Miért ne lehetne Mohamedet lepedofilozni?

Eléggé visszás, hogy Franciaországban a Charlie Hebdo gátlástalanul becsmérelhet vallási jelképeket, Ausztriában meg szankciókkal jár a nem öncélú iszlámkritika. Válasz Techet Péternek.

Nemrégiben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága megerősítette azt az osztrák  ítéletet, amely 480 euró büntetés fizetésére kötelezte Elisabeth Sabaditsch-Wolffot, aki az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) által szervezett előadásán Mohamed prófétát pedofilnek nevezte azért, mert egyik felesége a kapcsolat elhálása időpontjában még csak kilenc éves volt. Sőt, azt is hozzátette, hogy a próféta „szeretett gyermekekkel is izélni” („hatte nun mal gerne mit Kindern bisschen was”); tehát többes számot használt, miközben a jelenségre csak egy példát hozott. Megemlítendő, hogy Sabaditsch-Wolff hosszú éveken keresztül élt a Közel-Kelet különböző országaiban, az iszlámmal kapcsolatos ismeretei tehát nem csak elméletiek voltak.

Az osztrák bíróság az érintettet „vallási tanok becsmérlése” címen találta bűnösnek. Az osztrák büntető törvénykönyv szerint „aki nyilvánosan belföldön létező egyház vagy vallási közösség tiszteletének tárgyát képező személyt vagy dolgot, annak hitbéli tanítását; vagy egy ilyen egyház vagy egyházi közösség törvényileg engedélyezett intézményét vagy szokását becsmérli vagy gúnyolja; ha a magatartása alkalmas jogos felháborodást kiváltani, hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel vagy háromszázhatvan napi tételnyi pénzbüntetéssel büntetendő.”

Véleményem szerint az eredeti osztrák ítélet megalapozatlan volt – bár ezt 2008-ban, amikor az ügy kezdődött, még nem lehetett annyira nyilvánvalóan látni, mint most.

Az igaz, hogy Mohamed házasságát pedofíliának minősíteni elvileg értékelhető becsmérlésként is. A próféta korában nyilván mások voltak a házassággal kapcsolatos szokások, mint ma Európában. A „pedofília” XX. századi fogalom – bár a legtöbb társadalomban a 14 éves kor előtt elhált házasság már az újkorban sem volt normálisnak tartott. Sabaditsch-Wolff ráadásul többes számot használt, miközben csak egy ilyen kapcsolat bizonyítható.

A blaszfémia, azaz istenkáromlás vétsége akkor állhatna fenn, ha valótlan tényeket állítanának, vagy ha valós tényeket öncélúan állítanának valamelyik vallás vezetőiről, vagy ha valós tényeket öncélúan becsmérlő módon interpretálnának. Nézetem szerint ebben az esetben egyikről sincsen szó, leszámítva a többes számot, ami azonban az ügy tágabb kontextusa miatt nem bír nagyobb jelentőséggel, a kérdéses szeminárium témája ugyanis nem Mohamed élete, hanem az iszlám vallás volt.

Mohamed inkriminált feleségének, Aishának házasságkori életkora lehet ugyan tudományos diskurzus tárgya, azonban éppen az iszlám képviselői sem vitatják, hogy Aisha a házasság elhálása idején kilenc éves volt. Ebből adódóan valótlan tényállítás nem történt. Hozzá kell tenni azt is, hogy Sabaditsch-Wolff nem a nyílt utcán adta elő véleményét, hanem egy nyilvános előadássorozat keretében.

Az iszlám mai megjelenési formái és különösen az ezzel kapcsolatos közismert társadalmi súrlódások fényében az sem állítható, hogy a kijelentés öncélú, vagy öncélúan becsmérlő interpretálást jelentene. Nyilván nem lehet számon kérni egy 1500 évvel ezelőtti személyen mai társadalmi normákat.

A probléma azonban éppen ott van, hogy az iszlámhívők egy része tesz éppenséggel ma úgy, mintha egy az egyben kellene követnie az ősinek nevezett tanítást. Az iszlám fundamentalizmus különböző irányzatai, a szalafizmus vagy a vahabizmus éppenséggel mind erre hivatkozik. A múlt ködébe vesző hagyományt ír elő a jelenkor gyakorlataként. Éppen ezért

Öncélúságról illetve öncélú becsmérlésről akkor beszélhettünk volna, ha nem jelentene máig súlyos gondot az, ahogyan az iszlám hátterű családokban a női egyenjogúságot kezelik. Annak fényében azonban, hogy például a németországi törökök körében a házasságok jelentős részéről ma is a szülők döntenek, vagy hogy a becsületgyilkosság intézményét a törökországi egyetemisták (!) 30%-a legitimnek tartotta egy 2006-os kutatás szerint, és Törökországban a tavalyi számok alapján csaknem naponta meggyilkolnak egy nőt ilyen jogcímen.

Amennyiben a gyermekkori házasságot nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez Európában ma is leginkább az iszlám hátterű családokra jellemző. Németországban a nagy menekülthullámnak köszönhetően jelentősen megnőtt a kiskorúként már házas személyek száma, akiknek a nagy többsége szír, afgán vagy iraki volt. Ebből is látszik, hogy a gyermekházasság jelensége elsősorban (bár nem kizárólagosan) iszlám hátterű családokra jellemző.

Felvethető ezzel szemben, hogy az említett jelenségek (becsületgyilkosság és gyerekházasság) nem az iszlám vallásból, hanem a vidéki elmaradottságból következnek. Ez azonban csak féligazság, mivel az iszlám vallási irányzatok egy része ezeket a jelenségeket kifejezetten támogatja, illetve szankcionálásukat akadályozza. Az iszlám vezetésű országok mindegyikére, az iszlám többségűek jelentős részére is igaz. Így például Egyiptomban, Iránban, Irakban, Szaúd-Arábiában, Marokkóban, Szíriában becsületgyilkosság esetén enyhítik a büntetést, ami így maximum 2-3 év börtönt jelent.

Lehet, hogy a strasbourgi bíróság nem hozhatott más ítéletet, mert kötötte az eredeti, osztrák jog általi minősítés. Más kérdés, hogy

Még visszásabb, hogy az osztrák bíróság ebben az esetben szankciót alkalmazott, míg Hermann Nitsch esetében ezt 1966 óta nem tette meg, holott Nitzsch ezt követően is sorozatosan és öncélúan sértő ábrázolásokat engedett meg magának, amelyekre példa, amikor egy színdarabban Jézust nyelvét egy halott tehén nemiszervével hozta kapcsolatba. Míg Mohamed követői esetében a gyermekházasság létező probléma, ezzel szemben a Nitsch által bemutatott ábrázolás egyáltalán nem minősíthető a keresztényekre jellemző jelenségnek.

A fentiek fényében legalábbis különös, hogy Techet az ítélet kritikusai kapcsán „siratókórust,” illetve „tapsikolást” emleget. Ezek a kifejezések nem méltóak ehhez a témához, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az iszlám fundamentalizmus hány embert gyilkol vagy nyomorít meg napjainkban. Még különösebb azonban, hogy Techetnek egy szava sem volt az ítélet itt említett ellentmondásosságára.

A szerző történész.