utóbbit gyakran magától értetődően tudomásul veszi. Az európai muszlim hívők nagy részének pedig ezek a berkek eleve teljességgel ismeretlenek.

Ungváry Krisztián mint katolikus hívő kifogásolja, hogy Nitsch blaszfémiát követ el, mikor Jeruzsálem meghódítása (1976) című szövegében összefüggésbe hozza Jézus száját egy tehén nemiszervével. De számít-e a ma blaszfémia megítélésében, hogy a szöveg írója művész, ráadásul zseniként tartják számon szakmájában? Hogyan szállna bele a körülötte folytatott vitába ma a kortárs művészeti élet osztrák elitje vagy az osztrák püspöki kar, esetleg az EJEB? Mindez témája lehet egy másik cikknek, de a kiinduló vitát szem előtt tartva Ungváry cikkében számomra a fő kérdés az, hogy mi köze szerinte ehhez a vitához a muszlimoknak.

Iszlám kontra Magyarország

Egyrészt semmi, másrészt nagyon is sok, csak másképp. Az iszlámnak ugyanis nemcsak Mohamed a prófétája, de az Ó- és Újszövetség valamennyi küldötte, beleértve Jézust is.

A világ számos társadalmában ez evidencia, különösen ott, ahol történelmi idők óta él együtt a két vallási közösség, és nyitva állnak a hétköznapi kommunikáció csatornái. Ez a békés együttélés ma már több nyugati nagyvárosban is megvalósul, ha ezt fejlett jogrendszer, elfogulatlan oktatás és elfogadó társadalmi kultúra segíti – akár már Bécsben is.

Magyarországon azonban teljesen más a helyzet, és ez oka lehet a cikkben szereplő kérdés megszületésének. Nálunk ugyanis az alig fél százaléknyi muszlim közösség társadalmilag szinte teljesen láthatatlan, a többségi társadalom iszlámmal kapcsolatos tudása pedig minimális, ami van, az pedig téves és ideologikus.

Talán ezért fordulhat elő, hogy a művelt magyar értelmiségi ott is ellenséget lát bennük, ahol nem kéne, és senki nem emel kifogást, amikor Nobel-díjas írónk másfél milliárd muszlimot csimpánznak nevez (teheti ezt éppen azért, mert ő is autonóm művész).

Ha hallunk is időnként előadásokat az iszlámról, az gyakran kelti egyfajta bírósági tárgyalás benyomását, ahová éppen csak a vádlottakat felejtették el meghívni. Johannes Maier Londonban élő német képzőművész készített egyszer olyan videoinstallációt (Interpreters, 2007), amiben a brüsszeli parlament hivatalos tolmácsai szemrebbenés nélkül fordítottak mindent az EU összes hivatalos nyelvéről az összes többi hivatalos nyelvre anélkül, hogy észrevették volna: aznap nem is volt ülés a parlamentben.

Ilyesfajta helyzet alakul ki az itthoni közéletben, amikor celeb értelmiségiek – legyenek keresztények, zsidók, buddhisták vagy szekulárisak – egymásra hivatkozva publikálnak és blogolnak, esetleg tartanak előadást az iszlámmal kapcsolatban, és kölcsönösen erősítik meg egymást a ma már evidenciaként emlegett tévinformációkban. Minderre a diskurzus alanyai és potenciális beszélgetőpartnerei, azaz a muszlimok csak magánblogokon illetve zárt facebook-csoportokban reflektálnak, részben azért, mert a hangjuk nem jut el a mainstream médiáig, részben azért, mert eleve cenzúrázzák saját magukat onnan.

A magyar katolikusok nagy része számára pedig ma elképzelhetetlen a muszlimok és a keresztények együttélése. Paradox módon az együttélést egyébként éppen az nehezíti, hogy nem rendelkezünk számottevő muszlim közösséggel. Az Egyesült Államokban sem a déli határ mentén gyűlölik a mexikóiakat legjobban, hanem az ország közepén, ahol csak elvétve találkoznak velük.

Államszocializmus kontra vatikáni zsinat

Pedig ha „Mária országában” az általános iskolai tananyagban és hittanórákon néhány alapvető információ elhangozna az iszlámmal kapcsolatban, akkor az is kiderülne – pedofíliavád ide vagy oda –, hogy

Mária története és az angyali üdvözlet teológiai értelmezése az iszlámban közelebb áll a katolikus állásponthoz, mint bármelyik protestáns keresztyén felekezeté. Nemzeti büszkeségünk, a Budavári Nagyboldogasszony Templom idegenvezetője mégis a fülem hallatára mesélte, hogy „nem tudja miért, de a törökök babonásan tisztelték Máriát”, és nem hitte el nekem, hogy lényegében a saját vallását minősíti babonának, amikor így beszél.

Természetesen nem várom, hogy egy hívő katolikus ezt nekem, mint iszlám vallásgyakorlónak elhiggye. Azonban megbízhatna a 2. vatikáni zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatában, ami ugyanerről nyilatkozik, és egyben kötelező érvénnyel meghatározza minden katolikusra nézve a más vallásúakhoz, többek között a muszlimokhoz való viszonyt is.

beleértve azt is, hogyan kezelik a hívők az iszlámmal kapcsolatos kérdéseket a mindennapi élet szintjén. Az emberi kapcsolatainkat máig meghatározó történelmi folyamatoknak a feltárása pedig éppen Ungváry Krisztián történész szakterülete.

Egyáltalán nem gúnyolódom, amikor Ungváry Krisztiánt celebtörténésznek nevezem. Azt gondolom, hogy megérdemelten sikeres mind szakmai berkekben, mind a nagyközönség körében, nem fél a botrányoktól, a médiafelhajtástól és adott esetben bíróságig megy az igazáért. Munkája közben ráadásul saját vallása főpapjainak felelősségét sem felejti el feszegetni. Ebben a tekintetben egészen nyugodtan példát vehetnek róla más vallások – akár az iszlám – követői is.

Magyarország tisztázatlan politikai múltjának alapjain rengeteg ember identitása és önértékelése vált zavarossá az elmúlt évtizedekben, és ez remek alapja az ellenségképzésnek is.

Ilyen társadalmi helyzetben kulcsfontosságú, ha egy történész nemcsak a szűk értelemben vett szakmának dolgozik, de szélesebb közönséget is elér könyvei, előadásai és sétái által.

Ahol a 2. vatikáni zsinat spirituális hatása fejlett demokráciát ért el, ott ma már olyan projekteken dolgoznak, mint a berlini House of One. Magyarországon azonban ott tartunk, hogy a Nostra Aetate szövege mind a mai napig ismeretlen a hívők nagy része számára. Az előző politikai rezsim ráadásul a bevándorlás problémájától is elszigetelte az országot, így az mint politikai probléma EU-csatlakozásunk idején egyszerre érkezett meg hozzánk XVI. Benedek pápa – a sajtó által tévesen interpretált – iszlámellenesnek tűnő nyilatkozataival.

Magyarország vallástalan társadalom

Amikor Ungváry Krisztián hozzányúl a katolikus főpapok hitelességének kérdéséhez, valójában nagy mértékben hozzájárul a katolikus hitélet tisztulásához. Ennek pedig része kellene hogy legyen a muszlimokkal ápolt jó viszony és kölcsönös megbecsülés, hogy, ahogy az Nostra Aetate-ben áll, „mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.”

Különösen azért, mert egy alapvetően vallástalan társadalomban nemcsak az a probléma, hogy a szellemi elit – beleértve a kortárs művészeti életet is – szereti szőnyeg alá söpörni a vallásos értékeket, de azért is, mert a politikai elit pedig a keresztet nem megélt hitként, pusztán identitás-címkeként tűzi ki ma magára.

Ebben a közegben a kislétszámú magyar keresztény hívők és az elenyészően kis létszámú muszlimok akár találhatnának is maguknak közösen megoldandó társadalmi-politikai vagy akár művészeti feladatokat.

A szerző képzőművész és sétakurátor.